A gondviselés egyesített minket

Jézus utolsó születésnapját a betlehemi barlangban akarja tölteni. Egyedül kíván odamenni, de János titokban követi. Lásd részletesen: Jn 49-64.
Visszafelé jövet, Jerikó közelében már látják a folyó felé vezető utat. Egy lovas jön rajta, aki siet, hogy helyet találjon az éjjeli pihenésre. A nap már lenyugodott, s a levegő hideggé válik. Mindenki beburkolódzik köpenyébe, és senki se törődik a két vándorral. A lovas elhagyja őket, és megáll egy kis híd előtt, amely egy hegyi patakon vezet át. Várja, hogy egy kis szamarakból álló karaván áthaladjon rajta. Közben hátrafordul, és meglepődve felismeri Jézust és Jánost, akik szintén nem ismerték fel Mannaent, amikor elhaladt mellettük, fejére húzott csuklyájával, ami megvédte őt a széltől és a portól. Leszáll lováról, és üdvözli őket:
– Mester! Hogyhogy itt vagy? És egyedül, Jánossal! – közben hátraveti csuklyáját.
– Béke veled, Mannaen! Megyek a folyó felé, hogy átkeljek rajta. De kétlem, hogy az éj
beállta előtt meg tudom tenni. És te merre tartasz?
– Machaerusba. A szennyes barlangba. Nincs hol aludnod? Jöjj velem! Egy szálló felé
siettem, amely a karavánút mellett van. Vagy ha szívesebben veszed, felállítom a sátrat a fák alatt a folyó partján. Mindennel el vagyok látva.
– Én szívesebben veszem ezt. De te biztosan szívesebben mennél a szállóba.
– Szívesebben vagyok veled, Uram. Kegyelemnek tartom, hogy találkoztam veled.
Menjünk akkor! Úgy ismerem a partot, mint házam folyosóit. A Galgala melletti domb alján van egy erdő, amely megvéd a széltől, bőséges fű van ott a ló számára, és gallyak a
tűzrakáshoz. Jól fogjuk érezni magunkat.

Gyorsan mennek a hely felé. Amikor egy házhoz érkeznek, Mannaen azt mondja:
– Odamegyek ahhoz a házhoz. Ismernek engem. Kérek tejet és szalmát mindnyájunk számára. – Ott hagyja lovát, és elmegy. Hamarosan visszatér két emberrel, akik
szalmakötegeket hoznak vállukon és egy kis bronz edényt, tele tejjel.
Szótlanul bemennek az erdőbe. Mannaen leteteti a szalmát a földre, és elbocsátja a két
férfit. A nyeregtáskából kiveszi a taplót és az acélt, és tüzet gyújt a száraz gallyakból. A tűz felvidítja, és felmelegíti őket. A szalmával felmelegítenek két követ, amit János hozott oda, s közben Mannaen leveszi a nyerget a lóról, és kifeszíti a puha teveszőrből készült sátrat, hozzákötve azt két, földbe szúrt sátorrúdhoz, és hozzáerősítve egy erős fatörzshöz. Kiterít a sátor földjére egy báránybőrt, ráteszi a nyerget, és azt mondja:
– Mester, jöjj! Egy pusztai lovas menedékhelye. De megvéd a harmattól és a talaj
nedvességétől. Számunkra elég lesz a szalma. És biztosítlak, Mester, hogy a királyi palota
értékes szőnyegei és kerevetei számomra sokkal, sokkal kevésbé látszanak szépnek, mint ez a te trónod és ez a sátor és ez a szalma, és a bőséges ételek, amelyeket sokszor megízleltem, sose voltak olyan jóízűek, mint a kenyér és a tej, amelyet itt együtt fogunk elfogyasztani ez alatt. Boldog vagyok, Mester!
– Én is, Mannaen, és bizonyára János is. A Gondviselés egyesített minket ma este,
kölcsönös örömünkre.
– Ma este és holnap, Mester, és holnapután is, egészen addig, míg biztonságban nem tudlak téged apostolaid között. Gondolom, hogy azért mész, hogy csatlakozz hozzájuk...
– Igen. Hozzájuk megyek. Salamon házában várnak rám.
Mannaen ránéz. Utána azt mondja:
– Jeruzsálemen keresztül jöttem... És hallottam Betániáról. És megértettem, miért nem
álltál meg ott. Jól tetted, hogy visszavonultál. Jeruzsálem egy méreggel és gennyel telt test.
Inkább, mint a szegény Lázár...
– Láttad őt?– Igen. Le van sújtva, testi szenvedései és irántad érzett szívfájdalmai miatt. Lázár nagyon szomorú halált hal... De én is szívesebben meghalnék, mintsem hogy lássam hazám fiainak vétkét.
– Forrongott a város? – kérdezi János, aki a tűzre ügyel.
– Nagyon. Két részre szakadt. És furcsa dolog, a rómaiak megkegyelmeztek néhánynak,
akit letartóztattak az előző napon lázadás miatt. Titokban azt mondják, hogy azért, nehogy fokozzák a lázongást. Arról is beszélnek, hogy a kormányzó hamarosan Jeruzsálembe megy.
A szokásos idő előtt. Nem tudom, jó lesz-e ez. De biztosra veszem, hogy Heródes követi őt. És ez biztosan jó lesz számomra, mert közeledben lehetek. Egy jó lóval – és Antipás
istállóiban gyors arab paripák vannak – gyorsan el lehet jutni a városból a folyóig. Ha te ott megállsz...
– Igen. Megállok. Legalábbis egyelőre...
 

János hozza a meleg tejet, amelybe mindenki belemártja kenyerét, miután Jézus azt
felajánlotta és megáldotta. Mannaen felajánlja neki a mézédes, sárga datolyákat.
– De hol tartasz ennyi dolgot? – kérdezi csodálkozva János.
– A lovas nyerge egy kis vásártér, János. Ott van minden az ember és az állat számára –
válaszolja Mannaen, őszinte mosollyal barna arcán. Gondolkozik egy pillanatig, utána
megkérdezi:
– Mester, szabad szeretni az állatokat, amelyek sokszor hűségesebben szolgálnak minket,
mint az emberek?
– Miért kérdezed ezt?
– Mert nemrég megvetettek és megkorholtak egyesek, akik látták, hogy letakartam a
gyors vágtatásban megizzadt lovamat azzal az anyaggal, ami most sátorul szolgál nekünk.
– És mást nem mondtak neked?
Mannaen megzavarodottan néz Jézusra... és hallgat.
– Beszélj őszintén! Nem zúgolódás és nem bánt meg engem, ha elmondod, amit ők neked
mondtak azért, hogy újabb szennyet dobjanak rám.
– Mester, te mindent tudsz. Valóban te mindent tudsz, és hasztalan arra törekedni, hogy
eltitkoljuk saját és mások gondolatait. Igen. Azt mondták nekem: „Látszik, hogy annak a
szamaritánusnak a tanítványa vagy. Pogány vagy, mint Ő, aki még a szombatot is megsérti,
és tisztátalanná teszed magadat azzal, hogy megérintesz egy tisztátalan állatot.”
– Ah! Ezt biztosan Izmael mondta – kiált fel János.
– Igen. Ő, és mások vele együtt. Én visszavágtam: „Megérteném, ha tisztátalannak
mondanátok engem azért, mert Heródes udvarának közelében élek. De nem azért, mert
gondoskodom egy állatról, amelyet Isten teremtett.” Azt válaszolták nekem, mert a
csoportban heródiánusok is voltak – amit egy ideje könnyű észrevenni, és ami annál
csodálatosabb, mert előzőleg nagyon ellentétben álltak egymással – azt válaszolták nekem:
„Mi nem Heródes cselekedeteit ítéljük el, hanem a tieidet. Keresztelő János is Machaerusban volt, és érintkezett a királlyal. De mindig egy igaz maradt. Te viszont bálványimádó vagy!”
Tömeg gyűlt össze, és én tartóztattam magamat, hogy ne izgassam fel a polgárokat. Egy ideje egyes hamis követőid felizgatják a népet azok ellen, akik a te ellenségeid. Mások pedig visszaélnek a hatalommal, s azt állítják, hogy a te tanítványaid, és te küldted őket.
– De ez már sok, Mester! Hová fog ez vezetni?! – kérdi izgatottan János.
– Nem annál tovább, ameddig eljuthatnak. Csak én tudom átlépni azt a határt. A
Világosság világítani fog, és senki sem kételkedhet többé abban, hogy én Isten Fia voltam.
De jöjjetek ide, mellém, és halljátok! Először élesszétek fel a tüzet!
A kettő, ugyancsak boldogan, letelepszik a báránybőrre, Jézus lábaihoz, aki a bíborvörös
nyergen ül a sátorban. Mannaen kinyújtózva fekszik, fél karjára támaszkodva, fejét kezén
nyugtatva, s Jézusra néz. János sarkain ül, és Jézus mellére hajtja fejét, átölelve Őt fél
karjával, szokása szerint.

– Amikor a Teremtő megteremtette a világot, és az embert tette meg királyává, akit saját
képmására és hasonlóságára alkotott, megmutatta neki az összes teremtményt, és azt akarta, hogy az ember adjon nevet azoknak, megkülönböztetve az egyiket a másiktól. És olvassuk a Teremtés könyvében, hogy „minden név, amit Ádám adott az állatoknak, jó volt, igazi nevük volt.” És azt is olvassuk a Teremtés könyvében, hogy amikor Isten megteremtette a férfit és az asszonyt, azt mondta: „Teremtsünk embert saját képmásunkra és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön és a csúszómászókon, amelyek rajta kúsznak.”
És amikor megteremtette Ádám társát, az asszonyt, őt is saját képére és hasonlatosságára
teremtette. Isten azt mondta a férfinek és a nőnek: „Növekedjetek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, vessétek hatalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön.” És még azt is mondta: „Íme, tietek minden növény a földön, amely magot terem és minden fa, amelynek gyümölcse van, hogy táplálékul szolgáljon nektek és a föld állatainak és az ég madarainak, és mindannak, ami mozog a földön, és aminek élő lelke van, hogy éljen.”
Az állatok, a növények és minden, amit a Teremtő alkotott az ember javára, az Atya
szeretetének ajándékát és örökségét képezik, amelyeket átadott gyermekeinek megőrzésre, hogy hasznukra váljék, és hálásak legyenek Adományozójuknak, aki mindenről gondoskodott. Azért szeretni kell azokat, és kellőképpen gondjukat kell viselni. Mit mondanátok ti egy fiúnak, akinek az atya ruhát, bútorokat, pénzt, földeket, házakat adott volna, azt mondva: „Mindezeket neked és utódaidnak adom, hogy boldogok legyetek. Használjátok mindezt szeretettel, megemlékezve szeretetemről, amely azokat adta nektek”, és utána hagyná, hogy mindezt tönkre tegyék, vagy ha azok elkótyavetyélnék minden javukat?

Azt mondanátok, hogy nem tisztelték atyjukat, nem szerették őt és ajándékait. Ugyanígy az embernek gondját kell viselnie mindannak, amit Isten Gondviselése rendelkezésükre
bocsátott. A gondozás nem azt jelenti, hogy bálványként imádják, vagy hogy rendetlenül szeressék az állatokat vagy a növényeket, vagy bármi mást. A gondozás azt jelenti, hogy részvétet és hálát érezzenek a kisebb dolgok iránt, amelyek szolgálják őket, és amelyek élnek vagy éreznek.
A kisebb teremtmények éltető lelke nem azonos az emberi lélekkel. Az élet, egyszerűen
élet, azaz észleli az anyagi és érzelmi dolgokat egyaránt. Amikor egy állat elpusztul,
érzéketlenné válik, mert a halállal számára véget ér az élet. Nincs számára jövő. De amíg él, szenved az éhségtől, hidegtől, fáradtságtól, sebeket kaphat, tud örülni, szeretni, gyűlölni, megbetegedhet és elpusztulhat. Az embernek, megemlékezve Istenről, aki azokat neki eszközként adta, hogy könnyebbé tegye életét a földi számkivetésben, emberségesen kell bánnia az állatokkal, az ő kisebb szolgáival. Mózes könyvében nemde elő van írva az emberséges bánásmód az állatokkal, madarakkal vagy négylábúakkal szemben? Igazán mondom nektek, hogy tudni kell igazságosan látni a Teremtő műveit. Ha
igazságosan nézzük azokat, látjuk hogy „jók”. És a jó dolgot mindig szeretni kell. Látjuk,
hogy jó célra adott dolgok, amelyeket a szeretet adott, és mint olyanokat kétszeresen kell szeretnünk, meglátva a véges lényen túl a Végtelen Lényt, aki mindezt értünk teremtette. Látjuk, hogy hasznosak, és mint hasznos dolgokat, szeretni kell. Jól jegyezzétek meg, hogy a világegyetemben nincs semmi, aminek ne lenne célja. Isten nem meríti ki tökéletes hatalmát hasztalan dolgokkal. Ez a fűszál nem kevésbé hasznos, mint a hatalmas fatörzs, amelyhez hozzá van erősítve sátrunk. A harmatcsepp, a dér apró gyöngye nem kevésbé hasznos, mint a végtelen tenger. A muslica nem kevésbé hasznos, mint az elefánt, és a sárban lévő féreg nem kevésbé hasznos, mint a bálna. Semmi sem hasztalan a Teremtésben. Isten mindent jó céllal alkotott, az ember iránti szeretetből. Az embernek mindent helyes céllal kell használnia, és Isten iránti szeretettel, aki azért adta mindazt, ami a földön van, hogy alá legyen vetve a teremtett világ királyának.
 

Te azt mondtad, Mannaen, hogy az állat gyakran jobban szolgálja az embereket, mint az
emberek. Én azt mondom, hogy az állatok, a növények, az ásványok, az elemek mind
felülmúlják az embert az engedelmességben, követve a teremtmények törvényeit, vagy a
Teremtő által beléjük oltott ösztönt, vagy engedve, hogy megszelídítsék őket, házi
szolgálatra, arra a célra, amelyre Isten teremtette őket. Az ember, akinek a teremtett világ gyöngyének kellene lennie, nagyon gyakran kegyetlen a teremtményekhez. Az Istent dicsérő égi kórusban a legszebb hangnak kellene lennie, de nagyon gyakran hamis hang, amely szitkozódik, káromkodik, lázadozik, vagy a teremtményeket dicséri a Teremtő helyett. Ezért bálványimádó. Ezért sértő. Ezért szennyes. És ez bűn.
Légy azért nyugodt, Mannaen! Irgalmasságod egy ló iránt, amely kiizzadt szolgálatodban,
nem bűn. Bűnt azok követnek el, akik a hozzájuk hasonlók könnyeinek omlását okozzák, és bűnös, aki féktelen szeretetével megbántja Istent, aki méltó az ember teljes szeretetére.
– De én Heródes közelében vagyok. Vétkezem ezzel?
– Milyen céllal vagy ott? Hogy mulatozzál?
– Nem, Mester. Azért, hogy rád vigyázzak. Te tudod. Most is ezért megyek oda. Mert tudom, hogy hírnököket küldtek Heródeshez, hogy felizgassák őt ellened.
– Akkor nem bűn, hogy ott vagy. Nemde szeretnél inkább velem lenni, az én szegényes
életemben?
– Még kérded? Már megmondtam előzőleg. Ezen az estén, a sátor alatt, a szegényes étel,
amit élveztünk, páratlan számomra. Ó, ha nem lenne szükséges, hogy barlangjuk közelében tartózkodjam, és halljam a kígyók sziszegését, veled maradnék! Felfogtam küldetésed igazságát. Tévedtem egy nap. De arra szolgált, hogy felfogjam, és többé nem távozom el az igazságtól.
– Látod! Semmi sem hasztalan. Még a tévedés sem, annak számára, aki a jóra törekszik,
mert az is a jó eszközévé válik. A tévedés olyan, mint a gubó-ruha, és abból kijön a pillangó, amely nem otromba, nem bűzlik, nem mászik, hanem repül, keresve a virágok kelyheit és napsugarat. A jó lelkek is ilyenek. Egy ideig körülvehetik őket a nyomorúságok és a nehézségek. De utána kiszabadulnak, és virágról virágra repülnek, erényről erényre, a Fény felé, a Tökéletesség felé. Dicsérjük az Urat állandó irgalmasságának műveiért, amelyek az ember tudta nélkül is működnek az ember szívében és az ember körül.
És Jézus imádkozik, letérdelve, mert az alacsony sátor nem enged meg más testtartást.
Utána táplálva a tüzet a sátor előtt, és kikötve a lovat, nyugovóra térnek, megígérve, hogy felváltva fogják őrizni a tüzet és a lovat, amelyre Mannaen ráterítette a nehéz takarót, hogy megvédje az éjjeli hidegtől.
Jézus és Mannaen lefekszenek a szalmára és beburkolóznak köpenyükbe, hogy aludjanak.
János, attól tartva, hogy elnyomja az álom, fel-alá sétál a sátor előtt, figyelve a lovat, amely értelmes szemekkel néz rá, és ütemesen veri a földet patájával, és rázza fejét, csengető hangot adva ki ezüst lószerszámával, és illatokat bocsátva szabadjára a vadvirágokból, amelyek a fa körül nőnek. János szed számára a távolabb lévő szép virágokból, és a ló hálásan megsimogatja érte az apostol nyakát, rózsaszínű orrával. Az éjjeli csendben távolról idehallatszik a folyó nyugodt susogása.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus gazdag barátai

Veled maradok, Mester!

Jézus Korozainban dolgozik egy nemrég elhunyt ács műhelyében, hogy biztosítsa az özvegy megélhetését öt gyermekével és öreg anyjával együtt. A teljes történetet lásd: Gy
2,68-78.

Mannaen Jézussal van, és figyeli munkáját.
– Gyorsan befejezted, Mester – mondja, fölállva, és odamenve, hogy végighúzza ujját az
elkészült láda párkányszegélyén.
– Majdnem készen volt!...
– Szeretném, ha az enyém volna ez a munkád. De már eljött vevője, aki – úgy látszik –
igényt tart rá. Csalódást okoztál neki. Azt remélte, hogy elvihet, és pénzzé tehet mindent, hogy így visszaszerezze a kevés kölcsönzött pénzt. Ehelyett elviheti, amit rendelt, és kész.
Legalább olyan ember lenne, aki hisz benned!... Ezeknek végtelen értéke lenne számára. De hallottad?...
– Hadd vigye! Különben is, van itt még faanyag, és az asszony nagyon boldog lesz, ha
hasznosíthatja, és pénzt kap érte. Rendelj meg tőlem egy kis ládát, és megcsinálom neked...
– Igazán, Mester? De hát szándékozol még dolgozni?
– Amíg el nem fogy a faanyag. Lelkiismeretes munkás vagyok – mondja, és még nyíltabban mosolyog.
– Egy általad készített láda! Ó, micsoda ereklye! De mit tegyek bele?
– Mindazt, amit akarsz, Mannaen. Akkor is csak egy kis láda lesz.
– De te készítetted!
– Na és? Az Atya alkotta az embert is, megalkotta az összes embert. És mégis, mit tett
magába az ember, és mit tesznek magukba az emberek?
Jézus beszél, és közben dolgozik, ide-oda menve keresgéli a szükséges vasdarabokat,
megszorítva a satukat, fúr, gyalul, esztergályoz, ahogy a szükség kívánja.
– A bűnt tettük magunkba. Igaz.
– Látod! Pedig, hidd el, az Istentől teremtett ember sokkal több, mint egy általam készített kis láda. A tárgyat sose téveszd össze a cselekedettel! Egy munkámból csak a lelked számára készíts ereklyét!
– Vagyis?
– Vagyis azt a tanítást add lelkednek, amelyet az én munkámból merítesz.
– Akkor a te emberszeretetedet, alázatosságodat, munkásságodat... Ezeket az erényeket,
nemde?
– Igen. És ugyanezt tedd a jövőben.
– Igen, Mester. De elkészíted nekem a kis ládát?
– Elkészítem. De vigyázz, mert, tekintve, hogy te ezt mindig ereklyének tartod, eszerint
fizettetem meg veled. Így legalább elmondhatják, hogy egyszer én is pénzéhes voltam... De te tudod, kié ez a pénz. Ezeké a kis árváké...
– Kérj tőlem, amennyit akarsz! Megadom. Legalább igazolva lesz henyélésem, mialatt te,
az Isten Fia, dolgozol.
– Írva van: „Arcod verítékével áztatva eszed majd kenyeredet.”
– De az a bűnös emberekre vonatkozik. Nem rád.
– Ó, egy napon én leszek a Bűnös, és rajtam lesz a világ minden bűne. Ezeket a bűnöket
majd magammal viszem, első távozásomkor.
– És úgy gondolod, hogy a világ többé nem fog vétkezni?
– Nem kellene... De mindig vétkezni fog. Emiatt lesz oly nagy a rám nehezedő teher, hogy beleszakad a szívem. Mert rajtam lesznek az Ádám óta addig az óráig elkövetett bűnök, és az attól az órától a világ végéig elkövetett bűnök. Én törlesztek le mindent az ember helyett.

– S az ember akkor sem fog megérteni és szeretni téged... Azt hiszed, Korozain megtér e
néma, szent lecke után, amit ezzel a munkáddal adsz, hogy segíts egy családon?
– Nem tér meg. Ezt mondja majd: „Dolgozott, hogy agyonüsse az időt, és megtartsa a
pénzt.” De nekem már nem volt egy fillérem sem. Mindet odaadtam. Mindig odaadom
mindet, amim van, az utolsó fillérig, és azért dolgozom, hogy pénzt adhassak.
– És az ennivalóért neked és Máténak?
– Isten gondoskodott volna rólunk.
– De nekünk enni adtál.
– Persze.
– Hogy csináltad?
– Kérdezd meg a házigazdát.
– Meg is kérdezem tőle, amint visszatérünk Kafarnaumba.
Jézus csendesen nevet a szakállába.
Csend következik, amelyben csak a satu nyikorgó zaja hallatszik, amellyel összeszorított
két kerékdarabot.
Majd Mannaen megkérdi:
– Mit szándékozol tenni a szombat beállta előtt?
– Kafarnaumba megyek, hogy várjam az apostolokat. Úgy beszéltük meg, hogy minden
péntek este összegyűlünk, és együtt leszünk szombaton egész nap. Utána kiadom a
parancsokat, és ha Máté meggyógyul, akkor hat pár megy hirdetni a jó hírt. Ha nem... Akarsz velük menni?
– Inkább veled maradok, Mester... De megengeded, hogy adjak egy tanácsot?
– Adj! Ha helyes, megfogadom.
– Soha ne maradj egészen egyedül! Sok ellenséged van, Mester!
– Tudom. De azt hiszed, hogy veszély esetén az apostolok sokat tennének?
– Azt hiszem, szeretnek téged.
– Természetesen. De ez nem használna. Az ellenség, ha célja az, hogy engem elfogjon,
jóval nagyobb erővel jönne, mint az apostoloké.
– Nem számít! Ne légy egyedül!
– Két hét múlva sok tanítvány érkezik majd hozzám. Felkészítem őket, hogy őket is
elküldjem hirdetni a jó hírt. Nem leszek többé egyedül: Nyugodj meg!
Mialatt így beszélgetnek, sok kíváncsi korozaini ember jön oda, benéz, majd szó nélkül
eltávozik.
– Megdöbbenti őket, hogy téged dolgozni látnak.
– Igen. De nem tudnak annyira alázatosak lenni, hogy ezt mondják: „Ő így oktat minket.”
Az idevaló legjobb embereim a tanítványokkal vannak, kivéve egy öreget, aki meghalt. Nem számít! A lecke mindig lecke.
– Mit szólnak majd az apostolok, ha megtudják, hogy dolgozol?
– Tizenegyen vannak, mert Máté már nyilatkozott. Tizenegy különböző vélemény lesz.
És többnyire ellenzők. De az jó lesz arra, hogy oktassam őket.
– Megengeded, hogy jelen legyek a leckén?
– Ha maradni akarsz...
– De én csak tanítvány vagyok, ők pedig apostolok.
– Ami jót tesz az apostoloknak, jót tesz a tanítványnak is.
– Rosszul esik majd nekik, ha jelenlétemben figyelmezteted őket az igazságra.
– Megalázkodásukra szolgál majd. Maradj csak, maradj! Mannaen! Szívesen veszem, ha
velem vagy.
– Én pedig szívesen maradok.
Benéz az özvegyasszony, és így szól:
– Kész van az étel, Mester! De te túl sokat dolgozol...
– Megkeresem a kenyeremet, asszony. Meg aztán... van itt egy újabb megrendelő. Ő is
akar egy ládikát. És jól fizet. Üresen marad a faanyagok helye – mondja Jézus, levéve
magáról a rongyos kötényt, és indul ki a szobából, hogy megmosakodjék egy tálban, amelyet az asszony vitt ki neki a kertbe.
És az asszony, tétova mosollyal, ami a régóta tartó sírás után jelenik meg rajta, így szól:
– A faanyag helye üres lesz, de a ház tele lesz jelenléteddel, a szív pedig békével. Már
nem félek a holnaptól, Mester. Te pedig attól ne félj, hogy mi valaha is el tudunk felejteni.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus gazdag barátai

Lázár feltámasztása 2. rész

Jézus következő látogatását Betániában lásd: Mg 60-63.

A templomszentelés ünnepe előtt Jézus ismét felkeresi Lázárt: Mg 64-65.

Lázár haldoklásának és halálának leírását lásd: Mg 64-85.

Lázár feltámasztását lásd E 2:62-75 és Mg 86-87.

A feltámasztás leírásának folytatása:

Miután Lázár kijelenti, hogy most békét érez, Jézus buzdítja:

– Akkor, mivel a béke irgalmassá tesz, bocsáss meg a nép vezetőinek is, akik engem

üldöznek. Mert azt akartad mondani, hogy mindent meg tudsz bocsátani, csak azt nem, amit ellenem tesznek.

– Így van, Mester.

– Nem, Lázár. Én megbocsátok nekik. Neked is meg kell bocsátanod nekik, ha hasonló

akarsz lenni hozzám!

– Ó, hozzád hasonló! Erre nem vagyok képes. Én csak egy egyszerű ember vagyok!

– Az ember ott maradt, lent. Az ember! A te lelked... Tudod-e, mi történik, amikor egy

ember meghal?...

– Nem, Uram. Nem emlékszem semmire sem abból, ami történt – szakítja félbe őt hevesen Lázár.

Jézus mosolyogva válaszol:

– Nem a te személyes tudásodról, a te egyéni tapasztalatodról beszélek, hanem arról, amit

mindenki tud, hogy mi történik, amikor meghal valaki.

– Ah! A személyes ítélet. Tudom. Hiszem. A lélek megjelenik Isten előtt, és Isten megítéli őt.

– Így van, És Isten ítélete igazságos és sérthetetlen. És végtelen értékű. Ha a megítélt

lélek halálos bűnben van, kárhozott lélekké válik. Ha enyhén bűnös, a tisztítóhelyre küldik.

Ha igaz lélek, a limbus békéjébe megy, és ott vár arra, hogy én megnyissam az ég kapuit. Én visszahívtam lelkedet, miután Isten már megítélte azt. Ha elkárhoztál volna, nem tudtalak volna visszahívni az életbe, mert ezzel megsemmisítettem volna Atyám ítéletét. A

kárhozottak számára nincs többé változás. Örökre el vannak ítélve. Tehát te azok közé

tartoztál, akik nem kárhoztak el. Azaz vagy a boldogok közé, vagy azok közé, akik boldogok lesznek a tisztulás után. De fontold meg, barátom. Az őszinte bűnbánat megtisztíthatja az embert, míg emberként él, testben és lélekben. Számunkra, zsidók számára megtisztulást jelent a vízkeresztség jelképes szertartása, amelyet bűnbánó lélekkel vesz fel valaki, hogy megtisztuljon a világban és a test által magára vont szennytől.

Még valóságosabb, tökéletesebb, sokkal tökéletesebb a testtől megszabadult lélek bűnbánata. Ő már tudja, ki az Isten. Világosan látja bűneinek súlyosságát. Látja annak az örömnek a nagyságát, amelytől jelenleg éveken vagy évszázadokon keresztül meg van fosztva. A limbusban élők örömét, amely hamarosan Isten birtoklásának örömévé válik. Milyen lesz a tökéletes bűnbánat, a tökéletes szeretet, az Isten szeretete által kigyúlt lángok fürdőjében elért kétszeres, háromszoros tisztulás, amely megfosztja a lelkeket minden tisztátalanságuktól! Úgy jönnek ki belőle, mint a szeráfok, oly koronával, amellyel még a szeráfok sem rendelkeznek: amelyet földi vértanúságukkal és földöntúli szeretetükkel nyertek el, amely által szembeszálltak a bűnökkel. Milyen lesz ez? Mondd meg hát barátom!

– De... nem tudom... tökéletes lesz. Helyesebben... újjáteremtés.

– Íme a helyes szót használtad. A lélek mintegy újjáteremtve jön ki belőle. A lélek, hasonlóvá válik egy kisded lelkéhez. Új. Nincs többé semmi a múltból Emberi múltjából. Amikor lehull az eredeti bűn, a lélek többé már nem lesz szennyes, a szennynek még árnyéka sem lesz rajta, újjá lesz teremtve és méltó lesz a mennyországra. Én visszahívtam a te lelkedet, amely már újjá lett teremtve a jóakarat által, a szenvedés és halál révén nyújtott engeszteléssel, a te tökéletes bánatoddal és tökéletes szereteteddel, amelyet elértél a halál után. A te lelked azért teljesen ártatlan, mint egy néhány órája született gyermeké. És ha egy gyermek újszülött kisded vagy, akkor miért akarod magadra ölteni a felnőtt súlyos ruháit? A kisdedeknek szárnyuk van, nem láncaik. Lelkük vidám. Ők könnyen utánoznak engem, mert még nincs semmiféle egyéniségük. Úgy tesznek, mint én, mert szűzi lelkükbe minden zavar nélkül belenyomódhat az én alakom és tanításom. 

Lelkük nélkülözi az emberi emlékeket, sértéseket, előítéleteket. Nincs bennük semmi. És ott lehetek én, tökéletesen, teljesen, mint ahogy az égben vagyok. Te olyan vagy, mint egy újjászületett, mert öreg testedben új a mozgatóerő. A múlt nélkül, tiszta, nyoma sincs annak, ami volt. Te azért tértél vissza, hogy szolgálj engem. Egyedül csak ezért. Olyannak kell lenned, amilyen én vagyok, mindenki másnál jobban. Nézz engem! Jól nézz meg engem! Tükröződjél vissza bennem, tükrözz vissza engem magadban! Két tükörként, amelyek visszatükrözik annak alakját, akit szeretnek. Te férfi vagy és gyermek vagy. Korodnál fogva férfi vagy, szíved tisztaságát tekintve gyermek vagy. Előnyben vagy a gyermekekkel szemben azáltal, hogy már ismered a Jót és a Rosszat, megtanultad már a Jót választani, még a szeretet lángjaiban való megkeresztelkedésed előtt. Íme, azt mondom neked, tisztalelkű férfinek: „Légy tökéletes, mint a mennyei Atya tökéletes, és mint én vagyok!” Légy tökéletes, azaz légy hasonló hozzám, aki téged annyira szerettelek, hogy az élet és halál, az ég és föld minden törvényével szemben visszahoztalak téged a földre, hogy Istent szolgáld, és igazi barátom legyél, és az égben boldog, nagyon boldog legyél. Mindenkinek mondom: „Legyetek tökéletesek!” És ők, a többségük, nem rendelkezik azzal a szívvel, amellyel te rendelkeztél, te, ki méltó voltál a csodára, méltó arra, hogy megdicsőítsed Istent az Ő Fiában. És ők nem is tartoznak olyan nagy szeretettel Istennek, mint te. Mondhatom, kívánhatom ezt tőled. És mindenekelőtt azt

kívánom, hogy ne haragudj azokra, akik megbántottak téged, és megbántanak engem.

Bocsáss meg, bocsáss meg, Lázár! Elmerültél a szeretet által meggyújtott lángokban.

Szeretetnek kell lenned, hogy ne ismerj többé mást, csak Isten ölelését!

– És így betöltöm a küldetést, amely miatt feltámasztottál engem?

– Így be fogod tölteni.

– Ez elég számomra, Uram. Nincs szükségem arra, hogy többet kérdezzek és tudjak. Az

volt az álmom, hogy téged szolgáljalak. Ha szolgáltalak téged azzal a semmiséggel is, amit a beteg és halott tud tenni, és ha sok mindenben szolgálni tudlak téged meggyógyultan, akkor álmom teljesedik, és nem kérek többet. Légy áldott, Jézus, Uram és Mesterem! És veled legyen áldott Az, aki téged küldött!

– Legyen mindig áldott a Mindenható Úristen!

A ház felé mennek, és időnként megállnak, és megfigyelik a rügyező fákat. Jézus leszakít

néhány virágzó ágat egy mandulafáról.

Mária éppen kijön a házból, és feléjük megy. Hallja, amikor Jézus ezt mondja:

– Látod, Lázár? Ezeknek is azt mondta az Úr: „Jöjjetek ki!” És engedelmeskedtek, hogy

szolgálják az Urat.

– Milyen titok a rügyezés! Lehetetlennek tűnik, hogy a kemény törzsből, vagy a kemény

magból virágszirmok jöjjenek ki, amelyek oly törékenyek és oly gyengéd szálak, és hogy

gyümölcsökké vagy növényekké változzanak át. Tévedés-e, Mester, azt mondani, hogy a

nedű vagy a csíra olyan, mint a növény vagy mag lelke?

– Nem tévedés, mert része annak, ami élteti. Ezekben nem örök, az első napon teremtetett, amikor létrejöttek a növények és a fűszálak. Az emberben örök, Teremtőjére hasonlítva, és minden egyes alkalommal teremtődik, amikor megfogan egy új ember. De általa él az anyag. És azért mondom, hogy az ember csak a lelke által él. Nemcsak itt él. Hanem odaát is. Lelke által él. Mi, zsidók nem alkalmazunk rajzokat a sírokra, mint a pogányok. De ha tennénk, nem élettelen arcot kellene rajzolnunk, nem üres homokórát, vagy a vég más jelképét, hanem a földbe vetett magot, amely kivirágzik és kalászt terem. Mert a test halála szabadítja ki a lelket a kéregből, és gyümölcsözteti Isten virágágyában. A mag. Az élő szikra, amelyet Isten helyezett el a mi porunkba, és amely kalásszá lesz, ha meg tudjuk termékenyíteni a földet, amely befogadja, akaratunkkal és szenvedésünkkel. A mag. A folytatódó élet jelképe. De Maximínusz hív téged...

– Megyek, Mester. Eljöttek a felügyelők. Minden leállt ezekben az utolsó hónapokban.

Most sietnek beszámolni nekem.

– És te előre jóváhagyod beszámolásukat, mert jó úr vagy. És mert ők jó szolgák.

– A jó úrnak jók a szolgái.

– Akkor biztosan én is jó szolgává válok, mert te tökéletes Úr vagy! – És mosolyogva,

fürgén megy el. Annyira más, mint a szegény Lázár, aki évek óta volt.

Mária Jézussal marad. (A folytatást lásd Mg 88-91.)

Forrás: Valtorta Mária- Jézus gazdag barátai

Nagyon szenvedek, Uram!

Amikor Jézus ismét felkeresi Lázárt Betániában, a nővérek is és Lázár is remélik, hogy meg fogja gyógyítani. A történet elejét lásd Mg 50-51. oldalon.

Lázár a könyvtár melletti szobában pihen. Maximínusz megmutatja az ajtót, de engedi,

hogy Jézus egyedül lépjen be.

– Béke veled, Lázár barátom!

– Ó, szent Mester! Béke veled! Számomra, tagjaimban, nincs többé béke. Lelkem elcsüggedt. Nagyon szenvedek, Uram! Parancsold meg nekem, kedvesen: „Lázár, jöjj ki”, és én gyógyultan felkelek, hogy téged szolgáljalak...!

– Megparancsolom majd neked, Lázár. De nem most – válaszolja Jézus, miközben

megöleli.

Lázár nagyon sovány, sápadt, beesett szemekkel. Nyilvánvaló, hogy nagyon beteg, és

nagyon elgyengült. Sír, mint egy gyermek, amikor megmutatja felduzzadt, elkékült lábait,

visszeres sebekkel, amelyek több helyen nyitottak. Talán azt reméli, hogy Jézust meghatja

ennek látása, és csodát tesz. De Jézus megelégszik azzal, hogy gyengéden visszateszi rájuk a balzsamokkal meghintett kötést.

– Azért jöttél, hogy itt maradj? – kérdezi csalódottan Lázár.

– Nem. De gyakran el fogok jönni.

– Hogyan? Ebben az évben sem költöd el velem a húsvéti vacsorát? Egyenesen ezért

hozattam magamat ide. Megígérted nekem a sátoros ünnepeken, hogy a fény ünnepe után sokat leszel velem.

– És meg is teszem. De nem most. Kényelmetlenséget okozok neked azzal, hogy ideülök

ágyad szélére?

– Ó, nem! Sőt, kezednek hűvössége mintha enyhítené lázam égetését. Miért nem maradsz

itt, Mester?

– Mert, amint téged a sebek gyötörnek, úgy gyötörnek engem ellenségeim. Bármennyire

is Betániára gondoltatok a húsvéti vacsorát illetőleg, számomra bűn lenne azt itt elköltenem.

Minden teve és gerenda a nagytanács és a farizeusok számára, amit én teszek...

– Ah, a farizeusok! Igaz! De akkor legalább egyik házamban... Legalább ezt!

– Azt igen. De az utolsó pillanatban mondom majd meg. Elővigyázatosságból.

– Ó, igen. Ne bízzál senkiben! Minden jól ment (endori) Jánossal. Tudod? Tegnap eljött

Tolmaj másokkal, és leveleket hozott számodra. A nővéreknél vannak. De hol maradt Márta és Mária? Nem törődnek azzal, hogy megtiszteljenek téged? – Lázár nyugtalan, mint

általában a betegek.

– Nyugodj meg! Kinn vannak Simonnal és Marciammal. Velük jöttem. És nincs semmire

sem szükségem. Most behívom őket. – És valóban, behívja azokat, akik tapintatosan kinn

maradtak.

Márta utána kimegy, és visszatér két könyvtekerccsel, amit Jézusnak ad. Mária közben

elmondja, hogy Nikodémus szolgája bejelentette, hogy jön ura Arimateai Józseffel.

Ugyanakkor Lázár megemlíti, hogy „a te nevedben egy asszony érkezett tegnap”.

– Ó, igen! Mondd, ki?

– Azt mondta, hogy egy jerikói gazdag ember leánya, aki régen, fiatalkorában Szíriába

ment. Anasztáziának hívják, a puszta virágának emlékére. Nem akarta megmondani azonban férjének a nevét – magyarázza Márta.

– Nem is szükséges. Elküldte őt, és azért ő csak egy „nőtanítvány”. Hol van?

– Elfáradt és alszik. Ezekben a napokban és éjjeleken sok rossz élménye volt. Ha akarod,

idehívom.

– Nem. Hagyd aludni! Majd holnap gondoskodom róla.

Lázár csodálkozva nézi Marciamot, aki tűkön ül. Szeretné tudni, mi van a levelekben.

Jézus megérti, és kinyitja azokat. Lázár megkérdi:

– Hogyan? Ő tudja?

– Igen, ő és a többiek, Natánael, Fülöp, Tamás és Júdás kivételével...

– Jól tetted, hogy titokban tartottad előtte! – tör ki Lázár. – Én nagyon gyanakszom...

– Nem vagyok oktalan, barátom – szakítja félbe őt Jézus, és elolvassa a leveleket. Utána

főbb pontjait megemlíti, mint azt, hogy a kettő megszokta a helyet, az iskola virágzik, és ha

János egészsége nem hanyatlana, minden jól menne. De nem tud többet mondani, mert

bejelentik Arimateai József és Nikodémus érkezését.

– Isten oltalmazzon, Mester! Mindig úgy, mint ma!

– Köszönöm, József. És te, Nikodémus, nem voltál ott?

– Nem. De megtudtam, hogy tegnap megérkeztél, és gondoltam, hogy Lázárhoz jöttél.

Szinte biztos voltam benne, hogy itt talállak. És József velem jött.

Beszélgetnek a reggel történtekről Lázár ágya körül, akit ez annyira érdekel, hogy úgy látszik, elfeledkezik szenvedéséről.

– De az a Gamáliel, Uram! Hallottad? – kérdi Arimateai József.

– Hallottam.

Nikodémus megjegyzi:

– Én inkább azt mondom: de az a kerióti Júdás, Uram! Miután eltávoztál, ott találtam őt,

hangoskodva, mint egy ördög, a rabbi tanítványainak egy csoportja közepében. Vádolt és

védett téged egyszerre. És biztos vagyok benne, meg volt győződve arról, hogy jót tesz. Ők valami bűnt akartak találni benned, bizonyára mestereik izgatásainak következtében. Ő

visszavetette a vádakat, nagy hévvel mondva: „Az én Mesteremnek csak egy hibája van! Az, hogy nagyon keveset tesz hatalmának éreztetésére. Elhalasztja a jó alkalmakat. Elfárasztja a jókat túlságos szelídségével. Ő király! És királyként kellene viselkednie! Ti szolgaként kezelitek, mert szelíd. És Ő tönkreteszi magát azzal, hogy csak szelíd. Számotokra, hitványok és kegyetlenek számára, erőteljesen meg kellene ragadnia az ostort, teljhatalmában. Ó, miért nem tudom Őt egy erőszakos Saullá tenni!”

Jézus szótlanul fejét csóválja.

– Íme, a maga módján szeret téged – jegyzi meg Nikodémus.

– Milyen zavaros ember! – kiált fel Lázár.

– Igen. Jól mondtad. Két éve vagyok a közelében, és még mindig nem értem meg – teszi

hozzá a Zelóta.

Mária Magdolna feláll, királynői testtartással, és pompás hangján kijelenti: „Én mindenkinél jobban megértem őt: ő a gyalázatos a Tökéletes mellett. És nincs több

mondanivalóm róla!” – és kimegy, magával viszi Marciamot is.

– Talán Máriának igaza van – mondja Lázár.

– Én is úgy gondolom – teszi hozzá József.

– És te, Mester, mit mondasz?

– Azt mondom, hogy Júdás egy „ember”. Amint Gamáliel is. Korlátolt ember a végtelen

Isten mellett. Az ember ilyen korlátolt a gondolataiban mindaddig, amíg nem lélegzi be a

természetfelettit. Megcsontosodik benne egy gondolat, vagy ő csontosodik meg abban, és így marad. Még a nyilvánvaló tények ellenére is. Makacs. Nem enged. Hisz abban, ami legjobban megkapta őt. Lelke mélyén Gamáliel hisz a Messiásban, akit látott és felismert egy gyermekben. Izraelben kevesen hisznek úgy, mint ő. És hűséges annak a Gyermeknek a szavaihoz. És így van Júdás is. Átjárta őt a messiási eszme, mint a legtöbbet Izraelben, és első fellépésem megerősítette őt ebben. Krisztusban a királyt látja és akarja látni. A földi, hatalmas királyt... és hűséges ehhez az elgondolásához.

Ó, a jövőben is milyen sokan tönkreteszik majd magukat egy elgondolás miatt, ami tévhiten alapul, és makacsul visszautasítanak minden érvelést! De mit gondoltok ti? 

Azt, hogy könnyű minden dologban követni az igazságot és az igazságosságot? Mit gondoltok? Azt, hogy könnyű valakinek üdvözülnie pusztán azért, mert egy Gamáliel, vagy egy apostol, mint Júdás? Nem. Bizony, bizony, mondom nektek, hogy könnyebben üdvözül egy gyermek, egy közönséges hívő, mint az, akit egy rendkívüli megbízás vagy küldetés felemelt. Általában azok, akik rendkívüli hivatást kaptak büszkék erre, és ez a kevélység ajtót nyit a Sátánnak, és kiveti az Istent. A csillagok könnyebben leesnek, mint a kövek. Az Átkozott igyekszik kioltani a csillagokat, alattomosan belopakodik, befurakodik, hogy erőszakkal letaszítsa a választottakat. Ha ezernyi vagy tízezernyi ember közönséges bűnökbe esik, az ő bukásuk csak saját magukat érinti. De ha elbukik egy rendkívüli hivatással rendelkező választott, és a Sátán eszközévé válik ahelyett, hogy Istené lenne, akkor a pusztítás sokkal nagyobb, és mélyreható tévtanok elindítója lehet, amelyek a lelkek számtalan sokaságának ártanak.

A jó mag, amit én adok valakinek, sok jót hoz létre, ha alázatos földbe hullik, és ha az

olyan marad. De ha kevély talajba kerül, vagy ha kevéllyé válik az ajándék miatt, akkor

rosszá lesz. Gamáliel részesült a Krisztus egyik első megnyilvánulásában. Annak az ő

Krisztushoz való korai meghívásává kellett volna válnia. De süketté vált hívásomra. Júdásnak megengedtem, hogy apostolom legyen: egyike a tizenkettőnek Izrael embereinek ezrei közül. Ennek szentté levését kellett volna elősegítenie. De mivé lesz?... Barátaim, az ember az örök Ádám... Ádámnak mindene megvolt. Mindene, egy kivételével. Azt akarta. És ha az ember megmaradt volna Ádámnak! De gyakran Luciferré válik. Mindene megvan, az istenség kivételével. Azt akarja. A természetfelettit akarja, hogy csodálatba ejtsen, hogy ünnepeljék, féljék, híressé, ünnepeltté váljon... És mivel olyasmit akar, amit csak Isten tud neki ingyen megadni, belekapaszkodik a Sátánba, aki Isten Majma, és aki minden természetfeletti adományt utánoz. Ó, milyen rettenetes a sorsa ezeknek a sátántól megszállottaknak!

Most itt hagylak titeket, barátaim. Kissé visszavonulok. Szükségét érzem annak, hogy összeszedetten Istenhez forduljak... – Jézus, nagyon feldúlt lélekkel, kimegy...

Az ott maradottak: Lázár, József, Nikodémus és a Zelóta egymásra néznek.

– Láttad, mennyire fel volt dúlva? – kérdezi suttogva József Lázártól.

– Láttam. Olyannak tűnt, mint aki valami retteneteset látott. Mi lehet a szívében? –

kérdezi Nikodémus.

– Csak Ő és az Örökkévaló tudja – válaszolja József.

– Te semmit sem tudsz, Simon?

– Nem. De biztos, hogy hónapok óta nagyon nyugtalan.

– Isten őrködjön felette! Biztos, hogy a gyűlölet növekszik.

– Igen, József. A gyűlölet növekszik... Azt hiszem, a Gyűlölet hamarosan legyőzi a Szeretetet.

– Ne mond azt, Simon! Ha így kell lennie, nem kérem többé, hogy gyógyítson meg! Jobb

meghalni, mint jelen lenni a legrettenetesebb tévedéseknél.

– A szentségtöréseknél, ezt kellene mondanod, Lázár...

– Mégis... Izrael képes erre. Megérett arra, hogy megismételje Lucifer tettét, és háborúra

keljen az áldott Úrral – sóhajt fel Nikodémus.

Fájdalmas hallgatásba merülnek, mintha valami torkukon akadt volna... Az est leszáll a

szobára, ahol a négy becsületes férfi elgondolkozik a jövő bűntettein.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus gazdag barátai

Áldjatok engem azért, amit nektek adtam!

Jézus szavai Valtorta Máriához 1947. szept. 30-án:
Ha szavaimban csak a tökéletes stílus nyilvánulna meg, azok az üres zene összhangjához lennének hasonlóak. De a Bölcsesség van bennük. Az én Bölcsességem. És az Igazság, az én Igazságom. A Szeretet, az én szeretetem. Azért Istené. Íme, miért értékesek. És jaj annak, aki nem keresi, és nem találja meg bennük ezt az igazi értéket!
Ismerem sokak ellenvetését: ,,Jézus egyszerűen beszélt''. A példabeszédekben egyszerűen beszéltem, mert az egyszerű emberekből álló
tömeghez fordultam. De amikor kiművelt elmékhez beszéltem, akár izraeliták voltak azok, akár rómaiak vagy görögök, úgy beszéltem, amint az a tökéletes Bölcsességhez méltó volt.
 

Az evangelisták beszámolói beszédeimről nagyon le vannak rövidítve, olyannyira, hogy csontvázszerű összefoglalások csupán, inkább az egyes
gondolatokat kiemelő vázlatok, mint beszámolók.
Az evangelisták közül csak ketten voltak apostolok. És ha valaki jól megfigyeli, csak két evangélium vonatkozik inkább rám, mert Lukácsé,
amelynek jó a stílusa, inkább Anyám és gyermekségem evangéliumának
mondható, amely részletesen beszámol azokról a dolgokról, amelyekről a
többiek nem beszélnek, és nem annyira nyilvános működésem evangéliuma,
mint inkább a többiek visszhangja, új megvilágítása, mint Jánosé is, aki a Fény-Krisztus, az Istenember tökéletes evangélistája.
 

Mátéban a Mester látható (a Hegyi-beszédben, az apostolok oktatásában, a Keresztelő dicséretében, és ennek a fejezetnek többi részében, a 15. fejezet első eseményében, az ég jeléről, a válásról szóló részekben, a 19.22-23-24. fejezetben). A Mester látható főleg Jánosnak, a szerető apostolnak evangéliumában, egybeolvasztva a Krisztus-Világosság szeretetében. Vessétek össze, mennyit hoz nyilvánosságra ez az evangélium a szónok Krisztus hatalmáról, s hasonlítsátok össze azt Márknak a lényegre szorítkozó evangéliumával, amely pontosan leírja a Pétertől hallott jeleneteket, de a minimálisra csökkentve, és látjátok, hogy én, az Ige, vajon csak egy nagyon
egyszerű stílust használtam-e, s nem tündökölt-e gyakran bennem a tökéletes Szó ereje? Igen, Jánosban az tündöklik, jóllehet nagyon lerövidítve, néhány jelenetben.
Nyissátok meg értelmeteket és szíveteket, és áldjatok engem azért, amit nektek adtam!

Forrás: Valtorta Mária- Jézus, a szegények barátja

Én vagyok a föltámadás és az Élet!

Az újhold már lemenőben van. De még megvilágít egy vándort, aki egy ösvényen halad az éjszakában. Egy kezdetleges lámpást tart kezében, annak karikáját fogva, de az alig ad világosságot a csillámlemezen vagy pergamenen keresztül, amivel ablakai be vannak fedve. Csak amikor a hold végleg lemegy, akkor látszik inkább fénye, amely épp hogy megvilágítja az út egy kis részét. A vándor megy, megy...
Az égbolt keleti részén már kezdődik a hajnal, de még alig ad világosságot. Egy kis hídnál valaki vár vagy pihen. Egy másik vándor, köpenyébe burkolódzva. A lámpással haladó vándor a híd felé megy, de megáll, kételkedve. Nem biztos benne, hogy tovább menjen, vagy visszatérjen, és a patakba helyezett nagy köveken keljen át rajta.
A hídnál ülő vándor feláll, és megszólítja:
-- Ne félj tőlem! Jöjj! Egy jó társ vagyok, nem rabló.
Jézus az. De a másik vándor még habozik.
-- Jöjj, asszony! Ne félj! Együtt megyünk majd egy darabon, és az jó lesz számodra.
Az asszony félelmét megszünteti a kedves hang, de miközben a híd felé megy, fejét csóválva mondja:
-- Nincs többé számomra jó.
Most egymás mellett mennek tovább a kis ösvényen. Az erősödő hajnalfénynél látszik, hogy az ösvény egyik oldalán még áll a gabona, de a másik oldalán már le van aratva, és kévékbe van gyűjtve.
-- Átkozottak! -- mondja halkan az asszony, a kévékre nézve. Jézus hallgat.
A nap fénye erősödik. Az asszony eloltja a szegényes lámpást, s miközben ezt teszi, látszik, hogy arcát tönkretette a sírás. Feláll, kelet felé néz, és öklét rázza a felkelő nap felé:
-- És te is átkozott vagy!
-- A nap? Isten teremtette. Amint Ő teremtette a gabonát is. Isten jótéteményei. Nem kell megátkozni őket... -- mondja kedvesen Jézus.
-- De én megátkozom őket. Átkozott a nap és az aratás. És okom van erre.
-- Nem voltak jók hozzád oly sok éven át? Nem érlelte számodra az első a mindennapi kenyeret, a szőlőt, ami borrá változott, a kert zöldségeit és gyümölcseit, és növesztette a legelőket, hogy táplálja a teheneket és a bárányokat, amelyeknek tejét és húsát etted, és amelynek gyapjából szőtted a ruhákat? És a gabona nemde kenyeret adott neked, gyermekeidnek; atyádnak és anyádnak, és férjednek?
 

Felzokog és felkiált:
-- Nincs többé férjem! Ők ölték meg! Munkába ment, mert hét gyermekünk van, és nem volt elég az a kevés, amink van, ahhoz, hogy tíz személyt tápláljunk. És tegnap este, amikor hazajött, azt mondta:
,,Fáradt vagyok, és kába.'' És levetette magát az ágyra, és égett a láztól. Én és anyja segítettünk rajta, amint tudtunk, s arra gondoltunk, hogy ma elhívjuk az orvost a városból. De még az éjjel folyamán meghalt. A napszúrás megölte. Igen, a városba megyek. Hogy beszerezzem, ami temetéséhez szükséges. Testvéreit majd visszatérésem után értesítem. Ott hagytam anyját, hogy vigyázzon fiára és gyermekeimre... És nem kell átkoznom a tűző napot és a gabonát?
Az asszony szomorúsága áttöri a gátat és kitör. Elmond mindent, amit nem mondott el a házban, nehogy fölébressze gyermekeit, akik a szomszédos szobában aludtak. Áradnak belőle a régi szeretet emlékei, a jövőtől való rettegés, az özvegység gyötrelmei, összevegyülve, mint a kiáradt folyó által hordott törmelékek.
Jézus engedi őt beszélni. Mert Jézus együtt tud érezni a szenvedővel, hagyja, hogy kiöntse lelkét, hogy megkönnyebbüljön, és utána fáradt lelke képessé váljék a vigasztalás befogadására. Kedvesen azt mondja:
-- Naimban és Názáretben, és a köztük lévő helyeken vannak a názáreti Rabbi tanítványai. Menj hozzájuk!
-- És mit akarsz, hogy tegyenek? Ha Ő még itt volna!... De ők? Ők nem szentek! Férjem Jeruzsálemben volt azon a napon. És tudja... Ó, nem! Tudta! Többé semmit sem tud! Meghalt!
-- Mit csinált férjed azon a napon?
-- Amikor az utcáról felhallatszó lárma felébresztette, felfutott annak a háznak a teraszára, ahol megszállt testvéreivel együtt, és látta arra menni a Rabbit, akit Pilátushoz vezettek, és más galileaiakkal együtt követte Őt, míg meg nem halt. Kövekkel dobálni kezdték őket, amikor felfedezték, hogy galileaiak, és a hegyről lekergették őket annak aljáig. De ott voltak egészen addig, míg minden be nem végződött. Utána... elmentek... És most Ő halott. Ó, ha legalább tudnám, hogy a Rabbi, jóságáért, a békét élvezi-e!
 

Jézus nem válaszol erre a kívánságára. De azt mondja:
-- Akkor látta, hogy a tanítványok a Golgotán voltak. Talán minden galileai olyan volt, mint a te férjed?
-- Ó, nem! Sokan, még názáretbeliek is, arcátlanul viselkedtek. Köztudomású. Szégyen!
-- És akkor, ha sokan még a názáretiek közül sem voltak szeretetteljesek Jézusuk iránt, jóllehet Ő megbocsátott nekik, és sokan szentekké lesznek közülük a jövőben, akkor miért akarod egyformán elítélni Krisztus minden tanítványát? Szigorúbb akarsz lenni Istennél?
Isten sokat megad annak, akinek megbocsát...
-- Nincs többé a jó Rabbi! Nincs többé! És férjem meghalt!
-- A Rabbi hatalmat adott tanítványainak, hogy azt tegyék, amit Ő tett.
-- Szeretném elhinni. De csak Ő győzte le a halált. Csak Ő!
-- És nem olvassuk, hogy Illés visszaadta az életet a szeraptai özvegy fiának? Igazán mondom neked, hogy Illés nagy próféta volt, de az Üdvözítő szolgáinak még nagyobb a hatalmuk, mert Ő a kereszten megbocsátotta bűneiket. Isteni tudásával ismerte töredelmes szívük őszinte bánatát. Feltámadása után, újabb bocsánatával megszentelte őket, és eltöltötte őket a Szentlélekkel. Azért tette ezt, hogy méltóképpen tudjanak képviselni engem mind szavaikkal, mind cselekedeteikkel, hogy a világ ne maradjon elhagyatott, miután eltávoztam belőle.
 

Az asszony hirtelenül, megzavarodottan megáll. Hátraveti fátylát, hogy jól lássa társát. De nem ismeri fel. Azt hiszi, rosszul hallotta. Többé azonban nem mer beszélni...
-- Félsz tőlem? Előzőleg rablónak tartottál, aki kész elvenni pénzedet, ami kebleden van, hogy megvedd a temetéshez szükséges dolgokat. És féltél. Most attól félsz, hogy megtudod: Jézus vagyok? És nem Jézus az, aki ad, és nem vesz el? Az, aki üdvözít, és nem tesz tönkre? Térj vissza, asszony. Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Nincs szükség a halotti lepelre és a fűszerekre annak számára, aki nem halott, aki többé nem halott, mert én vagyok, aki legyőzi a halált és megjutalmazza a hívőt. Menj! Menj haza! Férjed él. Minden belém vetett hit elnyeri jutalmát. -- Megáldja őt, és készül elmenni.
Az asszony merevsége megszűnik. Nem kérdez, nem kételkedik... Semmit. Imádattal, térdre esik. És utána, végül, kinyitja száját, és kiveszi kebléről az erszényt, amely kicsi, mint a szegényeké, akik nyomorúságukban nem képesek pompás temetést rendezni, és felajánlva az erszényt, azt mondja:
-- Nincs másom... Másom, hogy hálálkodjam neked, hogy megtiszteljelek azért, hogy...
-- Asszony, nincs szükségem többé pénzre. Elviszed majd apostolaimhoz.
-- Ó, igen. Elmegyek oda férjemmel... De akkor mit adjak neked, Uram? Mit? Te megjelentél nekem... ez a csoda... és én nem ismertelek fel téged... és én olyan nyugtalan voltam... igen, igazságtalan még a dolgok iránt is...
-- Igen. És nem gondoltál arra, hogy azok azért léteznek, mert én vagyok, és hogy minden jó, amit Isten tesz. Ha nem lenne nap, ha nem lenne gabona, nem részesültél volna a jelenlegi kegyelemben.
-- De milyen fájdalom!... -- Az emlék könnyekre fakasztja az asszonyt.
Jézus mosolyog, és megmutatja kezeit, mondva:
-- Ez csekély része szenvedéseimnek. És feláldoztam mindent, panaszszó nélkül, javatokra.
Az asszony a földig hajolva vallja be:
-- Igaz. Bocsásd meg panaszkodásomat!
Jézus eltűnik fényében, és amikor az asszony felemeli tekintetét, egyedül találja magát. Feláll, körülnéz. Nem lát semmit, ami gátolná látását, mert már világos van, és csak a rétek vannak körülötte. Azt mondja magában:
-- Mégsem álmodtam! -- Talán az ördög kísérti őt, hogy kételkedjen, mert egy pillanatig nézi a kezében tartott erszényt. De utána a hit győz, és megfordul, és szélsebesen indul hazafelé, örömtől ragyogó arccal és lelki békével. Időnként ismétli:
-- Milyen jó az Úr! Ő igazán Isten! Ő Isten. Áldott legyen a Magasságbeli és az, aki Őt küldte! Nem tud mást mondani. És ez a litániája belevegyül a madarak énekébe. Az asszony annyira el van merülve benne, hogy nem hallja néhány arató üdvözlését, akik látják őt arra menni, és megkérdezik, honnan jön ebben az órában...
Egyikük csatlakozik hozzá, és megkérdezi:
-- Márk jobban van? Az orvoshoz mentél?
-- Márk meghalt az éjjel folyamán, de feltámadt. Mert ezt tette az Úr Messiása -- válaszolja ő, még gyorsabban menve.
-- A fájdalom elvette az eszét! -- mormolja az ember, és fejét csóválva, csatlakozik társaihoz, akik már nekiláttak az aratásnak.
A mezők mind jobban benépesednek. De a kíváncsiság sokakat legyőz, és ezek elhatározzák, hogy követik az asszonyt, aki mind jobban siet. Megy, megy. Végre megérkezik egy nagyon szegényes házhoz, amely alacsony, egyedülálló, elveszve a mezőkben. Kezeit szívéhez szorítva lép be.
 

De alig teszi be lábát, egy öregasszony a karjaiba veti magát, s azt kiáltja:
-- Ó, lányom, az Úrnak milyen kegyelme! Légy bátor, leányom, mert amit neked mondanom kell, oly nagy dolog, oly nagy boldogság, hogy...
-- Tudom, anya. Márk többé nem halott. Hol van?
-- Te tudod?... Honnan?-- Találkoztam az Úrral. Nem ismertem fel, de Ő beszélt hozzám, és amikor neki tetszett, azt mondta: ,,Férjed él.'' De itt... mikor?
-- Éppen kinyitottam az ablakot, és néztem az első napsugarat a fügefán. Igen, pontosan így. Az első napsugár akkor a szoba előtt lévő fügefára esett... amikor egy erős sóhajtást hallottam, mint amikor valaki felébred. Megfélemledve fordultam meg, és láttam Márkot felülni, és maga mögé vetni a kendőt, ami arcán volt, és felfelé nézni olyan, de olyan arccal... Utána rám nézett, és azt mondta: ,,Mama! Meggyógyultam!'' Én... kis híján meghaltam, de ô segítségemre sietett.
Felfogta, hogy meghalt. Nem emlékszik semmire. Azt mondja, csak arra emlékszik, hogy ágyba tettük, és utána semmire, egészen addig a pillanatig, amikor látott egy angyalt, egy angyal fajtát, akinek olyan volt az arca, mint a názáreti Rabbinak, és aki azt mondta: ,,Kelj fel!'' És felkelt. Pontosan akkor, amikor a nap teljesen felkelt.

-- Abban az órában, amikor nekem azt mondta: ,,Férjed él.'' Ó, anya, mily nagy kegyelem! Mennyire szeret minket az Isten!
Azok, akik odaérkeznek, összeölelkezve és sírva találják őket. Azt hiszik, hogy Márk meghalt, és hogy felesége, egy világos pillanatában, felfogta a szerencsétlenséget. De Márk, aki hallja a hangokat, megjelenik, nyugodtan, egy gyermekkel karjában és a többiekkel tunikájába kapaszkodva, és erős hangon azt mondja:
-- Íme, itt vagyok! Áldjuk az Urat!
A megérkezettek kérdésekkel ostromolják, és, mint minden emberi dolognál, ellentmondások keletkeznek. Van, aki hisz az igazi feltámadásban, és van, s ez a többség, aki azt mondja, hogy csak elkábult, de nem halt meg. Van, aki elfogadja, hogy Krisztus megjelent Ráchelnek, és van, aki azt mondja, hogy mindenki bolond, mert ,,Ő
meghalt''. Mások azt mondják, hogy: ,,Ő feltámadt, de annyira méltatlankodik, és jogosan, hogy többé nem tesz csodát gyilkos népének.“
-- Mondjatok, amit akartok -- szól az ember, elveszítve türelmét -- és mondjátok ott, ahol akarjátok! Elég, hogy nem mondjátok itt, ahol az Úr Jézus feltámasztott engem. És menjetek el, ti szerencsétlenek! Bár az ég megtörné makacsságotokat, és hinnétek! De most menjetek el, hagyjatok minket békében!
Kidobja őket, és bezárja a kaput. Szívére öleli feleségét és anyját, és azt mondja:
-- Názáret nincs messze. Megyek, és ott elmondom a csodát.
-- Így akarja az Úr, Márk. Elvisszük ezt a pénzt tanítványainak. Menjünk, hogy áldjuk az Urat! Úgy, amint vagyunk. Szegények vagyunk, de Ő is az volt és apostolai nem fognak megvetni minket. Felkötik a szandálokat gyermekeikre, miközben az anya némi ételt
készít nekik egy tarisznyába, és bezárja az ajtókat és az ablaktáblákat. Amikor készen vannak, kimennek, és gyorsan haladnak -- a kicsiket karjukon tartva, a többiekkel körülöttük, akik kissé csodálkoznak -- kelet felé, Názáret felé.

Forrás: Valtorta Mária- Jézus, a szegények barátja

Ne irigyeljétek a gazdagokat

Jézus a Jordán mellett jár, ott, ahol valaha János keresztelt és prédikált.
-- Béke veled, Mester! -- üdvözlik Őt a pásztor tanítványok, akik néhány nappal előbb érkeztek oda, és várakoztak rá a betegekkel és másokkal együtt, akik vágyakoznak arra, hogy hallhassák a Mestert.
-- Béke veletek! Régóta vártok rám?
-- Három napja.
-- Visszatartottak útközben. Menjünk a betegekhez!
-- Felállítottunk néhány sátrat, hogy menedéket adjunk nekik, és ne kelljen oda-vissza menniük a közeli városokba, miközben rád várakoznak. Adtunk nekik tejet, pásztor barátainktól, akik még itt vannak, nyájaikkal, rád várakozva -- mondják a tanítványok.
Jézus, sátorról-sátorra jár a betegek között, akik a szokásos módon kiáltanak hozzá:
-- Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!
Az alacsony sátrakba csak meghajolva tud bemenni a magas termetű Jézus, és csak egy mondatot mond nekik:
-- Béke nektek, akik hisztek! -- s utána megy a következő sátorba. A meggyógyultak örömmel kiáltanak fel:
-- Meggyógyultam! Hozsanna Dávid Fiának!
És a meggyógyult betegek nagy serege kijön a sátrakból, eldobva botját és mankóját és feleslegessé vált kötéseiket, és pokrócaikba takarózva, örömmel gyülekeznek a Mester körül. Mindenki meggyógyult.
 

Jézus szeretetteljes mosollyal néz körül, és azt mondja:
-- Az Úr megjutalmazta hiteteket. Áldjuk együtt jóságát! -- és elkezdi énekelni a 100. zsoltárt: ,,Ujjongjatok az Úrnak, országok, mind, örömmel szolgáljatok neki, lépjetek színe elé vigadozva! Tudjátok meg, Isten az Úr!... stb.''
A nép vele együtt énekel, vagy legalábbis dúdolja a dallamot, ha a szöveget nem ismeri.
Mátyás azt mondja Jézusnak:
-- Uram, amikor beszélsz azokhoz, akik szavadra várnak, emlékezz meg
Jánosunkról!
-- Gondoltam arra, hogy ezt teszem, mert ez a hely még élénken emlékezteti szívemet a Keresztelő alakjára -- mondja Jézus, és feláll egy kiemelkedésre, amelyet fű borít, s elkezdi beszédét:
-- Mit jöttetek keresni ezen a helyen? Ti, betegek, a testi egészséget, és részesültetek benne. A jó hírt hirdető szavakat, és megtaláltátok. De a test egészségének elő kell készítenie a lélek egészségének keresését, úgy, amint a jó hírt hirdető szavaknak elő kell készíteniük akaratotokat az életszentség keresésére. Jaj, ha valaki a testi egészséget csak a test és vér örömeire korlátozza, és nem törődik a lélekkel!
 

Én dicsértettem veletek az Urat, aki visszaadta egészségteket. De az örvendezés pillanatának elmúltával nem szabad megszűnnie hálátoknak az
Úr iránt. És azt azáltal fejezitek ki, hogy jó akarattal szeretitek Őt. Isten minden ajándéka semmit sem használ, bármilyen nagy legyen is, ha az emberben nincs meg az akarat, hogy viszonozza azt azzal, hogy saját lelkét Istennek ajándékozza. Ez a hely hallotta János szavait. Közületek bizonyára sokan hallották őt. Oly sokan hallották Izraelből, de nem mindenkiben érte el ugyanazt, annak ellenére, hogy a Keresztelő mindenkinek ugyanazt mondta. Miért van akkor ily nagy különbség? Honnan ered? Az emberek különböző
akaratából, amellyel ezeket a szavakat fogadták. Egyesek számára azok igazán előkészítették az én elfogadásomat, és ennek következményeként
saját életszentségüket. Mások számára azonban azt készítették elő, hogy
ellenálljanak nekem, és ennek következtében gonoszokká váljanak. Amint
az őrszem kiáltása megosztotta a hadsereg szellemét, jóllehet egyetlen kiáltás volt. A sereg egy része felfegyverkezett, és tanulmányozta a terveket, hogy küzdjön ellenem és követőim ellen. A hadsereg másik része kész volt arra, hogy kövesse Vezérét. És emiatt Izraelt le fogják győzni, mert egy önmagában megoszlott ország nem lehet erős, és az idegenek kihasználják azt legyőzésére.
 

Hasonlóképpen van az egyes lelkekben. Minden emberben vannak jó és rossz erők. A Bölcsesség beszél minden emberhez, de csak kevesen akarják, hogy csak jó részük uralkodjék. A világ fiai ügyesebbek abban, hogy csak egy részt válasszanak, és tegyenek meg királynéjuknak. Ők értenek ahhoz, hogy teljesen gonoszok legyenek, amikor azok akarnak lenni, és elvetik, mint hasztalan ruhákat, a jó részeket, amelyek ellenállhatnának nekik. Azt mondtam, hogy ha egyik szemed megbotránkoztat, vájd ki, ha egyik karod megbotránkoztat, vágd le, mert jobb csonkán bemenni az örök Világosságba, mint az örök sötétségbe kerülni mindkét szemetekkel és kezetekkel.
A Keresztelő a mi időnk embere volt. Közületek sokan ismerték őt.
Kövessétek hősies példáját! Ő, az Úr és saját lelke szeretetéből sokkal többet vetett el, mint egy szemet és egy kart, magát életét áldozta fel azért, hogy hűséges maradjon az Igazsághoz. Közületek sokan talán az ő tanítványai voltatok; és azt mondjátok, hogy még szeretitek őt. De véssétek emlékezetetekbe, hogy Isten szeretete, és azoknak a mestereknek a szeretete, akik Istenhez visznek titeket, abban nyilvánul meg, hogy megteszitek azt, amire ők tanítottak titeket, követitek életszentségüket, és teljes erőtökből szeretitek Istent egészen a hősiességig menve. Ha így tesztek, az üdvösség és bölcsesség ajándékai, amelyeket Isten nektek adott, nem maradnak tétlenek, és nem szolgálnak kárhozatotokra, hanem lépcsőként segítenek titeket, hogy eljussatok Atyám és a ti Atyátok hajlékába aki mindnyájatokat vár Országában.
 

Saját javatokra, biztosítsátok azt, hogy a Keresztelő áldozata: egész életáldozata, amely a vértanúságban végződött; és az én áldozatom:
egész életem áldozata, amely százszor és százszor nagyobb, mint előfutáromé, ne maradjon hatástalan számotokra!
Legyetek szentek, higgyetek, engedelmeskedjetek az ég szavának, újuljatok meg az Új Törvényben! A Jó Hír legyen számotokra igazán jó, tegyen titeket jóvá és érdemessé arra, hogy örvendjetek a Jóságnak, azaz a Magasságos Úrnak egy örök Napon. Értsetek ahhoz, hogy meg tudjátok különböztetni az igazi pásztorokat a hamisaktól, és kövessétek azokat, akik az élet Szavait adják nektek, amiket tőlem tanultak.
Közel van a Fény ünnepe, a templomszentelés megünneplése. Ne felejtsétek el, hogy semmit sem ér a sok lámpás az Úr Ünnepének tiszteletére, ha szívetek sötétben marad. A szeretet a világosság, és a lámpatartó az akarat, hogy jó cselekedetekkel szeretitek az Urat. Jó dolog megemlékezni a templomszentelésről, de sokkal jobb és az Úrnak tetszőbb dolog az, hogy saját lelketeket szentelitek Istennek, és ezt újítjátok meg, szeretettel. Szent lelkek, szent testben, mert a test,hasonló a falhoz, amely körülveszi az oltárt, és a lélek az oltár, amelyre leszáll az Úr dicsősége. Isten nem szállhat le a bűnöktől meggyalázott oltárokra, azaz a fajtalanságtól és gonosz gondolatoktól kikezdett testek által megérintett oltárokra.
 

Legyetek jók! Fárasztó jónak lenni az élet állandó megpróbáltatásai közepette. De százszorosan kárpótolni fog titeket a jövő jutalma. Jelenleg pedig kárpótol a béke, mely megjutalmazza az igazak szívét minden nap végén, amikor lepihentek, és vánkosotokon nem éreztek lelkiismeret-furdalást. Míg azok, akik tilos örömeket akarnak élvezni, lidércnyomásos álmoktól szenvednek, és csak azt érik el, hogy őrült nyugtalanságban van részük.
Ne irigyeljétek a gazdagokat, ne gyűlöljetek senkit sem, ne kívánjátok meg a másét! Elégedjetek meg állapototokkal, arra gondolva, hogy ha minden dologban megteszitek Isten akaratát, akkor birtokában vagytok a kulcsnak, amely megnyitja az örök Jeruzsálem kapuit.
Elhagylak titeket. Sokan közületek nem fognak többé látni engem, mert
hamarosan elmegyek, hogy előkészítsem a helyet tanítványaim számára...
Különösképpen megáldom gyermekeiteket és asszonyaitokat, akiket többé
nem fogok látni. És utána, titeket, férfiak... Igen. Meg akarlak áldani titeket... Áldásom arra fog szolgálni, hogy az erősebbek ne essenek el, és a gyengébbek fel tudjanak kelni. Csak azok számára nem lesz hatásos áldásom, akik elárulnak engem, mert gyűlölnek.
Megáldja a tömeget, és utána megáldja az asszonyokat, és megcsókolja a gyermekeket, és lassan a gázló felé megy öt apostolával, akik még vele vannak és a pásztor tanítványokkal.

Forrás: Valtorta Mária- Jézus, a szegények barátja

Neked szedem a kalászt!

Jézus, az apostolokkal együtt egy búzaföld mellett halad el. Igen meleg van, noha még a nap korai óráinál tartanak. Az aratók után nők kötik a kévét. Jézus, amikor elhaladtában látja, hogy nézik, köszönti őket:

-- Béke és Isten áldása legyen veletek!

-- Isten áldása szálljon vissza rád! -- válaszolják neki, vagy még egyszerűbben: -- Legyen veled is! Néhányan, a beszédesebbek, így tájékoztatják Jézust a termésről:

-- Jó volt ebben az évben. Nézd, milyen tömött kalászok, és milyen tömött sorokban állnak. Alig bírjuk vágni. De ez kenyér!

-- Legyetek érte hálásak az Úrnak! És tudjátok, hogy nem szavakkal, hanem tettekkel kell kimutatni a hálát. Legyetek irgalmas szívűek aratás közben, és gondoljatok a Fölséges Úrra, aki irgalmasan harmatot és napsütést juttatott földjeitekre, hogy sok búzátok legyen.

Emlékezzetek a mózesi Törvény előírására. Amikor begyűjtitek az Istentől kapott gazdag termést, gondoljatok arra, akinek nincs, és a magatokéból hagyjatok hátra neki egy keveset. Szent tévedés ez, ami szeretet felebarátotok iránt, s amit Isten lát. Jobb készségesen ott hagyni, mint kapzsin összegyűjteni. Isten megáldja a nagylelkűeket.

Jobb adni, mint kapni, mert az igazságos Istent arra kötelezi, hogy bőségesebb fizetséget adjon annak, aki könyörületes volt.

Jézus, továbbhaladtában, megismétli szerető tanácsait. A nap heve fokozódik. Az aratók abbahagyják a munkát. A közelben lakók házaikba térnek vissza, a távol lakók a fák árnyékába húzódnak, és ott pihennek, esznek, szunyókálnak. Jézus is egy nagyon sűrű ligetbe menekül a hőség elől, apostolaival.

A liget a mező közepén van. A földön ülve -- miután imádkozott, fölajánlva a kenyérből, sajtból és olajbogyóból álló szűkös ételt -- szétosztja a részeket, és evés közben beszélget övéivel. Az árnyékban hűvös és csend van. A nyári, napos órák csendje. Alvásra hívogató csend. A legtöbben tényleg el is szunnyadnak evés után. Jézus nem. Pihen, egy fához támaszkodva. Elbeszélget ébren lévő apostolaival az állatvilág titkairól, következtetéseket vonva le azokból az emberek viselkedésével kapcsolatban. (Lásd P 7,253-255)

Utána megkérdezi tőlük:

-- Ki jön segíteni annak a szegény öregasszonynak? -- és egy töpörödött, kis öregasszonyra mutat, aki fittyet hányva a kánikulának, kalászt szedeget a learatott földeken.

-- Én -- mondja János, és vele Tamás, meg Jakab. A kis öregasszony ennyi fiatalember láttán csüggedt mozdulatot tesz, és megpróbál gyorsítani.

-- Asszony! Asszony! -- kiáltja Jézus -- Neked szedem a kalászt. Ne légy a napon, anya!

A kis öregasszony, elképedve ekkora jóságtól, mereven néz rá, majd engedelmeskedik, és meggörnyedt, kissé reszkető, töpörödött kis testét a lejtős talaj keskeny, árnyékos részére vonszolja. Jézus gyorsan kapkodja a kalászokat. János közelről követi. Tamás és Jakab távolabb van.

-- Mester -- szól lihegve János. -- Hogyan találsz annyi kalászt? Én a melletted levágott részen olyan keveset találok!

Jézus mosolyog, de nem szól. Nekem úgy tűnik, hogy a lekaszált, de föl nem szedett kalászok ott nőnek ki, ahová isteni szeme tekint. Jézus csak szedeget, és mosolyog. Egy igazi kalászköteg van karjaiban.

-- Nesze, János, az enyém! Így neked is sok van, és az anyóka boldog lesz.

-- De, Mester... Te csodát művelsz? Lehetetlen, hogy ilyen sokat találj!

-- Psszt! Az anyóka számára... az én anyámra és a te anyádra gondolva. Nézd meg, mennyire öregecske!... A jó Isten, aki enni ad az alig kikelt madárfiókáknak, meg akarja tölteni e kis nagyanyó csöpp csűrét is. Lesz kenyere a még hátralévő hónapjaiban. Nem éri meg az új aratást. De nem akarom, hogy utolsó telén éhezzen. Most majd meghallod

kiáltozásait. Készülj fel rá, János, hogy azok hasogatják majd a füledet, ahogyan én is felkészülök, hogy megmosson könnyeivel és csókjaival...

-- Békesség neked, anya! Itt vannak kalászaink! Társaim később jönnek az övékével.

-- Isten áldjon meg, fiam! Hogy találtál ilyen sokat? Igaz, én rosszul látok. De ez itt igazán két nagy... nagy kéve... -- Az öregasszony megtapogatja, reszkető kezével megsimogatja, fel akarná emelni... Nem bírja.

-- Majd mi segítünk neked. Hol van a házad?

-- Az ott -- mutat a földeken túl egy házikóra.

-- Egyedül élsz, igaz?

-- Igen. Honnan tudod? És te ki vagy?

-- Valaki, akinek van anyja.

-- Ez itt a testvéred?-- Barátom.

A barát -- Jézus háta mögül -- erősen integet az öregasszonynak. De ez, fátyolos szemével, nem látja. Meg aztán túlságosan Jézust figyeli. Öreganyai szíve elérzékenyül.

-- Át vagy izzadva, fiam! Gyere ide, ennek a fának az árnyékába! Ülj le! Nézd, hogy csorog rólad a verejték! Törüld meg magadat kendőmmel! Kopott, de tiszta. Fogd, fiam!

-- Köszönöm, anya.

-- Áldott, aki neked Anyád, te jóságos! Mondd meg nekem nevedet és az övét. Hadd mondjam meg Istennek, hogy megáldjon titeket!

-- Mária és Jézus.

-- Mária és Jézus... Mária és Jézus... Várj csak! Valamikor sokat sírtam... A fiam fiát megölték, mert védelmezte fiúgyermekét, fiam pedig efeletti fájdalmába halt bele... és akkor azt beszélték, azért ölték meg az ártatlant, mert egy Jézus nevűt kerestek... Most már a halál küszöbén vagyok... de ez a név visszatér emlékezetembe...

-- Akkor sírtál a miatt a név miatt. Most ez a név adjon neked áldást...

-- Te vagy az a Jézus?... Mondd meg annak, aki halálához közeledik, és aki úgy élt, hogy nem átkozódott, mert azt mondták neki, fájdalma arra volt jó, hogy megmentse Izraelnek a Messiást.

János megkettőzi integetéseit. Jézus hallgat.

-- Ó, mondd meg nekem! Te vagy? Te, hogy életem végén megáldj? Isten nevében, beszélj!

-- Én vagyok.

-- Ah! -- A kis öregasszony a földre borul. -- Szabadítóm! A reád való várakozásban éltem, de nem reméltem, hogy meglátlak. Megérem diadalodat?

-- Nem, anya. Miként Mózes, meghalsz anélkül, hogy megismernéd azt a napot. De én előre megadom neked Isten békéjét. Én vagyok a Béke. Én vagyok az Élet. Te, igaz emberek anyja és nagyanyja, egy másféle örök diadalban látsz majd meg engem, és neked én nyitom ki majd a kapukat, neked és fiadnak, fiad fiának és annak a fiúgyermeknek. Szent az Úrnak az a fiúgyermek, aki miattam halt meg! Ne sírj, anya!...

-- És én megérintettelek! Te pedig kalászokat szedtél nekem! Ó, hogy is érdemeltem meg ezt a kitüntetést?!

-- Szent belenyugvásoddal. Jöjj, anya! A házadba. És ez a búza inkább lelkednek adjon kenyeret, mint testednek. Én vagyok az igazi Kenyér, aki az égből szálltam alá, hogy kielégítsem a szívek mindenfajta éhségét. Ti -- mondja Tamásnak és Jakabnak -- fogjátok ezeket a kévéket! És menjünk!

És mindhárman kalászokkal megrakva mennek, Jézus pedig követi őket a síró és imákat mormoló nagyanyóval. Megérkeznek a házikóhoz. Két kis szoba, egy csöppnyi kemence-kamra, egy fügefa, pár szőlőtő. Tisztaság és szegénység.

-- Ez a te menedékhelyed?

-- Ez. Áldd meg, Uram!

-- Szólíts engem így: ,,fiam''. És imádkozz, te, aki tudod, mi egy anya fájdalma, hogy az én Anyámnak is legyen vigasza fájdalmában. Isten veled, anya! Megáldalak az igaz Isten nevében. És Jézus fölemeli kezét, és megáldja a kis hajlékot, majd lehajol, átöleli a kis öregasszonyt, szívére szorítja, és megcsókolja a -- kevés, rövid, fehér hajszállal fedett -- fején. Az pedig sír, és ajkait végighúzza Jézus kezein, hódol előtte, szereti...

Forrás: Valtorta Mária-Jézus, a szegények barátja