Az ördög érzi, hogy jövök

Betginnában az apostolok a naimi ifjú feltámasztásáról beszélnek a fogadósnak. Az hajába túr, kinyitja és becsukja a száját, öve bojtjait tekergeti. Végre, így szól:
-- Én meg akarom próbálni!... Van egy leányom. A múlt nyárig semmi baja sem volt. Azután holdkóros lett. Mint egy néma vadállat, úgy ül egy sarokban, mindig ott, és anyja csak nagy kínnal tudja felöltöztetni és etetni. Az orvosok azt mondják, megperzselődött az agya a túl sok napsütéstől, mások szerint egy szomorú szerelemtől. A nép azt mondja, hogy ördög szállta meg. De hogyan, hiszen olyan leány, aki sohase mozdult ki innen?! Hol szállt belé az ördög? A te Mestered mit mond? Hatalmába keríthet az ördög egy ártatlant is?
Fülöp magabiztosan mondja:
-- Igen, hogy gyötörje a hozzátartozókat, és kétségbeesésbe kergesse őket.
-- És... Ő meggyógyítja a holdkórosokat is? Reméljek?
-- Higgy -- mondja gyorsan András. És elbeszéli a gerazai csodát, majd így végzi: -- Ha azok, akik légiónak nevezték magukat, annyian voltak a bűnös szívekben, így menekültek el, akkor hogy ne futna el az, aki erőszakkal hatolt be egy ifjú szívbe? Én mondom neked, ember: az Őbenne remélőknek a lehetetlen oly könnyű lesz, mint a légzés. Én láttam az én Uram műveit, és tanúskodom hatalmáról.

-- Ó! Akkor közületek, ki megy el, hogy idehívja?-- Én magam, ember. Várj, azonnal jövök! -- Ezzel András sietve távozik, míg Fülöp ott marad, beszélni.
Amikor András meglátja Jézust -- aki egy kapualjba húzódott be, a falu kis terét teljesen elárasztó, kérlelhetetlen napsütés elől -- odasiet hozzá:
-- Gyere, gyere, Mester! A fogadós leánya holdkóros. Apja esedezik, gyógyítsd meg.
-- De ismert ő engem?
-- Nem, Mester. Mi igyekeztünk megismertetni téged...
-- És meg is tettétek. Amikor valaki eljut addig, hogy elhiszi, én orvosság nélkül is meg tudok gyógyítani egy nyavalyát, az már előre jutott a hitben. És ti meg féltetek, hogy ügyetlenek lesztek! Mit mondtatok?
-- Nem is tudnám neked elmondani. Azt mondtuk el, amit rólad és műveidről gondoltunk. Főleg azt mondtuk, hogy te a Szeretet és a Könyörület vagy. Olyan rosszul ismer téged a világ!!!
-- Ti azonban jól ismertek. És ez elég.
Odaérnek a kis szálláshoz. Mindenki a kapuban áll, kíváncsian, és Fülöppel középen, áll a fogadós, aki most is motyog magában. Amikor meglátja Jézust, elébe fut:
-- Mester, Uram, Jézus... én... én hiszek, erősen hiszem, hogy te, Te vagy, aki mindent tudsz, mindent látsz, mindent ismersz, mindent megtehetsz, annyira hiszem, hogy ezt mondom neked: ,,Könyörülj leányomon, bár sok bűn terheli szívemet! Ne a gyermeket sújtsa a büntetés, amiért én nem voltam becsületes munkámban. Nem leszek többé kicsinyes, esküszöm. Te látod a szívemet, múltjával és mostani gondolkodásával. Bocsáss meg, és könyörülj meg rajtam, Mester, s én beszélni fogok rólad mindenkinek, aki a házamba jön...'' -- Az ember
letérdel.

Jézust ezt mondja:
-- Állj föl, és tarts ki mostani érzelmeidben! Vezess engem a leányodhoz!
-- Egy istállóban van, Uram. A fülledt levegőtől még betegebb. Mégsem akar kijönni.
-- Nem számít. Én majd bemegyek hozzá. Nem a fülledt levegő az oka, hanem az ördög, aki érzi, hogy jövök.
Bemennek az udvarba, innen pedig egy sötét istállóba, s a többiek mind mögöttük. A leány, borzasan, lesoványodva, ott hánykolódik a legsötétebb sarokban. Amint meglátja Jézust, felordít:
-- Vissza! Vissza! Ne zavarj! Te az Úr Krisztusa vagy, én pedig, akit bántalmazol. Hagyj békén! Miért jössz mindig a nyomomban?
-- Menj ki ebből! Takarodj! Akarom! Add vissza zsákmányodat Istennek, és hallgass!
Egy szívet tépő kiáltás, egy hirtelen felugrás, és a leány erőtlenül terül el a szalmán... Utána nyugodtan, szomorúan, csodálkozva kérdezi:
-- Hol vagyok? Miért itt? Ezek kicsodák? -- Majd a fiatal leány a mamáját hívja. Szégyelli magát, hogy fátyol nélkül, szakadozott ruhában van, a sok idegen férfi szeme láttára.
-- Ó! Örökkévaló Úr! Hiszen meggyógyult!... -- És olyan különös látni ezt az egészséges, piros arcú fogadóst, amint úgy sír, mint egy kisgyerek... Boldog, sír, és nem tudva mást tenni, megcsókolja Jézus kezeit. Az anya is sír, álmélkodó kisgyermekei között, és csókolgatja az ördögtôl megszabadult elsőszülöttjét.
A jelenlévők mind kiabálva beszélnek, és mások is odasietnek, hogy lássák a csodát. Az udvar megtelik.
-- Maradj, Uram! Közeleg az este. Maradj itt, a házamban!
-- Tizenhárman vagyunk, ember.
-- Ha háromszázan volnátok, az sem számítana. Tudom, mit akarsz mondani. De a kapzsi, becstelen Sámuel meghalt, Uram. Az én ördögöm is elment. Most az új Sámuel van itt. És továbbra is fogadós lesz. De szent emberként. Gyere, gyere velem, hadd fejezzem ki hódolatomat, mint egy királynak, mint Istennek. Mert az vagy. Ó, áldott a mai napfény, amely téged hozzám vezetett!...

Forrás: Valtorta Mária- Jézus és a sátán