Neked szedem a kalászt!

Jézus, az apostolokkal együtt egy búzaföld mellett halad el. Igen meleg van, noha még a nap korai óráinál tartanak. Az aratók után nők kötik a kévét. Jézus, amikor elhaladtában látja, hogy nézik, köszönti őket:

-- Béke és Isten áldása legyen veletek!

-- Isten áldása szálljon vissza rád! -- válaszolják neki, vagy még egyszerűbben: -- Legyen veled is! Néhányan, a beszédesebbek, így tájékoztatják Jézust a termésről:

-- Jó volt ebben az évben. Nézd, milyen tömött kalászok, és milyen tömött sorokban állnak. Alig bírjuk vágni. De ez kenyér!

-- Legyetek érte hálásak az Úrnak! És tudjátok, hogy nem szavakkal, hanem tettekkel kell kimutatni a hálát. Legyetek irgalmas szívűek aratás közben, és gondoljatok a Fölséges Úrra, aki irgalmasan harmatot és napsütést juttatott földjeitekre, hogy sok búzátok legyen.

Emlékezzetek a mózesi Törvény előírására. Amikor begyűjtitek az Istentől kapott gazdag termést, gondoljatok arra, akinek nincs, és a magatokéból hagyjatok hátra neki egy keveset. Szent tévedés ez, ami szeretet felebarátotok iránt, s amit Isten lát. Jobb készségesen ott hagyni, mint kapzsin összegyűjteni. Isten megáldja a nagylelkűeket.

Jobb adni, mint kapni, mert az igazságos Istent arra kötelezi, hogy bőségesebb fizetséget adjon annak, aki könyörületes volt.

Jézus, továbbhaladtában, megismétli szerető tanácsait. A nap heve fokozódik. Az aratók abbahagyják a munkát. A közelben lakók házaikba térnek vissza, a távol lakók a fák árnyékába húzódnak, és ott pihennek, esznek, szunyókálnak. Jézus is egy nagyon sűrű ligetbe menekül a hőség elől, apostolaival.

A liget a mező közepén van. A földön ülve -- miután imádkozott, fölajánlva a kenyérből, sajtból és olajbogyóból álló szűkös ételt -- szétosztja a részeket, és evés közben beszélget övéivel. Az árnyékban hűvös és csend van. A nyári, napos órák csendje. Alvásra hívogató csend. A legtöbben tényleg el is szunnyadnak evés után. Jézus nem. Pihen, egy fához támaszkodva. Elbeszélget ébren lévő apostolaival az állatvilág titkairól, következtetéseket vonva le azokból az emberek viselkedésével kapcsolatban. (Lásd P 7,253-255)

Utána megkérdezi tőlük:

-- Ki jön segíteni annak a szegény öregasszonynak? -- és egy töpörödött, kis öregasszonyra mutat, aki fittyet hányva a kánikulának, kalászt szedeget a learatott földeken.

-- Én -- mondja János, és vele Tamás, meg Jakab. A kis öregasszony ennyi fiatalember láttán csüggedt mozdulatot tesz, és megpróbál gyorsítani.

-- Asszony! Asszony! -- kiáltja Jézus -- Neked szedem a kalászt. Ne légy a napon, anya!

A kis öregasszony, elképedve ekkora jóságtól, mereven néz rá, majd engedelmeskedik, és meggörnyedt, kissé reszkető, töpörödött kis testét a lejtős talaj keskeny, árnyékos részére vonszolja. Jézus gyorsan kapkodja a kalászokat. János közelről követi. Tamás és Jakab távolabb van.

-- Mester -- szól lihegve János. -- Hogyan találsz annyi kalászt? Én a melletted levágott részen olyan keveset találok!

Jézus mosolyog, de nem szól. Nekem úgy tűnik, hogy a lekaszált, de föl nem szedett kalászok ott nőnek ki, ahová isteni szeme tekint. Jézus csak szedeget, és mosolyog. Egy igazi kalászköteg van karjaiban.

-- Nesze, János, az enyém! Így neked is sok van, és az anyóka boldog lesz.

-- De, Mester... Te csodát művelsz? Lehetetlen, hogy ilyen sokat találj!

-- Psszt! Az anyóka számára... az én anyámra és a te anyádra gondolva. Nézd meg, mennyire öregecske!... A jó Isten, aki enni ad az alig kikelt madárfiókáknak, meg akarja tölteni e kis nagyanyó csöpp csűrét is. Lesz kenyere a még hátralévő hónapjaiban. Nem éri meg az új aratást. De nem akarom, hogy utolsó telén éhezzen. Most majd meghallod

kiáltozásait. Készülj fel rá, János, hogy azok hasogatják majd a füledet, ahogyan én is felkészülök, hogy megmosson könnyeivel és csókjaival...

-- Békesség neked, anya! Itt vannak kalászaink! Társaim később jönnek az övékével.

-- Isten áldjon meg, fiam! Hogy találtál ilyen sokat? Igaz, én rosszul látok. De ez itt igazán két nagy... nagy kéve... -- Az öregasszony megtapogatja, reszkető kezével megsimogatja, fel akarná emelni... Nem bírja.

-- Majd mi segítünk neked. Hol van a házad?

-- Az ott -- mutat a földeken túl egy házikóra.

-- Egyedül élsz, igaz?

-- Igen. Honnan tudod? És te ki vagy?

-- Valaki, akinek van anyja.

-- Ez itt a testvéred?-- Barátom.

A barát -- Jézus háta mögül -- erősen integet az öregasszonynak. De ez, fátyolos szemével, nem látja. Meg aztán túlságosan Jézust figyeli. Öreganyai szíve elérzékenyül.

-- Át vagy izzadva, fiam! Gyere ide, ennek a fának az árnyékába! Ülj le! Nézd, hogy csorog rólad a verejték! Törüld meg magadat kendőmmel! Kopott, de tiszta. Fogd, fiam!

-- Köszönöm, anya.

-- Áldott, aki neked Anyád, te jóságos! Mondd meg nekem nevedet és az övét. Hadd mondjam meg Istennek, hogy megáldjon titeket!

-- Mária és Jézus.

-- Mária és Jézus... Mária és Jézus... Várj csak! Valamikor sokat sírtam... A fiam fiát megölték, mert védelmezte fiúgyermekét, fiam pedig efeletti fájdalmába halt bele... és akkor azt beszélték, azért ölték meg az ártatlant, mert egy Jézus nevűt kerestek... Most már a halál küszöbén vagyok... de ez a név visszatér emlékezetembe...

-- Akkor sírtál a miatt a név miatt. Most ez a név adjon neked áldást...

-- Te vagy az a Jézus?... Mondd meg annak, aki halálához közeledik, és aki úgy élt, hogy nem átkozódott, mert azt mondták neki, fájdalma arra volt jó, hogy megmentse Izraelnek a Messiást.

János megkettőzi integetéseit. Jézus hallgat.

-- Ó, mondd meg nekem! Te vagy? Te, hogy életem végén megáldj? Isten nevében, beszélj!

-- Én vagyok.

-- Ah! -- A kis öregasszony a földre borul. -- Szabadítóm! A reád való várakozásban éltem, de nem reméltem, hogy meglátlak. Megérem diadalodat?

-- Nem, anya. Miként Mózes, meghalsz anélkül, hogy megismernéd azt a napot. De én előre megadom neked Isten békéjét. Én vagyok a Béke. Én vagyok az Élet. Te, igaz emberek anyja és nagyanyja, egy másféle örök diadalban látsz majd meg engem, és neked én nyitom ki majd a kapukat, neked és fiadnak, fiad fiának és annak a fiúgyermeknek. Szent az Úrnak az a fiúgyermek, aki miattam halt meg! Ne sírj, anya!...

-- És én megérintettelek! Te pedig kalászokat szedtél nekem! Ó, hogy is érdemeltem meg ezt a kitüntetést?!

-- Szent belenyugvásoddal. Jöjj, anya! A házadba. És ez a búza inkább lelkednek adjon kenyeret, mint testednek. Én vagyok az igazi Kenyér, aki az égből szálltam alá, hogy kielégítsem a szívek mindenfajta éhségét. Ti -- mondja Tamásnak és Jakabnak -- fogjátok ezeket a kévéket! És menjünk!

És mindhárman kalászokkal megrakva mennek, Jézus pedig követi őket a síró és imákat mormoló nagyanyóval. Megérkeznek a házikóhoz. Két kis szoba, egy csöppnyi kemence-kamra, egy fügefa, pár szőlőtő. Tisztaság és szegénység.

-- Ez a te menedékhelyed?

-- Ez. Áldd meg, Uram!

-- Szólíts engem így: ,,fiam''. És imádkozz, te, aki tudod, mi egy anya fájdalma, hogy az én Anyámnak is legyen vigasza fájdalmában. Isten veled, anya! Megáldalak az igaz Isten nevében. És Jézus fölemeli kezét, és megáldja a kis hajlékot, majd lehajol, átöleli a kis öregasszonyt, szívére szorítja, és megcsókolja a -- kevés, rövid, fehér hajszállal fedett -- fején. Az pedig sír, és ajkait végighúzza Jézus kezein, hódol előtte, szereti...

Forrás: Valtorta Mária-Jézus, a szegények barátja