Liszt--Virágos sziget--Teremtés

Péter unja már Júdás folytonos akadékoskodását, és kéri Jézust:

-- Mester, mondj egy szép példabeszédet! Tetszeni fog a gyermekeknek is. (A három gyerekre céloz, akikről az előző példabeszédben hallottunk.)

-- Még akarok kérdezni tőletek egy dolgot. Ezt. Mit jelent számotokra a liszt, amely elvette a próféta tanítványai levesének keserű ízét? (Elizeus próféta egyik csodájáról van szó, amiről előzőleg beszélt nekik Jézus. Lásd 2 Kir 4,38-41)

Az apostolok mélyen hallgatnak.

-- Nos? Nem tudtok válaszolni?

-- Talán a liszt magába szívta a keserűséget... -- mondja bizonytalanul Máté.

-- Akkor minden keserű lett volna, a liszt is.

-- A próféta csodát tett, hogy a megaláztatástól megmentse szolgáját (aki tévedésből belefőzte a keserű füvet a levesbe) -- mondja Fülöp.

-- Jó, de nemcsak erről volt szó.

-- Az Úr meg akarta mutatni a próféta pompás hatalmát az élettelen dolgok felett is -- mondja a Zelóta.

-- Igen. De még mindig nem ez az igazi jelentése. A próféták élete előre jelzi azt, ami később fog történni az idők teljességében: az én időmben. Az én földi időmre vonatkoznak a jelek és alakok. Tehát...

Hallgatás. Egymásra néznek... Utána János lehajtja fejét lángoló arccal, és mosolyog.

-- Miért nem mondod meg gondolatodat, János -- kérdezi Jézus. -- Nem szeretetlenség beszélni, mert nem azért teszed, hogy valakit megalázzál.

-- Azt gondolom, azt akarja mondani, hogy az Igazságra való éhség idején és a Bölcsességre éhezés idején, amelyben te eljöttél, minden fa elvadult és keserű gyümölcsöket terem. Ezek ehetetlenek, mint a méreg az emberek gyermekei számára, akik ezért hiába szedik le azt és készítik el, hogy táplálkozzanak vele. De az Örökkévaló Jósága elküld téged, a választott gabona lisztjét, és te, a te tökéletességeddel elveszed minden étel mérgét. Visszaadod eredeti jóságát, mind az Írások fáinak, amelyeket évszázadokon keresztül félremagyaráztak, mind pedig az emberek ízlésének, amelyet a bűnös vágyak elrontottak. Ebben az esetben az, aki megparancsolja, hogy hozzanak lisztet és tegyék bele a keserű üstbe, a te Atyád, és te vagy a liszt, aki feláldozod magadat, hogy táplálékká válj az emberek számára. És a te áldozatod beteljesedése után többé nem lesz keserűség a világon, mert te visszaállítottad a barátságot Istennel. Lehet, hogy tévedek.

-- Nem tévedsz. Ez a jelkép értelme.

-- Ó, hogyan gondoltad ezt ki? -- kérdi elámulva Péter.

Jézus válaszol neki:

-- Megmondom neked, ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket előbb mondtam. Egy jó ugrással elértük a lelkiség békés és virágzó szigetét.

(Egy kis patak választotta csak el ezt a szigetet, ahol most vannak, s átugrottak rajta.) De bátorság kell ahhoz, hogy valaki megtegye az ugrást, és elhagyja a folyót, a világot. Ugrani kell anélkül, hogy arra gondolnánk, kinevethetnek rosszul sikerült ugrásunkért, vagy egyszerűségünkért, hogy a világnál többre becsüljük a kis sziget elszigeteltségét. Ugrani kell anélkül, hogy félnénk az esetleges megsebesüléstől vagy elázástól, vagy attól, hogy kinevetnek. El kell hagyni mindent, hogy Istenbe meneküljünk. A világtól elszigeteltszigetre kell mennünk, és egyedül csak azért kell azt elhagynunk, hogy azoknak, akik a parton maradtak kiosszuk a virágokat és a tiszta vizet, amit a lélek szigetén találtunk, ahol csak egyetlen fa van: a Bölcsesség fája. Annak közelében maradni, távol a világ zajától, megérteni minden szavát, és tanítókká válni azáltal, hogy tudtok tanítványok lenni. Ez is egy jelkép. De most elmondok egy szép példabeszédet a gyerekeknek. Gyertek ide a közelembe!

A három kisgyerek egészen közel megy Jézushoz, és ölébe ülnek. Jézus átkarolja őket, és elkezdi a történetet:

Egy nap az Úristen azt mondta: ,,Embert teremtek, és az ember a földi Paradicsomban fog élni, ahol a nagy folyó van, amely utána négy ágra oszlik: a Pisonra, Gichonra, Eufráteszre és a Tigrisre. És az ember boldog lesz. Meglesz neki a teremtett világ minden szépsége és jósága, és az én szeretetem megörvendezteti lelkét.'' És így tett. Az ember olyan volt, mintha egy nagy szigeten lett volna, de még virágosabbon, mint ez, minden fajta növénnyel és minden állattal. És felette volt Isten szeretete, amely napként sütött lelkére, és Isten hangja volt a szelekben, dallamosabban, mint a madarak éneke.

De íme, erre a szép virágos szigetre, az állatok és a növények között becsúszott egy kígyó, amely más volt, mint amelyeket Isten teremtett, és amelyek jók voltak, méregfog nélkül, s nem voltak vadak, hajlékony testükkel. Ennek a kígyónak a bőre színes drágakövekkel volt ékesítve, mint a többieké, sőt még szebb volt azoknál, úgy hogy egy nagy királyi nyakéknek látszott, amint siklott a Kert pompás fái között. Elment és felcsavarodott egy fára, amely a kert közepén állt. Szép, egyedülálló fa volt ez, sokkal magasabb ennél (ami itt van mellettünk), tele levelekkel és csodálatos gyümölcsökkel. A kígyó ékszernek tűnt a szép fa törzse körül, és tündöklött a napsugárban. Minden állat figyelte, mert egyikük sem emlékezett arra, hogy látta volna megteremtését, vagy egyáltalán látta volna már előzőleg. De egyikük sem közelítette meg, sőt eltávolodtak a fától, amelynek törzsén most ott tekergett a kígyó. Csak a férfi és a nő közeledtek feléje, a nő a férfi előtt, mert tetszett neki ez a ragyogó dolog, ami csillogott a napsütésben, és úgy mozgatta fejét, mint egy félig csukott virág. És hallgatott arra, amit a kígyó mondott neki, és engedetlen volt az Úr iránt, és rávette Ádámot is az engedetlenségre. Csak miután elkövette az engedetlenséget, látta a kígyót annak, ami valójában volt. Felfogta bűnét, mert most már elvesztette szívének ártatlanságát. És elrejtőzött Isten elől, aki kereste őt, és utána hazudott Istennek, amikor kérdőre vonta.

Akkor Isten elküldte az angyalokat a Kert határához, és kiűzte onnan az embereket. Olyan volt ez, mintha az embereket az Éden biztos partjáról belevetette volna a vízzel telt földi folyókba, amikor azok fel vannak duzzadva a tavaszi áradástól. Isten azonban meghagyta a

kiűzöttek szívében örök rendeltetésük emlékét, azaz a szép Kertben való életük emlékét, ahol hallották Isten hangját és érezték szeretetét, és ahol teljesen örvendeztek Istennek. És az emlékkel együtt szent ösztönzést is hagyott bennük, hogy igyekezzenek visszajutni az elveszített helyre szent élet által.

De, gyermekeim, nemrég megtapasztaltátok, hogy amíg a bárka követi a folyó folyását, könnyen halad, de amikor az ár ellen hajózik, akkor fáradságos a felszínen tartása, hogy a hullámok ne csapjanak át rajta, is ne süllyedjen el a folyó növényei, fövenye és sziklái között. Ha Simon Péter nem kötötte volna meg a ti kis bárkáitokat (amelyeket Péter

készített a gyermekek számára játéknak) a vízben növő finom kákával,akkor mindet elvesztettétek volna, úgy, mint Izsákkal (a legkisebb gyermekkel) történt, amikor elengedte a kákát. Ugyanez történik az emberekkel is, akik belekerülnek a föld folyamaiba. Mindig Isten kezében kell maradniuk, bízva az Ő akaratában, amely olyan, mint a sás a jó mennyei Atya kezében, aki mindenkinek az Atyja, és fôleg az ártatlanoké. Éber szemmel kell őrködniük, hogy elkerüljék a növényeket, köveket, örvényeket és az iszapot, amely megfoghatná őket, összetörhetné, elnyelhetné lelkük bárkáját, elszakítva az akarat fonalát, amely összeköti Istennel. Mert a Kígyó, aki többé nem a Kertben van, hanem a földön, arra törekszik, hogy a lelkek hajótörését idézze elő, hogy azok ne tudjanak visszamenni az Eufráteszen, Tigrisen, Gichonon és Pisonon a Nagy Folyóhoz, amely az örök Paradicsomban folyik, és ne táplálkozhassanak az Élet és Üdvösség fájának gyümölcsével. Ez a fa állandóan termi a gyümölcsöket, amelyeket mindazok élveznek, akik értenek ahhoz, hogy az ár ellen visszajussanak és egyesüljenek Istennel és az angyalokkal, és soha többé ne szenvedjenek.

-- Ezt mondta a mama is -- mondja a legnagyobb kisgyerek.

-- Igen, ezt mondta -- csiripeli a legkisebb.

-- Te nem tudhatod. Én igen, mert nagy vagyok. De ha nem mondasz igazat, akkor nem lépsz be a Paradicsomba.

-- Papa pedig azt mondta, hogy semmi sem igaz ebből -- veti ellen a középső.

-- Azért, mert ő nem hitt a mama Urában.

-- Nem volt szamaritánus a papád? -- kérdi Jakab, Alfeus fia.

-- Nem. Más helyről való volt. De a mama az volt, és mi is azok vagyunk, mert ő azt akarta, hogy olyanok legyünk, mint ő. És beszélt nekünk a Paradicsomról és a Kertről, de nem olyan jól, mint ahogy te mondtad el. Én féltem a kígyótól és a haláltól, mert mama azt mondta, hogy az egyik az ördög volt, és mert papa azt mondta, hogy a halállal mindennek vége van. Azért nagyon boldogtalan voltam egyedüllétem miatt, és azt is mondtam, hogy most már felesleges jónak lenni, mert amíg volt mama és papa, öröm volt jónak lenni, de most már nincs többé senki sem, aki örülne jóságunk miatt. Azonban most tudom... És jó leszek. Sose engedem el többé a fonalat, amelyet Isten keze tart, hogy ne vigyen el a föld vízének árja.

-- De a mama felment-e, vagy le? -- kérdi megzavarodva a második gyermek.

-- Mit akarsz mondani ezzel, gyermek? -- kérdi Máté.

-- Azt, hogy hol van? Az örök Paradicsom folyójához ment?

-- Reméljük, gyermekem. Ha jó volt...

-- Szamaritánus volt... -- mondja megvetéssel a kerióti.

-- És akkor nincs számunkra Paradicsom, mert szamaritánusok vagyunk? Akkor nekünk nem lesz részünk Istenben? Abban, akit ,,Mindenki Atyjának'' neveznek? Nekem, árvának öröm volt arra gondolni, hogy van még egy Atyánk... De ha számunkra nincs... -- és lehajtja fejét.

-- Isten mindenkinek az Atyja, gyermekem. Téged talán kevésbé szerettelek, mert szamaritánus vagy? Elvettelek téged a rablóktól, és megmentlek téged az ördögtől ugyanúgy, ahogy megvédeném a jeruzsálemi Templom főpapjának kisfiát, ha ő nem tartaná gyalázatnak, hogy az Üdvözítő mentse meg gyermekét. Sőt, még inkább megvédelek téged, mert boldogtalan vagy. Számomra nincs különbség egy zsidó és egy szamaritánus lelke között. És hamarosan nem lesz többé megoszlás Szamaria és Júdea között, mert a Mesternek egyetlen népe lesz, amely az Ő nevét viseli, és amelyben mindnyájan egyesülnek azok, akik szeretik őt.

-- Én szeretlek téged, Uram. De mamámhoz viszel? -- mondja a legnagyobb gyermek.

-- Te nem tudod, hol van. Azt mondta az az ember ott, hogy csak reméljük... -- mondja a középső.

-- Én nem tudom, de az Úr tudja. Azt is tudta, hol voltunk mi, mi pedig azt sem tudtuk, hol voltunk.

-- A rablóknál... Meg akartak ölni minket... -- A félelem visszatér a középső arcára.

-- A rablók olyanok voltak, mint az ördögök. De Ő megmentett minket, mert angyalaink hívták Őt.

-- A mamát is megmentették az angyalok. Én tudom, mert mindig róla álmodom.

-- Te hazudsz, Izsák. Nem tudsz róla álmodni. Nem emlékszel rá.

-- Nem. Nem. Én róla álmodom... róla álmodom... -- sírja el magát a kicsi.

-- Ne mondd, Rúben, hogy testvéred hazudik. Lelke láthatja a mamát, mert a jó mennyei Atya megengedheti, hogy az árva róla álmodjék, és részben megismeri őt, amint megengedi neki, hogy Őt magát megismerje.

Mert ebből a korlátolt ismeretből fakad a jó akarat, hogy tökéletesen megismerjék Őt, amit elérhetünk, ha mindig nagyon jók vagyunk. És most menjünk. Beszéltünk Istenről, és megszenteltük a szombatot.

Jézus feláll, és rázendít egy zsoltárra.

Az efraimbeliek hallják éneküket, és odamennek. A zsoltár végén üdvözlik Jézust, és megkérdezik tőle:

-- Szívesebben jöttél ide, mint hozzánk? Hát nem szeretsz minket?

-- Közületek senki sem hívott meg engem. Azért jöttem ide az apostolokkal és a gyermekekkel.

-- Igaz. De azt hittük, hogy apostolod megmondta neked kívánságunkat. Jézus Jánosra és Júdásra néz. És Júdás felel:

-- Elfelejtettem megmondani neked tegnap. És ma ezek a gyerekek elterelték róla gondolataimat.

Jézus közben elhagyja a kis szigetet. Az apostolok követik a gyerekekkel, akik magukkal viszik a két megmaradt nádból készült bárkát, és magyarázkodva mondják Péternek:

-- Meg akarjuk tartani ezeket, hogy emlékeztessenek minket a leckére.

-- És én? Én elvesztettem! És nem fogok emlékezni rá! És nem megyek a Paradicsomba! -- sír a legkisebb.

-- Idefigyelj! Ne sírj! Azonnal csinálok neked egy kis bárkát. Biztosan! Neked is emlékezned kell a leckére. Eh! Mindnyájunknak készíteni kellene egy kis bárkát, a hozzá kötött sással, hogy emlékezzünk rá. Mi férfiak jobban rászorulunk erre, mint ti, gyermekek! -- és Péter levág egy nádat és kifaragja a kis bárkát a sással együtt, és mindhárom gyermeket karjába véve átugrik a patakon, és Jézushoz csatlakozik.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek