Jézus Geraza környékén jár. Egy nagy disznócsorda állja útjukat.
-- Büdös állatok! -- kiált fel Bertalan. -- Meggátolják, hogy továbbmenjünk...
-- Nem. Nem gátolnak minket. Van itt hely mindenkinek -- feleli nyugalommal Jézus. A kondások, amint megpillantják az izraelitákat, igyekeznek a tölgyfák alá terelni a disznókat, hogy szabaddá tegyék a gyalogutat. Az apostolok átmennek -- sok megvető megjegyzést téve -- az állatoktól otthagyott sok piszok között, amelyek igen kövérek és röfögnek, és egyre nagyobb kövérségre törekszenek.
Jézus minden akadály nélkül halad át, és ezt mondja a kondásoknak:
-- Isten jutalmazzon meg titeket előzékeny viselkedéstekért! Szegény emberek ezek a kondások, alig tisztábbak, mint sertéseik, de náluk jóval soványabbak.
Ámulva néznek Jézusra, majd összesúgnak. Az egyik azt mondja:
-- Talán nem zsidó?
Mire a többiek így válaszolnak:
-- Nem látod, hogy bojtok vannak ruháján?
Tovább mennek. A sziklafalakat szemlélve többen felkiáltanak:-- Rablók lakóhelyei ezek! Micsoda hasadékok!
-- Igen, de higgyétek el, több haramia van a túlsó oldalon -- mondja János, aki még mindig a Keresztelő elfogatásának hatása alatt áll.
-- A túlsó oldalon azok között is vannak haramiák, akiknek igaz ember a nevük -- fejezi be testvére.
Jézus veszi át a szót:
-- És mégis szóba állunk velük, irtózat nélkül. Itt viszont elfordítottátok az arcotokat, mivel állatok mellett kellett elhaladnotok.
-- Ezek tisztátalanok...
-- A bűnös ember sokkal inkább az. Ezek az állatok ilyennek vannak teremtve, és nem hibáztathatók, ha ilyenek. Az ember ellenben felelős azért, mert tisztátalan a bűntől.
-- De akkor, számunkra, miért vannak a tisztátalanok közé sorolva? -- kérdi Fülöp.
-- Egyszer már céloztam rá. Ennek a parancsnak van egy természetfeletti és egy természetes oka. Az első az, hogy megtanítsa a választott népet arra, hogy kiválasztottságát és emberi méltóságát szem előtt tartva tudjon élni, olyan közönséges cselekedetekben is, mint az evés. A vadember mindennel táplálkozik. Fontos, hogy megtöltse a hasát. A pogány ember -- akkor is, ha nem vad -- szintén mindent megeszik, s arra nem is gondol, hogy a túltáplálkozás olyan megszokássá váló bűnöket és hajlamokat idéz elô, amelyek lealacsonyítják az embert. A pogányok még igyekeznek is elérni ezt a féktelen élvezetet, ami számukra szinte már vallás. A köztetek legműveltebbek tudnak az isteneik tiszteletére rendezett szeméremsértő ünnepekről, amelyek parázna orgiákká fajulnak. Isten népe gyermekének tudnia kell magát megtartóztatnia, és tökéletesítenie magát az engedelmességben és a megfontoltságban, szeme előtt tartva származását és végcélját: Istent és a mennyországot.
A természetes ok az, hogy ne izgassa vérét olyan eledelekkel, amelyek emberhez méltatlan vágyakhoz vezetnek. Az embernek nincs megtiltva a testi szerelem sem, azonban azt mindig mérsékelnie kell az Ég felé törekvő lelkének frissességével, ezért tehát szerelemmé -- és nem érzékiséggé -- kell tennie azt az érzelmet, amely a férfit házastársához fűzi, akiben önmagához hasonló embert kell látnia, és nem nőstényt. A szegény állatok azonban nem vétkesek abban, hogy sertések, sem pedig abban, hogy a sertések húsa, idők múltán, milyen hatást idéz elő a vérben. Még kevésbé vétkesek ebben a sertések őrzésére rendelt emberek. Ha becsületesek, ugyan mi különbség lesz, a másik életben,
köztük és a könyvei fölé görnyedô írástudók között, akik, sajnos, nem tanulják meg belőlük a jóságot? Bizony mondom nektek, hogy látni fogunk disznópásztorokat az igazak között, és írástudókat a nem-igazak között. De mi zuhan itt le?
Mindenki menekül a hegy oldala mellől, mert sok kő és föld gurul le, és pattan, ugrálva a lejtőn. Csodálkozva néznek körül.
-- Oda, oda! Odanézzetek! Két teljesen mezítelen ember... jön felénk, hadonászva. Bolondok...
-- Vagy ördögtől megszállottak -- válaszolja Jézus a Keriótinak, aki elsőnek látta meg a két megszállottat Jézus felé jönni. Biztosan a hegy valamelyik üregéből jöttek elő. Üvöltenek. S az egyik, a gyorsabban futó, Jézus felé rohan. Olyan, mint egy tollaitól megfosztott, csúnya, különös madár, annyira gyorsan megy, és annyira csapkod a két karjával, mintha szárnyak volnának. Jézus lábaihoz vetimagát, ezt kiáltva:
-- Itt vagy, Világ Ura? Mi dolgom veled, Jézus, a Magasságbeli Isten Fia? Már elérkezett büntetésünk órája? Miért jöttél, hogy idő előtt gyötörj minket?
A másik ördögtől megszállott, akár azért, mert nem tud beszélni, akár mert olyan ördög szállta meg, amely lomhaeszűvé teszi, arccal a földre borul, és halkan sír, majd felül, és úgy marad, tehetetlenül, kavicsokkal és csupasz lábaival játszadozva. Az ördög tovább beszél az első szájával, aki a földön vonaglik, egy rémület okozta rohamban. Azt lehetne mondani, hogy ellenkezni akar, de csak imádni tud, mivel Jézus hatalma egyszerre vonzza és taszítja. Így kiált:
-- Isten nevében könyörgök hozzád, ne gyötörj tovább! Engedj elmennem!
-- Igen. De kifelé ebből az emberbôl! Tisztátalan lélek, menj ki ezekből, és mondd meg a nevedet!
-- Légió a nevem, mert sokan vagyunk. Évek óta tartjuk fogva ezeket, és általuk törünk szét hurkokat és láncokat, és nincs emberi erő, amely le tudná őket fogni. Rémületet jelentenek ők, mi miattunk, mi pedig őket használjuk fel, hogy káromlással illessünk téged. Átkod miatt ezeken töltjük ki bosszúnkat. Állati szint alá süllyesztjük az embert, hogy téged kigúnyoljunk, és nincs olyan farkas, sakál és hiéna, keselyű és vámpír, amely hasonló lenne ezekhez, akiket mi megszállva tartunk. De ne űzz ki minket! Túl rémséges a pokol!...
-- Menjetek ki! Jézus nevében, menjetek ki! -- Jézus hangja mennydörög, szeme pedig villámokat szór.
-- Legalább azt engedd meg, hogy abba a sertéscsordába mehessünk, amelyikkel találkoztál.
-- Menjetek!
Az ördögök állati üvöltéssel jönnek ki a két szerencsétlenből, és hirtelen támadt szélörvénnyel, amely fűszálak gyanánt hajlítja ide-oda a tölgyfákat -- csapnak le a rengeteg sertésre. A sertések pedig valóban ördögi ordítással -- mint amelyekbe belészállt az ördög --rohanni kezdenek a tölgyek között, egymást taszigálva, megsebezve, harapdálva, és végül a tóba zuhannak, amikor a magas sziklafal pereméhez érve, menhelyül nincs más, csak az alattuk elterülő víz. És
míg a kanászok, magukból kikelve, kétségbeesetten kiáltoznak a rémülettől, az állatok, százszámra, egymást követő puffanásokkal zuhannak a nyugodt vízbe. A víz a zuhanástól kettéválik, nagy habzással, elnyeli az állatokat, majd ezek a felszínre kerülve, ott úsznak, sorra mutatva, hol kerek hasukat, hol hegyes orrukat, a szemükben rémület ül, és végül megfulladnak. A pásztorok kiabálva futnak a város felé. Az apostolok, akik a szerencsétlenség színhelye felé mentek, visszatérve ezt mondják:
-- Egy sem menekült meg! Rossz szolgálatot tettél nekik!
Jézus nyugodtan ezt válaszolja:
-- Jobb, ha kétezer sertés pusztul el, mint akár egyetlen ember. Adjatok ruhát ezeknek! Így nem maradhatnak. A Zelóta kinyitja tarisznyáját, és odaadja egyik ruháját. Tamás adja a másikat. Azok ketten egy kicsit még fátyolos szemmel néznek, mintha lidérces, nyomasztó álomból ébredeznének.
-- Adjatok nekik enni! Hogy újra emberként éljenek.
És míg azok a nekik nyújtott kenyeret és olajbogyót eszik, és Péter flaskájából isznak, Jézus figyeli őket.
Végre megszólalnak:-- Te ki vagy? -- kérdi az egyik.
-- A názáreti Jézus.
-- Nem ismerünk -- szól a másik.
-- A lelketek ismert engem. Most keljetek fel, és térjetek vissza otthonotokba!
-- Sokat szenvedtünk, azt hiszem, de nem emlékszem jól. Az kicsoda? - mondja, társára mutatva, az, akiből az ördög beszélt.
-- Nem tudom. Veled volt.
-- Ki vagy? És miért vagy itt? -- kérdi a társától.
Az, aki szinte néma volt, és még most is erőtlenebb, így szól:
-- Demetriusz vagyok. Itt van Szidon?
-- Szidon a tenger mellett van, ember. Itt a Galileai-tavon túl vagy.
-- És miért vagyok itt?
Senki se tud választ adni. Ekkor sok ember érkezik, a pásztoroktól követve. Az emberek ijedteknek és kíváncsiaknak látszanak. Amikor meglátják a két felöltözött, komoly embert, csodálkozásuk csak nő.
-- Az ott Márk, Joziás fia!... Ez meg a pogány kereskedő fia!...
-- Ez pedig az, aki meggyógyította őket, s aki elpusztította sertéseinket, mert megvadultak a beléjük bújt ördögöktôl -- mondják a disznópásztorok.
-- Uram, te nagyhatalmú vagy, elismerjük. De már túl sokat ártottál nekünk! Sok talentumnyi kárt okoztál. Kérünk, távozz innen, nehogy hatalmad szétomlassza a hegyeket, és a tóba süllyessze! Menj el innen...
-- Megyek. Senkire sem erőltetem magamat. -- Ezzel Jézus, ellenkezés nélkül visszafordul, azon az úton, amelyen jöttek. Követi Őt, az apostolok mögött, Márk, Joziás fia. Mögöttük, távolról, sok polgár megy, hogy lássa, csakugyan elmegy-e. Megteszik lefelé a meredek ösvényen az utat, és visszatérnek a kis patak torkolatához, a bárkákhoz. A polgárok a sziklafal peremén maradnak, hogy lássák. A megszabadított ember Jézus mögött halad lefelé.
A bárkákban a halászlegények meg vannak rémülve. Látták a tóba hulló disznó-esőt, és még most is nézik a tetemeket, amelyek egyre nagyobb számban bukkannak fel a víz felszínére, egyre felfúvódottabban.
Kerek hasukkal a levegőben, és rövid, megmerevedett lábukkal, olyanok, mint
egy hatalmas hájas hólyagba szúrt négy cövek.
-- De hát mi történt? -- kérdik.
-- Majd elmondjuk nektek. Most oldjátok el a bárkákat, és menjünk...
Hová is, Uram? -- szól Péter.
-- A taricheai öbölbe.
Márk, Joziás fia, aki követte őket, most, hogy látja őket beszállni a bárkába, esedezik:
-- Vigyél magaddal, Uram!
-- Nem. Térj vissza otthonodba! A tieidnek joguk van ahhoz, hogy az övék légy. És beszéld el nekik, milyen nagy dolgokat művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad. Ennek a vidéknek szüksége van arra, hogy higgyen. Gyújtsd meg a hit lángját, hálából az Úr iránt! Menj! Isten veled.
-- Legalább áldásoddal erősíts meg, nehogy újra hatalmába kerítsen az ördög.
-- Ne félj! Ha nem akarod, nem fog jönni. De megáldalak. Menj békében!
A bárkák eltávolodnak a parttól, keletről nyugati irányban. Annak a városnak a lakói, amely nem akarta az Urat, csak akkor húzódnak vissza a hegyfal széléről, és távoznak, amikor a bárkák már a sertés- tetemekkel teleszórt habokat szelik.
Forrás: Valtorta Mária- Jézus és a sátán
-- Büdös állatok! -- kiált fel Bertalan. -- Meggátolják, hogy továbbmenjünk...
-- Nem. Nem gátolnak minket. Van itt hely mindenkinek -- feleli nyugalommal Jézus. A kondások, amint megpillantják az izraelitákat, igyekeznek a tölgyfák alá terelni a disznókat, hogy szabaddá tegyék a gyalogutat. Az apostolok átmennek -- sok megvető megjegyzést téve -- az állatoktól otthagyott sok piszok között, amelyek igen kövérek és röfögnek, és egyre nagyobb kövérségre törekszenek.
Jézus minden akadály nélkül halad át, és ezt mondja a kondásoknak:
-- Isten jutalmazzon meg titeket előzékeny viselkedéstekért! Szegény emberek ezek a kondások, alig tisztábbak, mint sertéseik, de náluk jóval soványabbak.
Ámulva néznek Jézusra, majd összesúgnak. Az egyik azt mondja:
-- Talán nem zsidó?
Mire a többiek így válaszolnak:
-- Nem látod, hogy bojtok vannak ruháján?
Tovább mennek. A sziklafalakat szemlélve többen felkiáltanak:-- Rablók lakóhelyei ezek! Micsoda hasadékok!
-- Igen, de higgyétek el, több haramia van a túlsó oldalon -- mondja János, aki még mindig a Keresztelő elfogatásának hatása alatt áll.
-- A túlsó oldalon azok között is vannak haramiák, akiknek igaz ember a nevük -- fejezi be testvére.
Jézus veszi át a szót:
-- És mégis szóba állunk velük, irtózat nélkül. Itt viszont elfordítottátok az arcotokat, mivel állatok mellett kellett elhaladnotok.
-- Ezek tisztátalanok...
-- A bűnös ember sokkal inkább az. Ezek az állatok ilyennek vannak teremtve, és nem hibáztathatók, ha ilyenek. Az ember ellenben felelős azért, mert tisztátalan a bűntől.
-- De akkor, számunkra, miért vannak a tisztátalanok közé sorolva? -- kérdi Fülöp.
-- Egyszer már céloztam rá. Ennek a parancsnak van egy természetfeletti és egy természetes oka. Az első az, hogy megtanítsa a választott népet arra, hogy kiválasztottságát és emberi méltóságát szem előtt tartva tudjon élni, olyan közönséges cselekedetekben is, mint az evés. A vadember mindennel táplálkozik. Fontos, hogy megtöltse a hasát. A pogány ember -- akkor is, ha nem vad -- szintén mindent megeszik, s arra nem is gondol, hogy a túltáplálkozás olyan megszokássá váló bűnöket és hajlamokat idéz elô, amelyek lealacsonyítják az embert. A pogányok még igyekeznek is elérni ezt a féktelen élvezetet, ami számukra szinte már vallás. A köztetek legműveltebbek tudnak az isteneik tiszteletére rendezett szeméremsértő ünnepekről, amelyek parázna orgiákká fajulnak. Isten népe gyermekének tudnia kell magát megtartóztatnia, és tökéletesítenie magát az engedelmességben és a megfontoltságban, szeme előtt tartva származását és végcélját: Istent és a mennyországot.
A természetes ok az, hogy ne izgassa vérét olyan eledelekkel, amelyek emberhez méltatlan vágyakhoz vezetnek. Az embernek nincs megtiltva a testi szerelem sem, azonban azt mindig mérsékelnie kell az Ég felé törekvő lelkének frissességével, ezért tehát szerelemmé -- és nem érzékiséggé -- kell tennie azt az érzelmet, amely a férfit házastársához fűzi, akiben önmagához hasonló embert kell látnia, és nem nőstényt. A szegény állatok azonban nem vétkesek abban, hogy sertések, sem pedig abban, hogy a sertések húsa, idők múltán, milyen hatást idéz elő a vérben. Még kevésbé vétkesek ebben a sertések őrzésére rendelt emberek. Ha becsületesek, ugyan mi különbség lesz, a másik életben,
köztük és a könyvei fölé görnyedô írástudók között, akik, sajnos, nem tanulják meg belőlük a jóságot? Bizony mondom nektek, hogy látni fogunk disznópásztorokat az igazak között, és írástudókat a nem-igazak között. De mi zuhan itt le?
Mindenki menekül a hegy oldala mellől, mert sok kő és föld gurul le, és pattan, ugrálva a lejtőn. Csodálkozva néznek körül.
-- Oda, oda! Odanézzetek! Két teljesen mezítelen ember... jön felénk, hadonászva. Bolondok...
-- Vagy ördögtől megszállottak -- válaszolja Jézus a Keriótinak, aki elsőnek látta meg a két megszállottat Jézus felé jönni. Biztosan a hegy valamelyik üregéből jöttek elő. Üvöltenek. S az egyik, a gyorsabban futó, Jézus felé rohan. Olyan, mint egy tollaitól megfosztott, csúnya, különös madár, annyira gyorsan megy, és annyira csapkod a két karjával, mintha szárnyak volnának. Jézus lábaihoz vetimagát, ezt kiáltva:
-- Itt vagy, Világ Ura? Mi dolgom veled, Jézus, a Magasságbeli Isten Fia? Már elérkezett büntetésünk órája? Miért jöttél, hogy idő előtt gyötörj minket?
A másik ördögtől megszállott, akár azért, mert nem tud beszélni, akár mert olyan ördög szállta meg, amely lomhaeszűvé teszi, arccal a földre borul, és halkan sír, majd felül, és úgy marad, tehetetlenül, kavicsokkal és csupasz lábaival játszadozva. Az ördög tovább beszél az első szájával, aki a földön vonaglik, egy rémület okozta rohamban. Azt lehetne mondani, hogy ellenkezni akar, de csak imádni tud, mivel Jézus hatalma egyszerre vonzza és taszítja. Így kiált:
-- Isten nevében könyörgök hozzád, ne gyötörj tovább! Engedj elmennem!
-- Igen. De kifelé ebből az emberbôl! Tisztátalan lélek, menj ki ezekből, és mondd meg a nevedet!
-- Légió a nevem, mert sokan vagyunk. Évek óta tartjuk fogva ezeket, és általuk törünk szét hurkokat és láncokat, és nincs emberi erő, amely le tudná őket fogni. Rémületet jelentenek ők, mi miattunk, mi pedig őket használjuk fel, hogy káromlással illessünk téged. Átkod miatt ezeken töltjük ki bosszúnkat. Állati szint alá süllyesztjük az embert, hogy téged kigúnyoljunk, és nincs olyan farkas, sakál és hiéna, keselyű és vámpír, amely hasonló lenne ezekhez, akiket mi megszállva tartunk. De ne űzz ki minket! Túl rémséges a pokol!...
-- Menjetek ki! Jézus nevében, menjetek ki! -- Jézus hangja mennydörög, szeme pedig villámokat szór.
-- Legalább azt engedd meg, hogy abba a sertéscsordába mehessünk, amelyikkel találkoztál.
-- Menjetek!
Az ördögök állati üvöltéssel jönnek ki a két szerencsétlenből, és hirtelen támadt szélörvénnyel, amely fűszálak gyanánt hajlítja ide-oda a tölgyfákat -- csapnak le a rengeteg sertésre. A sertések pedig valóban ördögi ordítással -- mint amelyekbe belészállt az ördög --rohanni kezdenek a tölgyek között, egymást taszigálva, megsebezve, harapdálva, és végül a tóba zuhannak, amikor a magas sziklafal pereméhez érve, menhelyül nincs más, csak az alattuk elterülő víz. És
míg a kanászok, magukból kikelve, kétségbeesetten kiáltoznak a rémülettől, az állatok, százszámra, egymást követő puffanásokkal zuhannak a nyugodt vízbe. A víz a zuhanástól kettéválik, nagy habzással, elnyeli az állatokat, majd ezek a felszínre kerülve, ott úsznak, sorra mutatva, hol kerek hasukat, hol hegyes orrukat, a szemükben rémület ül, és végül megfulladnak. A pásztorok kiabálva futnak a város felé. Az apostolok, akik a szerencsétlenség színhelye felé mentek, visszatérve ezt mondják:
-- Egy sem menekült meg! Rossz szolgálatot tettél nekik!
Jézus nyugodtan ezt válaszolja:
-- Jobb, ha kétezer sertés pusztul el, mint akár egyetlen ember. Adjatok ruhát ezeknek! Így nem maradhatnak. A Zelóta kinyitja tarisznyáját, és odaadja egyik ruháját. Tamás adja a másikat. Azok ketten egy kicsit még fátyolos szemmel néznek, mintha lidérces, nyomasztó álomból ébredeznének.
-- Adjatok nekik enni! Hogy újra emberként éljenek.
És míg azok a nekik nyújtott kenyeret és olajbogyót eszik, és Péter flaskájából isznak, Jézus figyeli őket.
Végre megszólalnak:-- Te ki vagy? -- kérdi az egyik.
-- A názáreti Jézus.
-- Nem ismerünk -- szól a másik.
-- A lelketek ismert engem. Most keljetek fel, és térjetek vissza otthonotokba!
-- Sokat szenvedtünk, azt hiszem, de nem emlékszem jól. Az kicsoda? - mondja, társára mutatva, az, akiből az ördög beszélt.
-- Nem tudom. Veled volt.
-- Ki vagy? És miért vagy itt? -- kérdi a társától.
Az, aki szinte néma volt, és még most is erőtlenebb, így szól:
-- Demetriusz vagyok. Itt van Szidon?
-- Szidon a tenger mellett van, ember. Itt a Galileai-tavon túl vagy.
-- És miért vagyok itt?
Senki se tud választ adni. Ekkor sok ember érkezik, a pásztoroktól követve. Az emberek ijedteknek és kíváncsiaknak látszanak. Amikor meglátják a két felöltözött, komoly embert, csodálkozásuk csak nő.
-- Az ott Márk, Joziás fia!... Ez meg a pogány kereskedő fia!...
-- Ez pedig az, aki meggyógyította őket, s aki elpusztította sertéseinket, mert megvadultak a beléjük bújt ördögöktôl -- mondják a disznópásztorok.
-- Uram, te nagyhatalmú vagy, elismerjük. De már túl sokat ártottál nekünk! Sok talentumnyi kárt okoztál. Kérünk, távozz innen, nehogy hatalmad szétomlassza a hegyeket, és a tóba süllyessze! Menj el innen...
-- Megyek. Senkire sem erőltetem magamat. -- Ezzel Jézus, ellenkezés nélkül visszafordul, azon az úton, amelyen jöttek. Követi Őt, az apostolok mögött, Márk, Joziás fia. Mögöttük, távolról, sok polgár megy, hogy lássa, csakugyan elmegy-e. Megteszik lefelé a meredek ösvényen az utat, és visszatérnek a kis patak torkolatához, a bárkákhoz. A polgárok a sziklafal peremén maradnak, hogy lássák. A megszabadított ember Jézus mögött halad lefelé.
A bárkákban a halászlegények meg vannak rémülve. Látták a tóba hulló disznó-esőt, és még most is nézik a tetemeket, amelyek egyre nagyobb számban bukkannak fel a víz felszínére, egyre felfúvódottabban.
Kerek hasukkal a levegőben, és rövid, megmerevedett lábukkal, olyanok, mint
egy hatalmas hájas hólyagba szúrt négy cövek.
-- De hát mi történt? -- kérdik.
-- Majd elmondjuk nektek. Most oldjátok el a bárkákat, és menjünk...
Hová is, Uram? -- szól Péter.
-- A taricheai öbölbe.
Márk, Joziás fia, aki követte őket, most, hogy látja őket beszállni a bárkába, esedezik:
-- Vigyél magaddal, Uram!
-- Nem. Térj vissza otthonodba! A tieidnek joguk van ahhoz, hogy az övék légy. És beszéld el nekik, milyen nagy dolgokat művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad. Ennek a vidéknek szüksége van arra, hogy higgyen. Gyújtsd meg a hit lángját, hálából az Úr iránt! Menj! Isten veled.
-- Legalább áldásoddal erősíts meg, nehogy újra hatalmába kerítsen az ördög.
-- Ne félj! Ha nem akarod, nem fog jönni. De megáldalak. Menj békében!
A bárkák eltávolodnak a parttól, keletről nyugati irányban. Annak a városnak a lakói, amely nem akarta az Urat, csak akkor húzódnak vissza a hegyfal széléről, és távoznak, amikor a bárkák már a sertés- tetemekkel teleszórt habokat szelik.
Forrás: Valtorta Mária- Jézus és a sátán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.