Jézus megjegyzései- Az utolsó vacsora

A vacsorán történtekbôl négy fontos tanulságot vonhatunk le annak megfontolásán kívül, hogy Isten szeretetből önmagát adja eledelül az embereknek.

1) Isten minden gyermekének engedelmeskednie kell a Törvénynek

A Törvény előírta, hogy húsvétkor el kell fogyasztani a bárányt a Magasságbelitől Mózesen keresztül adott szertartás szerint, és én az igaz Isten igaz Fia, nem tartottam felmentve magamat istenségem miatt a Törvénytől. A földön voltam: Ember az emberek között és az emberek
Mestere. Teljesítenem kellett azért emberi kötelességemet Isten iránt éppúgy, sőt még jobban, mint másoknak. Az isteni kegyek nem mentenek fel az engedelmességtől és a mind nagyobb szentségre törekvéstől. Ha összehasonlítjátok a legmagasztosabb életszentséget az isteni tökéletességgel, mindig bőven találtok benne hibákat, és azért
kötelesek vagytok azok kiküszöbölésére, és a tökéletesség oly fokára való törekvésre, hogy amennyire csak lehet, hasonlókká váljatok Istenhez.
 

2) Mária imájának ereje
Én az emberré lett Isten voltam. Testem szeplőtelen volt, és birtokában volt a lelki erőnek, amely uralkodott a testen. Mégsem utasítottam vissza, sőt segítségül hívtam a Kegyelemmel Teljes segítségét, aki a kiengesztelésnek abban az órájában -- igaz -- zárva
találta feje fölött az eget, de nem annyira, hogy ne sikerült volna neki onnan kihívnia egy angyalt, -- hiszen ő az Angyalok Királynéja --hogy megvigasztalja Fiát. Ó! Nem saját vigasztalására, szegény Mama! Ő is megízlelte az Atyától való elhagyatottság keserűségét, de ezt a fájdalmat felajánlotta a megváltásért, s ezáltal számomra elérte az erőt, hogy legyőzzem az olajfák-hegyi haláltusát, és véghezvigyem a Szenvedést annak sokféle gyötrelmében, amelyek mindegyike eszközül szolgált a bűn valamelyik fajtájának lemosására.
 

3) Csak azok képesek az önuralomra, a sérelmek elviselésére, s mindenekelőtt a magasztos szeretetre, akik a Szeretet Törvénye szerint élnek...

... amelyet én meghirdettem. És nemcsak meghirdettem, hanem igazán gyakoroltam is.
Ti nem tudjátok elképzelni, mit jelentett számomra, hogy árulóm egy asztalnál volt velem, önmagamat kellett adnom neki, meg kellett alázkodnom előtte, meg kellett osztanom vele a szertartás kelyhét, és hagynom kellett, hogy igyon abból, amiből Anyám iszik majd. Orvosaitok vitatkoztak és vitatkoznak azon, mi okozta hirtelen halálomat, és
szívem megsérülésének tulajdonítják, amelyet a megostorozás okozott. Igen, ez is beteggé tette szívemet. De beteg volt az már a Vacsorától kezdve. Meghasadt, meghasadt az erőlködésben, amikor el kellett viselnem oldalamon árulómat. Akkor kezdődött testi halálom. A többi már csak fokozta ezt a jelenlévô haláltusát. Megtettem mindent, mire csak képes voltam, mert egy voltam a Szeretettel. Abban az órában is, amikor a Szeretet Istene visszavonult tőlem, tudtam szeretetteljes lenni, mert harminchárom éven keresztül szeretetben éltem. Ha valakinek nem válik szokásává a szeretet, akkor nem képes eljutni arra a megkívánt  tökéletességre, amely megbocsát és elviseli azokat, akik megbántanak
minket. Nekem szokásommá vált, és azért meg tudtam bocsátani, és el tudtam viselni Júdást, aki tökélyre vitte a megbántást.

4) A Szentség annál hatásosabban működik, minél méltóbb módon veszik azt magukhoz

Méltóvá teszik magukat rá az állhatatos akarattal, amely megtöri a testet, és úrrá teszi a lelket, legyőzi az érzékiséget, meghajlik az erények előtt, mint egy íjjal megcélozza a tökéletességet, főleg a Szeretetet. Amikor valaki szeret, boldoggá kívánja tenni azt, akit szeret. János, aki mindenkinél jobban szeretett engem, és aki tiszta volt, a Szentség
révén elnyerte a legnagyobb fokú átalakulást. Attól a pillanattól kezdve kezdett sas lenni, amely otthon érzi magát Isten egén, és könnyen szárnyal a magasba, és az örök Napra irányítja tekintetét. De jaj annak, aki méltatlanul veszi magához a Szentséget. Az, halálos
bűnnel növeli emberi méltatlanságát. Akkor az nem az élet megőrzésére szolgál, hanem a megromlásra és a halálra. A lélek halálára és a test megrothadására, amely által az ,,széthasad'', mint Péter mondta Júdásról. A bíbor színében szép és mindig éltető vért, saját, minden érzékiségtől fekete lelkére önti, s rothadó testéből genny szivárog ki, mint az oszlásnak indult állati tetemből, amely undort kelt az arra járókban. A Szentséggel visszaélve halála mindig a reményvesztettek halála, és azért nem ismeri a nyugodt átmenetet, mint az, aki a kegyelem állapotában van. Nem olyan, mint a rettenetesen szenvedő áldozat hősies halála, aki az égre szegezi szemét, és akinek lelke a biztos békét élvezi. A reményvesztett halála rettenetes görcsökkel és félelmekkel jár, a Sátán által már megragadott lélek görcsös vonaglása, amikor az kiszakítja testéből és megfojtja saját undorító leheletével. Ez a különbség a között, aki az után megy át a másik életbe, miután a szereteten, reményen, hiten és minden más erényen és égi tanításon és az angyalok kenyerén táplálkozott, és akit annak gyümölcsei kísérnek, -- s még jobb, ha az, végső eledelül valóságosan jelen van benne -- és azé között, aki egy állatias élet után állati módon hal meg, a kegyelem és a Szentség ereje nélkül. Az első a szent nyugodt vége, akinek halála megnyitja az örök Országot. A második a kárhozott félelmetes elbukása,
aki érzi, hogy belezuhan az örök halálba, és egy pillanat alatt megismeri azt, amit el akart veszteni, és amit többé nem tud visszaszerezni. Az egyik számára nyereség, a másiknak mindennek elvesztése. Az egyik számára öröm, a másiknak rettegés. Ez az, amiben részesültök hitetek és szeretetetek vagy hitetlenségetek és ajándékom megvetése szerint.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus