Az újhold már lemenőben van. De még megvilágít egy vándort, aki egy ösvényen halad az éjszakában. Egy kezdetleges lámpást tart kezében, annak karikáját fogva, de az alig ad világosságot a csillámlemezen vagy pergamenen keresztül, amivel ablakai be vannak fedve. Csak amikor a hold végleg lemegy, akkor látszik inkább fénye, amely épp hogy megvilágítja az út egy kis részét. A vándor megy, megy...
Az égbolt keleti részén már kezdődik a hajnal, de még alig ad világosságot. Egy kis hídnál valaki vár vagy pihen. Egy másik vándor, köpenyébe burkolódzva. A lámpással haladó vándor a híd felé megy, de megáll, kételkedve. Nem biztos benne, hogy tovább menjen, vagy visszatérjen, és a patakba helyezett nagy köveken keljen át rajta.
A hídnál ülő vándor feláll, és megszólítja:
-- Ne félj tőlem! Jöjj! Egy jó társ vagyok, nem rabló.
Jézus az. De a másik vándor még habozik.
-- Jöjj, asszony! Ne félj! Együtt megyünk majd egy darabon, és az jó lesz számodra.
Az asszony félelmét megszünteti a kedves hang, de miközben a híd felé megy, fejét csóválva mondja:
-- Nincs többé számomra jó.
Most egymás mellett mennek tovább a kis ösvényen. Az erősödő hajnalfénynél látszik, hogy az ösvény egyik oldalán még áll a gabona, de a másik oldalán már le van aratva, és kévékbe van gyűjtve.
-- Átkozottak! -- mondja halkan az asszony, a kévékre nézve. Jézus hallgat.
A nap fénye erősödik. Az asszony eloltja a szegényes lámpást, s miközben ezt teszi, látszik, hogy arcát tönkretette a sírás. Feláll, kelet felé néz, és öklét rázza a felkelő nap felé:
-- És te is átkozott vagy!
-- A nap? Isten teremtette. Amint Ő teremtette a gabonát is. Isten jótéteményei. Nem kell megátkozni őket... -- mondja kedvesen Jézus.
-- De én megátkozom őket. Átkozott a nap és az aratás. És okom van erre.
-- Nem voltak jók hozzád oly sok éven át? Nem érlelte számodra az első a mindennapi kenyeret, a szőlőt, ami borrá változott, a kert zöldségeit és gyümölcseit, és növesztette a legelőket, hogy táplálja a teheneket és a bárányokat, amelyeknek tejét és húsát etted, és amelynek gyapjából szőtted a ruhákat? És a gabona nemde kenyeret adott neked, gyermekeidnek; atyádnak és anyádnak, és férjednek?
Az égbolt keleti részén már kezdődik a hajnal, de még alig ad világosságot. Egy kis hídnál valaki vár vagy pihen. Egy másik vándor, köpenyébe burkolódzva. A lámpással haladó vándor a híd felé megy, de megáll, kételkedve. Nem biztos benne, hogy tovább menjen, vagy visszatérjen, és a patakba helyezett nagy köveken keljen át rajta.
A hídnál ülő vándor feláll, és megszólítja:
-- Ne félj tőlem! Jöjj! Egy jó társ vagyok, nem rabló.
Jézus az. De a másik vándor még habozik.
-- Jöjj, asszony! Ne félj! Együtt megyünk majd egy darabon, és az jó lesz számodra.
Az asszony félelmét megszünteti a kedves hang, de miközben a híd felé megy, fejét csóválva mondja:
-- Nincs többé számomra jó.
Most egymás mellett mennek tovább a kis ösvényen. Az erősödő hajnalfénynél látszik, hogy az ösvény egyik oldalán még áll a gabona, de a másik oldalán már le van aratva, és kévékbe van gyűjtve.
-- Átkozottak! -- mondja halkan az asszony, a kévékre nézve. Jézus hallgat.
A nap fénye erősödik. Az asszony eloltja a szegényes lámpást, s miközben ezt teszi, látszik, hogy arcát tönkretette a sírás. Feláll, kelet felé néz, és öklét rázza a felkelő nap felé:
-- És te is átkozott vagy!
-- A nap? Isten teremtette. Amint Ő teremtette a gabonát is. Isten jótéteményei. Nem kell megátkozni őket... -- mondja kedvesen Jézus.
-- De én megátkozom őket. Átkozott a nap és az aratás. És okom van erre.
-- Nem voltak jók hozzád oly sok éven át? Nem érlelte számodra az első a mindennapi kenyeret, a szőlőt, ami borrá változott, a kert zöldségeit és gyümölcseit, és növesztette a legelőket, hogy táplálja a teheneket és a bárányokat, amelyeknek tejét és húsát etted, és amelynek gyapjából szőtted a ruhákat? És a gabona nemde kenyeret adott neked, gyermekeidnek; atyádnak és anyádnak, és férjednek?
Felzokog és felkiált:
-- Nincs többé férjem! Ők ölték meg! Munkába ment, mert hét gyermekünk van, és nem volt elég az a kevés, amink van, ahhoz, hogy tíz személyt tápláljunk. És tegnap este, amikor hazajött, azt mondta:
,,Fáradt vagyok, és kába.'' És levetette magát az ágyra, és égett a láztól. Én és anyja segítettünk rajta, amint tudtunk, s arra gondoltunk, hogy ma elhívjuk az orvost a városból. De még az éjjel folyamán meghalt. A napszúrás megölte. Igen, a városba megyek. Hogy beszerezzem, ami temetéséhez szükséges. Testvéreit majd visszatérésem után értesítem. Ott hagytam anyját, hogy vigyázzon fiára és gyermekeimre... És nem kell átkoznom a tűző napot és a gabonát?
Az asszony szomorúsága áttöri a gátat és kitör. Elmond mindent, amit nem mondott el a házban, nehogy fölébressze gyermekeit, akik a szomszédos szobában aludtak. Áradnak belőle a régi szeretet emlékei, a jövőtől való rettegés, az özvegység gyötrelmei, összevegyülve, mint a kiáradt folyó által hordott törmelékek.
Jézus engedi őt beszélni. Mert Jézus együtt tud érezni a szenvedővel, hagyja, hogy kiöntse lelkét, hogy megkönnyebbüljön, és utána fáradt lelke képessé váljék a vigasztalás befogadására. Kedvesen azt mondja:
-- Naimban és Názáretben, és a köztük lévő helyeken vannak a názáreti Rabbi tanítványai. Menj hozzájuk!
-- És mit akarsz, hogy tegyenek? Ha Ő még itt volna!... De ők? Ők nem szentek! Férjem Jeruzsálemben volt azon a napon. És tudja... Ó, nem! Tudta! Többé semmit sem tud! Meghalt!
-- Mit csinált férjed azon a napon?
-- Amikor az utcáról felhallatszó lárma felébresztette, felfutott annak a háznak a teraszára, ahol megszállt testvéreivel együtt, és látta arra menni a Rabbit, akit Pilátushoz vezettek, és más galileaiakkal együtt követte Őt, míg meg nem halt. Kövekkel dobálni kezdték őket, amikor felfedezték, hogy galileaiak, és a hegyről lekergették őket annak aljáig. De ott voltak egészen addig, míg minden be nem végződött. Utána... elmentek... És most Ő halott. Ó, ha legalább tudnám, hogy a Rabbi, jóságáért, a békét élvezi-e!
-- Nincs többé férjem! Ők ölték meg! Munkába ment, mert hét gyermekünk van, és nem volt elég az a kevés, amink van, ahhoz, hogy tíz személyt tápláljunk. És tegnap este, amikor hazajött, azt mondta:
,,Fáradt vagyok, és kába.'' És levetette magát az ágyra, és égett a láztól. Én és anyja segítettünk rajta, amint tudtunk, s arra gondoltunk, hogy ma elhívjuk az orvost a városból. De még az éjjel folyamán meghalt. A napszúrás megölte. Igen, a városba megyek. Hogy beszerezzem, ami temetéséhez szükséges. Testvéreit majd visszatérésem után értesítem. Ott hagytam anyját, hogy vigyázzon fiára és gyermekeimre... És nem kell átkoznom a tűző napot és a gabonát?
Az asszony szomorúsága áttöri a gátat és kitör. Elmond mindent, amit nem mondott el a házban, nehogy fölébressze gyermekeit, akik a szomszédos szobában aludtak. Áradnak belőle a régi szeretet emlékei, a jövőtől való rettegés, az özvegység gyötrelmei, összevegyülve, mint a kiáradt folyó által hordott törmelékek.
Jézus engedi őt beszélni. Mert Jézus együtt tud érezni a szenvedővel, hagyja, hogy kiöntse lelkét, hogy megkönnyebbüljön, és utána fáradt lelke képessé váljék a vigasztalás befogadására. Kedvesen azt mondja:
-- Naimban és Názáretben, és a köztük lévő helyeken vannak a názáreti Rabbi tanítványai. Menj hozzájuk!
-- És mit akarsz, hogy tegyenek? Ha Ő még itt volna!... De ők? Ők nem szentek! Férjem Jeruzsálemben volt azon a napon. És tudja... Ó, nem! Tudta! Többé semmit sem tud! Meghalt!
-- Mit csinált férjed azon a napon?
-- Amikor az utcáról felhallatszó lárma felébresztette, felfutott annak a háznak a teraszára, ahol megszállt testvéreivel együtt, és látta arra menni a Rabbit, akit Pilátushoz vezettek, és más galileaiakkal együtt követte Őt, míg meg nem halt. Kövekkel dobálni kezdték őket, amikor felfedezték, hogy galileaiak, és a hegyről lekergették őket annak aljáig. De ott voltak egészen addig, míg minden be nem végződött. Utána... elmentek... És most Ő halott. Ó, ha legalább tudnám, hogy a Rabbi, jóságáért, a békét élvezi-e!
Jézus nem válaszol erre a kívánságára. De azt mondja:
-- Akkor látta, hogy a tanítványok a Golgotán voltak. Talán minden galileai olyan volt, mint a te férjed?
-- Ó, nem! Sokan, még názáretbeliek is, arcátlanul viselkedtek. Köztudomású. Szégyen!
-- És akkor, ha sokan még a názáretiek közül sem voltak szeretetteljesek Jézusuk iránt, jóllehet Ő megbocsátott nekik, és sokan szentekké lesznek közülük a jövőben, akkor miért akarod egyformán elítélni Krisztus minden tanítványát? Szigorúbb akarsz lenni Istennél?
Isten sokat megad annak, akinek megbocsát...
-- Nincs többé a jó Rabbi! Nincs többé! És férjem meghalt!
-- A Rabbi hatalmat adott tanítványainak, hogy azt tegyék, amit Ő tett.
-- Szeretném elhinni. De csak Ő győzte le a halált. Csak Ő!
-- És nem olvassuk, hogy Illés visszaadta az életet a szeraptai özvegy fiának? Igazán mondom neked, hogy Illés nagy próféta volt, de az Üdvözítő szolgáinak még nagyobb a hatalmuk, mert Ő a kereszten megbocsátotta bűneiket. Isteni tudásával ismerte töredelmes szívük őszinte bánatát. Feltámadása után, újabb bocsánatával megszentelte őket, és eltöltötte őket a Szentlélekkel. Azért tette ezt, hogy méltóképpen tudjanak képviselni engem mind szavaikkal, mind cselekedeteikkel, hogy a világ ne maradjon elhagyatott, miután eltávoztam belőle.
-- Akkor látta, hogy a tanítványok a Golgotán voltak. Talán minden galileai olyan volt, mint a te férjed?
-- Ó, nem! Sokan, még názáretbeliek is, arcátlanul viselkedtek. Köztudomású. Szégyen!
-- És akkor, ha sokan még a názáretiek közül sem voltak szeretetteljesek Jézusuk iránt, jóllehet Ő megbocsátott nekik, és sokan szentekké lesznek közülük a jövőben, akkor miért akarod egyformán elítélni Krisztus minden tanítványát? Szigorúbb akarsz lenni Istennél?
Isten sokat megad annak, akinek megbocsát...
-- Nincs többé a jó Rabbi! Nincs többé! És férjem meghalt!
-- A Rabbi hatalmat adott tanítványainak, hogy azt tegyék, amit Ő tett.
-- Szeretném elhinni. De csak Ő győzte le a halált. Csak Ő!
-- És nem olvassuk, hogy Illés visszaadta az életet a szeraptai özvegy fiának? Igazán mondom neked, hogy Illés nagy próféta volt, de az Üdvözítő szolgáinak még nagyobb a hatalmuk, mert Ő a kereszten megbocsátotta bűneiket. Isteni tudásával ismerte töredelmes szívük őszinte bánatát. Feltámadása után, újabb bocsánatával megszentelte őket, és eltöltötte őket a Szentlélekkel. Azért tette ezt, hogy méltóképpen tudjanak képviselni engem mind szavaikkal, mind cselekedeteikkel, hogy a világ ne maradjon elhagyatott, miután eltávoztam belőle.
Az asszony hirtelenül, megzavarodottan megáll. Hátraveti fátylát, hogy jól lássa társát. De nem ismeri fel. Azt hiszi, rosszul hallotta. Többé azonban nem mer beszélni...
-- Félsz tőlem? Előzőleg rablónak tartottál, aki kész elvenni pénzedet, ami kebleden van, hogy megvedd a temetéshez szükséges dolgokat. És féltél. Most attól félsz, hogy megtudod: Jézus vagyok? És nem Jézus az, aki ad, és nem vesz el? Az, aki üdvözít, és nem tesz tönkre? Térj vissza, asszony. Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Nincs szükség a halotti lepelre és a fűszerekre annak számára, aki nem halott, aki többé nem halott, mert én vagyok, aki legyőzi a halált és megjutalmazza a hívőt. Menj! Menj haza! Férjed él. Minden belém vetett hit elnyeri jutalmát. -- Megáldja őt, és készül elmenni.
Az asszony merevsége megszűnik. Nem kérdez, nem kételkedik... Semmit. Imádattal, térdre esik. És utána, végül, kinyitja száját, és kiveszi kebléről az erszényt, amely kicsi, mint a szegényeké, akik nyomorúságukban nem képesek pompás temetést rendezni, és felajánlva az erszényt, azt mondja:
-- Nincs másom... Másom, hogy hálálkodjam neked, hogy megtiszteljelek azért, hogy...
-- Asszony, nincs szükségem többé pénzre. Elviszed majd apostolaimhoz.
-- Ó, igen. Elmegyek oda férjemmel... De akkor mit adjak neked, Uram? Mit? Te megjelentél nekem... ez a csoda... és én nem ismertelek fel téged... és én olyan nyugtalan voltam... igen, igazságtalan még a dolgok iránt is...
-- Igen. És nem gondoltál arra, hogy azok azért léteznek, mert én vagyok, és hogy minden jó, amit Isten tesz. Ha nem lenne nap, ha nem lenne gabona, nem részesültél volna a jelenlegi kegyelemben.
-- De milyen fájdalom!... -- Az emlék könnyekre fakasztja az asszonyt.
Jézus mosolyog, és megmutatja kezeit, mondva:
-- Ez csekély része szenvedéseimnek. És feláldoztam mindent, panaszszó nélkül, javatokra.
Az asszony a földig hajolva vallja be:
-- Igaz. Bocsásd meg panaszkodásomat!
Jézus eltűnik fényében, és amikor az asszony felemeli tekintetét, egyedül találja magát. Feláll, körülnéz. Nem lát semmit, ami gátolná látását, mert már világos van, és csak a rétek vannak körülötte. Azt mondja magában:
-- Mégsem álmodtam! -- Talán az ördög kísérti őt, hogy kételkedjen, mert egy pillanatig nézi a kezében tartott erszényt. De utána a hit győz, és megfordul, és szélsebesen indul hazafelé, örömtől ragyogó arccal és lelki békével. Időnként ismétli:
-- Milyen jó az Úr! Ő igazán Isten! Ő Isten. Áldott legyen a Magasságbeli és az, aki Őt küldte! Nem tud mást mondani. És ez a litániája belevegyül a madarak énekébe. Az asszony annyira el van merülve benne, hogy nem hallja néhány arató üdvözlését, akik látják őt arra menni, és megkérdezik, honnan jön ebben az órában...
Egyikük csatlakozik hozzá, és megkérdezi:
-- Márk jobban van? Az orvoshoz mentél?
-- Márk meghalt az éjjel folyamán, de feltámadt. Mert ezt tette az Úr Messiása -- válaszolja ő, még gyorsabban menve.
-- A fájdalom elvette az eszét! -- mormolja az ember, és fejét csóválva, csatlakozik társaihoz, akik már nekiláttak az aratásnak.
A mezők mind jobban benépesednek. De a kíváncsiság sokakat legyőz, és ezek elhatározzák, hogy követik az asszonyt, aki mind jobban siet. Megy, megy. Végre megérkezik egy nagyon szegényes házhoz, amely alacsony, egyedülálló, elveszve a mezőkben. Kezeit szívéhez szorítva lép be.
-- Félsz tőlem? Előzőleg rablónak tartottál, aki kész elvenni pénzedet, ami kebleden van, hogy megvedd a temetéshez szükséges dolgokat. És féltél. Most attól félsz, hogy megtudod: Jézus vagyok? És nem Jézus az, aki ad, és nem vesz el? Az, aki üdvözít, és nem tesz tönkre? Térj vissza, asszony. Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Nincs szükség a halotti lepelre és a fűszerekre annak számára, aki nem halott, aki többé nem halott, mert én vagyok, aki legyőzi a halált és megjutalmazza a hívőt. Menj! Menj haza! Férjed él. Minden belém vetett hit elnyeri jutalmát. -- Megáldja őt, és készül elmenni.
Az asszony merevsége megszűnik. Nem kérdez, nem kételkedik... Semmit. Imádattal, térdre esik. És utána, végül, kinyitja száját, és kiveszi kebléről az erszényt, amely kicsi, mint a szegényeké, akik nyomorúságukban nem képesek pompás temetést rendezni, és felajánlva az erszényt, azt mondja:
-- Nincs másom... Másom, hogy hálálkodjam neked, hogy megtiszteljelek azért, hogy...
-- Asszony, nincs szükségem többé pénzre. Elviszed majd apostolaimhoz.
-- Ó, igen. Elmegyek oda férjemmel... De akkor mit adjak neked, Uram? Mit? Te megjelentél nekem... ez a csoda... és én nem ismertelek fel téged... és én olyan nyugtalan voltam... igen, igazságtalan még a dolgok iránt is...
-- Igen. És nem gondoltál arra, hogy azok azért léteznek, mert én vagyok, és hogy minden jó, amit Isten tesz. Ha nem lenne nap, ha nem lenne gabona, nem részesültél volna a jelenlegi kegyelemben.
-- De milyen fájdalom!... -- Az emlék könnyekre fakasztja az asszonyt.
Jézus mosolyog, és megmutatja kezeit, mondva:
-- Ez csekély része szenvedéseimnek. És feláldoztam mindent, panaszszó nélkül, javatokra.
Az asszony a földig hajolva vallja be:
-- Igaz. Bocsásd meg panaszkodásomat!
Jézus eltűnik fényében, és amikor az asszony felemeli tekintetét, egyedül találja magát. Feláll, körülnéz. Nem lát semmit, ami gátolná látását, mert már világos van, és csak a rétek vannak körülötte. Azt mondja magában:
-- Mégsem álmodtam! -- Talán az ördög kísérti őt, hogy kételkedjen, mert egy pillanatig nézi a kezében tartott erszényt. De utána a hit győz, és megfordul, és szélsebesen indul hazafelé, örömtől ragyogó arccal és lelki békével. Időnként ismétli:
-- Milyen jó az Úr! Ő igazán Isten! Ő Isten. Áldott legyen a Magasságbeli és az, aki Őt küldte! Nem tud mást mondani. És ez a litániája belevegyül a madarak énekébe. Az asszony annyira el van merülve benne, hogy nem hallja néhány arató üdvözlését, akik látják őt arra menni, és megkérdezik, honnan jön ebben az órában...
Egyikük csatlakozik hozzá, és megkérdezi:
-- Márk jobban van? Az orvoshoz mentél?
-- Márk meghalt az éjjel folyamán, de feltámadt. Mert ezt tette az Úr Messiása -- válaszolja ő, még gyorsabban menve.
-- A fájdalom elvette az eszét! -- mormolja az ember, és fejét csóválva, csatlakozik társaihoz, akik már nekiláttak az aratásnak.
A mezők mind jobban benépesednek. De a kíváncsiság sokakat legyőz, és ezek elhatározzák, hogy követik az asszonyt, aki mind jobban siet. Megy, megy. Végre megérkezik egy nagyon szegényes házhoz, amely alacsony, egyedülálló, elveszve a mezőkben. Kezeit szívéhez szorítva lép be.
De alig teszi be lábát, egy öregasszony a karjaiba veti magát, s azt kiáltja:
-- Ó, lányom, az Úrnak milyen kegyelme! Légy bátor, leányom, mert amit neked mondanom kell, oly nagy dolog, oly nagy boldogság, hogy...
-- Tudom, anya. Márk többé nem halott. Hol van?
-- Te tudod?... Honnan?-- Találkoztam az Úrral. Nem ismertem fel, de Ő beszélt hozzám, és amikor neki tetszett, azt mondta: ,,Férjed él.'' De itt... mikor?
-- Éppen kinyitottam az ablakot, és néztem az első napsugarat a fügefán. Igen, pontosan így. Az első napsugár akkor a szoba előtt lévő fügefára esett... amikor egy erős sóhajtást hallottam, mint amikor valaki felébred. Megfélemledve fordultam meg, és láttam Márkot felülni, és maga mögé vetni a kendőt, ami arcán volt, és felfelé nézni olyan, de olyan arccal... Utána rám nézett, és azt mondta: ,,Mama! Meggyógyultam!'' Én... kis híján meghaltam, de ô segítségemre sietett.
Felfogta, hogy meghalt. Nem emlékszik semmire. Azt mondja, csak arra emlékszik, hogy ágyba tettük, és utána semmire, egészen addig a pillanatig, amikor látott egy angyalt, egy angyal fajtát, akinek olyan volt az arca, mint a názáreti Rabbinak, és aki azt mondta: ,,Kelj fel!'' És felkelt. Pontosan akkor, amikor a nap teljesen felkelt.
-- Abban az órában, amikor nekem azt mondta: ,,Férjed él.'' Ó, anya, mily nagy kegyelem! Mennyire szeret minket az Isten!
Azok, akik odaérkeznek, összeölelkezve és sírva találják őket. Azt hiszik, hogy Márk meghalt, és hogy felesége, egy világos pillanatában, felfogta a szerencsétlenséget. De Márk, aki hallja a hangokat, megjelenik, nyugodtan, egy gyermekkel karjában és a többiekkel tunikájába kapaszkodva, és erős hangon azt mondja:
-- Íme, itt vagyok! Áldjuk az Urat!
A megérkezettek kérdésekkel ostromolják, és, mint minden emberi dolognál, ellentmondások keletkeznek. Van, aki hisz az igazi feltámadásban, és van, s ez a többség, aki azt mondja, hogy csak elkábult, de nem halt meg. Van, aki elfogadja, hogy Krisztus megjelent Ráchelnek, és van, aki azt mondja, hogy mindenki bolond, mert ,,Ő
meghalt''. Mások azt mondják, hogy: ,,Ő feltámadt, de annyira méltatlankodik, és jogosan, hogy többé nem tesz csodát gyilkos népének.“
-- Mondjatok, amit akartok -- szól az ember, elveszítve türelmét -- és mondjátok ott, ahol akarjátok! Elég, hogy nem mondjátok itt, ahol az Úr Jézus feltámasztott engem. És menjetek el, ti szerencsétlenek! Bár az ég megtörné makacsságotokat, és hinnétek! De most menjetek el, hagyjatok minket békében!
Kidobja őket, és bezárja a kaput. Szívére öleli feleségét és anyját, és azt mondja:
-- Názáret nincs messze. Megyek, és ott elmondom a csodát.
-- Így akarja az Úr, Márk. Elvisszük ezt a pénzt tanítványainak. Menjünk, hogy áldjuk az Urat! Úgy, amint vagyunk. Szegények vagyunk, de Ő is az volt és apostolai nem fognak megvetni minket. Felkötik a szandálokat gyermekeikre, miközben az anya némi ételt
készít nekik egy tarisznyába, és bezárja az ajtókat és az ablaktáblákat. Amikor készen vannak, kimennek, és gyorsan haladnak -- a kicsiket karjukon tartva, a többiekkel körülöttük, akik kissé csodálkoznak -- kelet felé, Názáret felé.
Forrás: Valtorta Mária- Jézus, a szegények barátja
-- Ó, lányom, az Úrnak milyen kegyelme! Légy bátor, leányom, mert amit neked mondanom kell, oly nagy dolog, oly nagy boldogság, hogy...
-- Tudom, anya. Márk többé nem halott. Hol van?
-- Te tudod?... Honnan?-- Találkoztam az Úrral. Nem ismertem fel, de Ő beszélt hozzám, és amikor neki tetszett, azt mondta: ,,Férjed él.'' De itt... mikor?
-- Éppen kinyitottam az ablakot, és néztem az első napsugarat a fügefán. Igen, pontosan így. Az első napsugár akkor a szoba előtt lévő fügefára esett... amikor egy erős sóhajtást hallottam, mint amikor valaki felébred. Megfélemledve fordultam meg, és láttam Márkot felülni, és maga mögé vetni a kendőt, ami arcán volt, és felfelé nézni olyan, de olyan arccal... Utána rám nézett, és azt mondta: ,,Mama! Meggyógyultam!'' Én... kis híján meghaltam, de ô segítségemre sietett.
Felfogta, hogy meghalt. Nem emlékszik semmire. Azt mondja, csak arra emlékszik, hogy ágyba tettük, és utána semmire, egészen addig a pillanatig, amikor látott egy angyalt, egy angyal fajtát, akinek olyan volt az arca, mint a názáreti Rabbinak, és aki azt mondta: ,,Kelj fel!'' És felkelt. Pontosan akkor, amikor a nap teljesen felkelt.
-- Abban az órában, amikor nekem azt mondta: ,,Férjed él.'' Ó, anya, mily nagy kegyelem! Mennyire szeret minket az Isten!
Azok, akik odaérkeznek, összeölelkezve és sírva találják őket. Azt hiszik, hogy Márk meghalt, és hogy felesége, egy világos pillanatában, felfogta a szerencsétlenséget. De Márk, aki hallja a hangokat, megjelenik, nyugodtan, egy gyermekkel karjában és a többiekkel tunikájába kapaszkodva, és erős hangon azt mondja:
-- Íme, itt vagyok! Áldjuk az Urat!
A megérkezettek kérdésekkel ostromolják, és, mint minden emberi dolognál, ellentmondások keletkeznek. Van, aki hisz az igazi feltámadásban, és van, s ez a többség, aki azt mondja, hogy csak elkábult, de nem halt meg. Van, aki elfogadja, hogy Krisztus megjelent Ráchelnek, és van, aki azt mondja, hogy mindenki bolond, mert ,,Ő
meghalt''. Mások azt mondják, hogy: ,,Ő feltámadt, de annyira méltatlankodik, és jogosan, hogy többé nem tesz csodát gyilkos népének.“
-- Mondjatok, amit akartok -- szól az ember, elveszítve türelmét -- és mondjátok ott, ahol akarjátok! Elég, hogy nem mondjátok itt, ahol az Úr Jézus feltámasztott engem. És menjetek el, ti szerencsétlenek! Bár az ég megtörné makacsságotokat, és hinnétek! De most menjetek el, hagyjatok minket békében!
Kidobja őket, és bezárja a kaput. Szívére öleli feleségét és anyját, és azt mondja:
-- Názáret nincs messze. Megyek, és ott elmondom a csodát.
-- Így akarja az Úr, Márk. Elvisszük ezt a pénzt tanítványainak. Menjünk, hogy áldjuk az Urat! Úgy, amint vagyunk. Szegények vagyunk, de Ő is az volt és apostolai nem fognak megvetni minket. Felkötik a szandálokat gyermekeikre, miközben az anya némi ételt
készít nekik egy tarisznyába, és bezárja az ajtókat és az ablaktáblákat. Amikor készen vannak, kimennek, és gyorsan haladnak -- a kicsiket karjukon tartva, a többiekkel körülöttük, akik kissé csodálkoznak -- kelet felé, Názáret felé.
Forrás: Valtorta Mária- Jézus, a szegények barátja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.