A kincshez vezető ösvény

Jézus az előzőleg meggyógyított leprás körül összegyűlt embereket tanítja. E közben mondja:

Hogyan élünk igaz életet? Hogyan nyerjük el a győzelmet? A becsületes beszéddel és cselekedetekkel, a felebarát szeretetével. Elismerve, hogy Isten az Isten, és nem helyezve a teremtmények, a pénz, a hatalom bálványait a Legszentebb Isten helyébe. Megadva mindenkinek az őt megillető helyet, nem törekedve arra, hogy többet, vagy kevesebbet

adjunk annál, ami kötelességünk. Nem igaz ember az, aki barátját, rokonát bűnös cselekedetekkel is szolgálja, vagy tiszteli azért, mert az hatalommal rendelkezik. Aki viszont ellenkezőleg megkárosítja felebarátját, mert attól semmi hasznot sem remél, és ellene esküszik, vagy ajándékokkal rávesz valakit arra, hogy feljelentsen egy ártatlant,

vagy részrehajló módon ítélkezik, nem az igazságosság szerint, hanem igazságtalan ítéletével a perlekedők között a hatalmasabbnak kedvez, az az ember nem igaz, és hiába imádkozik, hiába ajánl fel áldozatokat, mert azok szennyesek az igazságtalanságtól Isten szemében.

Látjátok, hogy amit mondok, az még mindig a tízparancsolathoz tartozik. A Rabbi mindig a tízparancsolatról beszél. Mert az a jó, igazságos, dicsőséges, ha megtesszük azt, amit a tízparancsolat tanít és parancsol. Nincs más tanítás. Annakidején Isten, villámlások között

adta a Sínai-hegyen. Most az Irgalmasság villámai között adom, de a tanítás ugyanaz. És nem változik. És nem lehet megváltoztatni. Sokan azzal védekeznek Izraelben, hogy igazolják, miért nem szentek még az után sem, hogy az Üdvözítő a földön járt: ,,Nekem nem volt módom követni és hallgatni Őt.'' De mentegetődzésük semmit sem ér. Mert az

Üdvözítő nem azért jött, hogy új Törvényt hozzon, hanem hogy újból megerősítse az elsőt, az egyetlen Törvényt. Azért, hogy megerősítse azt ismét annak szent egyszerűségében, tökéletes egyszerűségében. Azért, hogy szeretettel és ígéretekkel ismét megerősítse Isten szeretetében azt, amit először az egyik részről szigorral adott, a másik részről pedig félelemmel hallgattak.

Azért, hogy jól megértessem vetetek, mi a tízparancs, és milyen fontos annak követése, elmondom nektek ezt a példabeszédet:

Egy családatyának két fia volt. Mindkettőt egyformán szerette. Mindkettővel egyaránt jót akart tenni. Ennek az atyának azon a helyen kívül, ahol fiaival lakott, volt még egy helye, ahol nagy kincseket rejtett el. A fiúk tudtak ezekről a kincsekről, de nem tudták a hozzá

vezető utat, mert az atya nem árulta el ezt nekik sok éven keresztül.

Azonban egyszer magához hívta két fiát, és azt mondta nekik: ,,Jó, hogy most már megtudjátok, hol vannak a kincsek, amelyeket atyátok félretett számotokra, hogy elmehessetek érte. Végül megismeritek az utat és a jeleket, amelyeket elhelyeztem azokon, hogy ne tévedjetek le a helyes útról. Hallgassatok azért ide! A kincsek nincsenek a síkságon, ahol pocsolyákban áll a víz, perzsel a kánikula, tönkretesz a por, megfojtanak a tüskés bozótok, és ahová könnyen eljuthatnak a rablók, hogy ellopják: A kincsek annak a magas hegynek a csúcsán vannak. Oda helyeztem el azokat, ott várnak rátok. A hegyre több ösvény vezet fel, sőt sok ösvény. De ezek közül csak egy a jó. A többiek vagy

szakadékokban végződnek, vagy kijárat nélküli barlangokban, vagy iszapos árkokban, vagy kígyófészkekben, forró kénnel teli kráterekben, vagy megmászhatatlan sziklafalaknál. A jó ösvény viszont fárasztó, de elvezet a csúcsra anélkül, hogy szakadékok, vagy más akadályok állnák útját. Azért, hogy felismerjétek, egész hosszában szabályos távolságokban tíz kőemléket emeltem, amelyekre rávéstem ezt a három szót, amiről felismerhetitek: 'szeretet, engedelmesség, győzelem'. Menjetek, követve ezt az ösvényt, és elérkeztek a kincs helyére. Én majd egy másik úton, amelyet csak én ismerek, elmegyek oda, és felnyitom nektek a kapukat, hogy boldogok legyetek.''

A két fiú elbúcsúzott atyjától, aki, amíg csak hallani tudták, megismételte: ,,Kövessétek az utat, amiről beszéltem nektek. A ti javatokra válik. Ne engedjétek elcsábíttatni magatokat a többi úttól, amelyek jobbaknak látszanak. Elvesztitek a kincset és azzal együtt engem is...''

Íme, elérkeztek a hegy lábához. Az első emlékeztető kő a hegy alján volt, a sok ösvény közepén levő ösvényt jelölve meg. A két testvér a jó ösvényen kezdte el a hegymászást. A kezdetben az ösvény még jól járható volt, jóllehet semmi sem adott árnyékot rajta. Az égen magasan sütött a nap, árasztva fényét és melegét. Az ösvény fehér sziklákba volt vágva. Fejük fölött a felhőtlen ég. A meleg nap átölelte tagjaikat. Ezt látták és érezték a testvérek. De lelkesítette őket a jó akarat, atyjuknak emléke és tanácsai, és örvendezve mentek a csúcs felé.

Íme, itt a második kő... és utána a harmadik. Az ösvény mind fárasztóbbá vált, mindinkább elhagyatott volt, a nap mind erősebben tűzött. Többé már nem látták az egyéb ösvényeket, amelyek mentén fák, bokrok voltak, vagy tiszta víz volt található, és amelyek könnyebbek voltak, mert nem voltak oly meredekek, talajuk nem volt sziklás.

-- Atyánk azt akarja, hogy meghaljunk, mikor megérkezünk! -- mondja az egyik fiú a negyedik kőnél. Mindinkább lelassítja járását. A másik buzdítja őt a továbbhaladásra ,,Úgy szeret minket, mint önmagát, sőt még jobban, mert csodálatos módon megőrizte számunkra ezt a kincset. Ez a sziklákba vágott ösvény, amelyet ő maga készített, a hegy lábától egyenesen visz a csúcsig. Ő készítette számunkra ezeket az emlékeztető köveket. Fontold meg ezt, testvérem! Ő egyedül készítette mindezt, éspedig szeretetből! Azért, hogy nekünk adja a kincset! Hogy eltévedés és veszély nélkül hozzájussunk.''

Továbbmentek. De azok az ösvények, amelyeket a völgyben elhagytak, időnként a sziklás ösvény közelében futottak. Ez annál gyakrabban fordult elő, minél közelebb kerültek a csúcshoz. És milyen szépek, árnyasak, hívogatók voltak!...

-- Én megpróbálom ezek egyikét -- mondja az elégedetlen fiú, amikor elérkeznek a hatodik emlékeztető kôhöz. -- Akár csak ez, mind a csúcshoz vezet!

-- Ezt nem mondhatod... Nem látszik se felfelé, se lefelé menőnek...

-- Íme az ott, feljebb!

-- Nem tudod, hogy az ugyanez az ösvény-e. S azután, atyánk azt mondta, hogy ne hagyjuk el a jó ösvényt... Kedvetlenül ment tovább testvérével.

Íme a hetedik emlékeztető kő.

-- Ó, én igazán a másik ösvényt választom!

-- Ne tedd, testvérem!

Most már nagyon nehéz volt az ösvényen járás. De a csúcs is nagyon közel volt már...

Íme, közel a nyolcadik emlékeztető kő, amikor a virágos ösvény egészen közel halad.

-- Ó, látod, ha nem is egyenes vonalban, ez is felfelé megy!

-- Nem tudhatod, hogy ez ugyanaz-e!

-- Igen, felismerem.

-- Csalódni fogsz!

-- Nem! Megyek!-- Ne tedd! Gondolj atyánkra, a veszélyekre, a kincsre!

-- De mindet elveszítjük! Mit ér számomra a kincs, ha meghalok, mikor megérkezem a csúcsra. Ösvényünk túl veszélyes! Atyánk nem gyűlölhetett volna minket jobban, mint azzal, hogy gúnyt űzött velünk, ezzel az ösvénnyel. Meghalunk rajta. Isten veled! Én előbb felérek, mint te, és élve... -- és ezzel elindult a másik ösvényen. Örvendetes felkiáltással

tűnt el az árnyas fák között.

A másik szomorúan folytatta útját... Ó, az út utolsó szakasza valóban rettenetes volt. Már alig bírta tovább a gyaloglást. A fáradtságtól dülöngélt, mint egy részeg, a nap perzselte! Amikor elérkezett a kilencedik emlékkőhöz, megállt, lihegve nekitámaszkodott, és gépiesen olvasta rajta a felírást. A közelben volt egy árnyas ösvény, vízzel, virágokkal... Már, már megingott... De nem! Nem. Itt az írás, amit atyja írt: ,,Szeretet, engedelmesség, győzelem.''

-- Hinnem kell szeretetében, igazmondásában, és engedelmeskednem kell, hogy megmutassam szeretetemet -- mondta magában. -- Gyerünk!... A szeretet támogat...

Íme a tizedik emlékkő. A vándor kimerült, égeti a nap, meggörnyedve megy, mintha igát húzna... A hűség, szeretet és engedelmesség, a lelki erősség, a remény, az igazságosság, az okosság szeretetteljes és szent igáját... minden erény igáját... Ahelyett, hogy nekitámaszkodott volna, leült a földre, az emlékkő szegényes árnyékába. Úgy érezte, hogy

meghal... A szomszédos ösvényről a bokrok susogását hallotta, illatukat érezte...

-- Atyám, atyám, segíts szellemeddel a kísértésben... segíts mindvégig hűségesnek maradnom!

A távolból testvére nevetését hallja:

-- Gyere, várlak, ez itt egy édenkert... Gyere!...

-- Elinduljak?... -- kérdezte magában. És hangosan kiáltja: -- Valóban a csúcsra megy?

-- Igen, gyere! Egy hűvös folyosó vezet fel. Gyere! Látom már a csúcsot, túl a sziklába vájt folyosón...

-- Menjek? Ne menjek?... Ki segít rajtam?... Megyek!... -- Kezére támaszkodva fel akart állni, s közben észrevette, hogy a kőbe vésett írás nem olyan határozott, mint az első kövön. -- Minden kövön gyengébb volt az írás... mintha atyám belefáradt volna vésésükbe. És... nézd!... Itt is az a vörösesbarna jel, ami már az ötödik kőtől kezdve látható volt... De itt megtöltötte minden szó vájolatát, és túlcsordult rajta, mintha valami sötét könny hullott volna a kőre... mintha vér lenne... Megkaparta ujjával a követ ott, ahol egy nagy foltot látott, mintegy kéttenyérnyit. És a folt alatt felfedezte világosan ezeket a szavakat:

,,Ennyire szerettelek titeket! Egészen vérem ontásáig, hogy elvezesselek titeket a Kincshez.''

-- Ó, ó, Atyám! És én arra gondoltam, hogy nem teljesítem parancsodat?! Bocsáss meg, Atyám! Bocsáss meg! -- A fiú könnyei a sziklára hulltak, és a vér, amely kitöltötte a belevésett betűk vájolatait, élénk vörösen csillogni kezdett, mint a rubin. A könnyek mintegy ételül és italul szolgáltak a jó fiú számára, és megerősítették... Felállt... szeretettel hívta testvérét, erőteljesen, erős hangon... El akarta mondani neki felfedezését... atyjuk szeretetét. Azt akarta mondani neki: ,,Térj vissza!'' Semmi válasz...

A fiatalember továbbment, mintegy térden járva a durva sziklákon, mert testileg egészen kimerült, bár lelke nyugodt volt. Íme a csúcs...

És íme, ott van atyja!-- Atyám!

-- Kedves fiam!

Az ifjú atyja keblére borult, aki magához szorította és elborította csókjaival.

-- Egyedül vagy?

-- Igen... De testvérem is hamarosan megérkezik...

-- Nem. Ő sose érkezik meg ide. Elhagyta az utat, amelyet a tíz emlékkő jelölt. Nem tért vissza rá az első kijózanító figyelmeztetések után. Akarod látni? Íme, ott van. A tüzes szakadékban... Makacsul kitartott bűnében. Még elnyerte volna a megbocsátást, ha miután

felismerte tévedését, visszatért volna, és jóllehet megkésve, ott járt volna, ahol előzőleg a szeretet járt, szenvedve egészen vérének hullásáig, legjobb, legkedvesebb részének feláldozásáig értetek.

-- Ő nem tudta...

-- Ha szeretettel nézett volna a tíz emlékkőre vésett szavakra, felismerte volna azok igazi jelentését. Te elolvastad, és az ötödik emlékkőnél észrevetted: ,,Atyánk itt megsebezhette magát!'', és olvastad a hatodikat, hetediket, nyolcadikat, kilencediket... mindig világosabban, mert ösztönszerűen felismerted azt, ami vérem alatt volt.
Tudod-e, mi a neve ennek az ösztönnek? ,,A te igazi egyesülésed velem''. Szíved rostjai, amelyek egybeforrtak az én szívem rostjaival, megrendültek, és azt mondták neked: ,,Itt van atyád szeretetének mértéke.'' Most vedd birtokba a Kincset, és birtokolj engem, te, aki örökre szeretetteljes, engedelmes és győztes vagy.''

Ez a példabeszéd.

A tíz emlékkő a tízparancs. Istenetek véste ki azokat és helyezte el az ösvényen, ami az örök Kincshez vezet. Szenvedett azért, hogy titeket ezen az ösvényen vezessen. Ti szenvedtek? Isten is. Nektek erőt kell vennetek magatokon? Istennek is erőfeszítésébe került. Tudjátok, meddig ment el? Addig, hogy elszenvedte az Önmagától való elszakadást, és kényszerítette magát arra, hogy megismerje, mit jelent embernek lenni, annak minden nyomorúságával, ami az emberi mivolttal jár: a születéssel, a hideg, éhség, fáradság, kigúnyolás, sértegetés, gyűlölet, cselvetések és végül a halál elviselésével, kiontva minden

csepp vérét azért, hogy nektek adja a Kincset. Ezt a szenvedést viselte el Isten üdvösségtekért. Ezt szenvedte el Isten a magasságos égben, megengedve önmagának a szenvedést.
(A kiadó magyarázata: Az az Isten, aki leszállt az égből, hogy megváltson minket, a szenvedések emberévé válva, valójában nem szűnt meg egyesülni az Atyával, aki az égben van.)

Igazán mondom nektek, hogy egyetlen ember sem szenved többet fáradságos ösvényén azért, hogy eljusson az égbe, mint az Emberfia, aki leszállt az égből a földre, és a földön Áldozata árán nyitotta meg a Kincshez vezető ajtót. A Törvény tábláin már az én vérem van. Véremmel rajzolom ki számotokra az utat. A Kincsesház kapuját véremmel nyitom ki. Lelketek vérem által válik tisztává és erőssé, az mossa le, az táplálja. De azért, hogy számotokra ne legyen vérem hullatása hiábavaló, a tízparancs megváltozhatatlan útján kell járnotok.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek