Az Úr legkedvesebb gyermekei

Arimateai József földjein már befejeződött az aratás, mire Jézus odaér. Négy szérűje fokozatosan megtelik a temérdek kévével. József egyik szérűről a másikra megy, és felügyel, hogy mindent jól végezzenek el.

Egy béres, az egyik megrakott szekér tetejéről, bejelenti:

-- Befejeztük, uram. Minden búza szérűiden van. Az utolsó birtokról ez az utolsó szekér.

-- Jól van. Rakd le, utána fogd ki az ökröket, és vezesd őket az itatóvályúkhoz és az istállóba. Jól dolgoztak, és megérdemlik a pihenést. Ti is mind derekasan dolgoztatok, és pihenést érdemeltek. A legutolsó munka könnyű lesz, mert a jó szíveknek enyhülést jelent mások öröme. Most ide hívjuk Isten gyermekeit, és átadjuk nekik Isten ajándékát. Ábrahám, menj, hívd őket -- mondja egy pátriárka külsejű béreshez fordulva, aki valószínűleg az első a béresek között, Józsefnek ezen a birtokán. Ő nem dolgozik, csak felügyel, és tanácsaival segít urának.

Az öreg elmegy... Látom, hogy egy tágas, de igen alacsony építmény felé tart, ami inkább csűrhöz hasonlít, mint házhoz. Van rajta két, óriási, az ereszig fölérő ajtó. Bemegy oda, majd kijön, nyomában egy vegyes, nyomorúságos tömeggel. Van ebben minden életkorú ember, mindenféle nyomorúsággal... Egyesek csontig lesoványodtak, de nem nyomorékok, mások nyomorékok, vakok, csonkák, szembajosak... Sok özvegyasszony, sok árvától körülfogva, vagy valamelyik beteg ember felesége. Szomorúak, levertek, lefogytak a sok virrasztástól, ami a betegek ápolásával jár.

Közelednek, a szegényekre jellemző módon, amikor olyan helyre mennek, ahol jótéteményben lesz részük: tekintetük félénk, viselkedésük tartózkodó. A szenvedéssel teli napoktól beesett arcokra vésett szomorúságon mégis átragyog egy mosoly, a diadal egy csöppnyi szikrája, mintegy válaszként a sors kegyetlenségére a sivár napok egymásutánjában, valami, ami ezt mondja: ,,Ma olyan napunk van, amely számunkra is ünnep, vidámság, enyhület!'' 

Az apróságok szemüket meresztik a háznál is magasabb kévekazlak láttára, és ezekre mutatva így szólnak anyjukhoz:

-- A miénk? Ó, de szépek!

Az öregek így suttognak:

-- Az áldott Úr áldja meg a könyörülőt!

A koldusok, nyomorékok, vakok, csonkák vagy szembajosak azt mondják:

-- Végre nekünk is lesz kenyerünk, és nem kell mindig kinyújtanunk érte kezünket!

A betegek pedig így szólnak hozzátartozóikhoz:

-- Legalább tudjuk kezeltetni magunkat, mert tudjuk, hogy nem nélkülöztök miattunk! Most már használnak majd az orvosságok.

A rokonok pedig így válaszolnak a betegeknek:

-- Látjátok? Ezentúl nem mondjátok többé, hogy böjtölünk, csakhogy nektek hagyjuk a falatot. Most tehát legyetek boldogok!...

Az özvegyek pedig így oktatják árváikat:

-- Gyermekeim, nagyon kell majd áldanotok a mennyei Atyát, aki Atyátok, s akinek a jó József az intézője. Ezentúl nem halljuk majd sírástokat az éhség miatt, gyermekeim, akiknek csak anyátok van, hogy segítsen nektek... Szegény anyátok, akinek csak a szíve gazdag... Vidámságot kelt ez a kórus, ez a látvány, de könnyeket is csal a szembe...

József, amint elébe érnek a nyomorultak, kezdi végigjárni a sorokat. Egyenként szólít meg mindenkit, megkérdi, hányan vannak a családban, mióta özvegyek vagy betegek, és így tovább... és mindent följegyez. Az egyes esetekhez mérten ilyen parancsokat ad:

-- Adj tízet! Adj harmincat!

-- Adj hatvanat -- mondja, miután meghallgatott egy félvak aggastyánt, aki tizenhét unokájával jön eléje, mind tizenkét éven aluli. Két gyermekének gyermekei. Fia a múlt évi aratásban halt meg, leánya szülésben... és, -- mondja az öreg -- férje megvigasztalódott, és egy év múlva újra házasodott, öt gyermekét pedig azzal küldte vissza hozzám, hogy majd gondoskodik róluk. De sohasem küld egy dénárt sem...

,,Most meghalt a feleségem is, és egyedül vagyok... ezekkel...''

-- Adj hatvanat az öregapának! Te pedig, apa, maradj még, mert utána adok neked ruhaneműket a kicsik számára!

Ábrahám felhívja a figyelmét, hogy ha esetenként hatvan kévéig mennek, nem jut majd mindenkinek...

-- És a te hited hol van? Talán magamnak halmozom fel a kévéket? Nem. Az Úr legkedvesebb gyermekeinek. Maga az Úr gondoskodik majd, hogy jusson mindenkinek -- feleli neki József.

-- Igen, gazdám. De a szám mégis szám...

-- A hit pedig hit. És én, hogy megmutassam, hogy a hit mindent elnyerhet, megparancsolom, kettőzd meg az elsőknek már kiadott mennyiséget. aki tízet kapott, kapjon újabb tízet, és aki húszat, még húszat, az öregnek pedig százhúszat adj! Tedd! Tegyétek! A szolgák vállat vonnak, de végrehajtják a parancsot.

A szétosztás pedig folytatódik, a jótétemény élvezőinek ámulata közepette, hisz legmerészebb reményeiket is felülmúló mennyiséget kapnak.

József csak mosolyog, s közben meg-megsimogatja a kicsiket, akik igyekeznek segíteni anyjuknak, vagy pedig a nyomorékoknak segít ő maga, kis kévecsomójuk elkészítésében. 

Segít az öregeknek, akik már túl gyengék ennek elvégzéséhez, vagy a túl sovány asszonyoknak. Az egyik oldalra állít két beteget, hogy még más segítséget is adjon nekik,

ahogyan a tizenhét-unokás öreggel tette. A háznál is magasabb kévekazlak most már igen laposak, majdnem a földdel egyenlők. De mindenki megkapta a részét, méghozzá bő mértékkel. József megkérdi:

-- Hány kéve maradt még?

-- Száztizenkettő, Uram -- mondják a szolgák, miután megszámolták a maradékot.

-- Jól van. Vegyetek ki belőle... -- József végigfut a megjelölt nevek listáján, majd folytatja: -- vegyetek ki belőle ötvenet! Ezt tegyétek félre, vetőmagnak, mert a vetőmag szent. A többit, egyesével, adjátok oda az itt jelenlévő családfőknek. Pontosan hatvankét fő. A szolgák engedelmeskednek. A tornácra viszik az ötven kévét, a többit szétosztják. A szérűről eltűntek a hatalmas, aranyszínű halmok. Van viszont a földön hatvankét kis halom, s ezek tulajdonosai a csomók összekötözésén fáradoznak. Majd fölrakják a csomókat kezdetleges kis szekerükre, vagy nyamvadt kis szamarukra, amelyet most oldottak el a

ház mögötti léckorláttól.

Az öreg Ábrahám, miután beszélgetett a béresek vezetőivel, velük együtt megy gazdájukhoz, aki azt kérdi tőlük:

-- Nos? Láttátok? Jutott mindenkinek! Még maradt is!

-- De uram! Itt valami titok van! A mi szántóföldjeink nem teremhettek annyi számú kévét, ahányat te szétosztottál! Én itt születtem, és hetvennyolc éves vagyok. Hatvan éve kaszálok. És tudom. Igaza volt a fiamnak. Valami titok nélkül nem adhattunk volna annyit!

-- Pedig valóság az, hogy adtunk, Ábrahám. Te ott álltál mellettem. A kévéket a szolgák adták át. Nincs itt semmi boszorkányság. Nincs semmi valószínűtlen. A kévéket újra meg lehet számolni! Még ott vannak, bár sok részre osztva.

-- Igen, uram. De... Nem lehet, hogy a földek ilyen sokat termettek volna!

-- És a hit, fiaim? És a hit? Hová teszitek a hitet? Meghazudtolhatta-e szolgáját az Úr, aki az Ő nevében ígért, szent célból?

-- Akkor te csodát műveltél?! -- mondják a szolgák, már készen a hozsannázásra.

-- Nem vagyok én csodatevő ember. Egyszerű ember vagyok. Az Úr művelte ezt. Olvasott szívemben, és abban két kívánságot látott: az első az volt, hogy titeket elvezesselek az én hitemhez. A második az, hogy sokat, nagyon, nagyon sokat adhassak e szerencsétlen

testvéreimnek. Isten helyeselte kívánságaimat, és teljesítette. Ő legyen ezért áldott! -- Mondja József, oly tisztelettel hajtva meg magát, mintha egy oltár előtt állna.

-- És vele együtt a szolgája -- mondja Jézus, aki eddig elrejtőzve maradt egy sövénnyel körülkerített kis ház sarka mögött, és aki most nyíltan kilép a szérűre, ahol József van.

-- Mesterem és Uram! -- kiált fel József, térdre hullva, hogy hódoljon Jézus előtt.

-- Békesség neked! Eljöttem, hogy megáldjalak az Atya nevében. Hogy megjutalmazzam könyörülő szeretetedet és hitedet. Ma este vendéged vagyok. Akarod?

-- Ó, Mester! Még kérded? Csak... csak itt nem tudlak méltón ellátni... Szolgák és béresek közt vagyok... tanyai házamban... Nincsenek itt se finom edényeim, se mesterszakácsaim, se ügyes szolgáim... Nincsenek különleges ételeim... Nincsenek kitűnő boraim...

Nincsenek barátaim... Igen szegényes lesz a vendéglátás... De légy elnéző... Uram, miért nem értesítettél? Intézkedtem volna... De tegnapelőtt volt itt Hermász, övéivel... Őt használtam fel, hogy értesítse ezeket, akiknek oda akartam adni, vissza akartam adni azt,

ami Istené... De Hermász nekem semmit se szólt! Ha tudtam volna!...

Engedd meg, Mester, hogy parancsokat adjak, és próbáljam helyrehozni...

Miért mosolyogsz így? -- kérdi végül József, aki magán kívül van a váratlan örömtől és a helyzettől, amelyet ő... kétségbeejtőnek ítél.

-- Fölösleges aggodalmaidon mosolygok. De, József, mit keresel? Azt, amid megvan?

-- Amim van? Semmim sincs.

-- Ó, mennyire ember vagy most! Miért nem vagy már az iménti lelki József, amikor bölcs emberként beszéltél? Amikor magabiztosan ígértél, a hitre hivatkozva, és hogy hitet adj!

-- Ó, hallottad?-- Hallottam, és láttam, József. Az a babérsövény nagyon hasznos annak látásához, hogy amit elvetettem, nem halt el benned. És ezért mondom, hogy fölösleges szenvedést okozol magadnak. Nincsenek mesterszakácsaid, se ügyes szolgáid? Ahol azonban a felebaráti szeretetet gyakorolják, ott van Isten, s ahol Isten van, ott vannak angyalai. És kívánhatnál-e náluk ügyesebb szakácsokat? Nincsenek kitűnő ételeid és boraid? De milyen ételt és milyen kitűnőbb bort adhatnál nekem annál a szeretetnél, amelyet ezek iránt mutattál, és irántam is tanúsítasz? Nincsenek barátaid, hogy velük megtisztelj? És ezek? Vannak-e a szegényeknél és a szerencsétleneknél kedvesebb barátok a Mester számára, akinek neve Jézus? Nosza, József! Ha Heródes megtérne és kitárná előttem termeit, hogy vendégül lásson, és megtiszteljen egy megtisztított királyi palotában, és tiszteletemre ott volnának vele minden társadalmi osztály vezető emberei, akkor sem volna válogatottabb

udvarom, mint ezek, akiknek én is akarok pár szót mondani, és egy ajándékot adni. Megengeded?

-- Ó, Mester! Hisz mindazt, amit te akarsz, én is akarom! Parancsolj!

-- Mondd nekik, hogy gyűljenek egybe, és jöjjenek ide a szolgák is. Számukra mindig akad kenyér. Jobb, ha most az én szavamat hallgatják ahelyett, hogy ide-oda loholnak, jelentéktelen dolgokat végezve.

Az emberek gyorsan és ámulva gyűlnek össze. Jézus beszél hozzájuk:

-- Itt már megtudtátok, hogy a hit képes megszaporítani a búzát, ha ez az óhaj szerető kívánságból fakad. De hiteteket ne korlátozzátok az anyagi szükségletekre! Isten alkotta meg az első búzaszemet, és attól fogva terem kalászt a gabona az emberek kenyeréhez. De megteremtette Isten a mennyországot is, és ez várja polgárait. Azok számára teremtette, akik a Törvény szerint élnek, és hűségesek maradnak az élet fájdalmas megpróbáltatásai ellenére is. Legyen bennetek hit, s akkor szentül meg tudjátok magatokat őrizni az Úr segítségével, ahogyan József kétszeres mértékkel tudta kiosztani a búzát, hogy titeket kétszeresen boldoggá tegyen, szolgáit pedig megerősítse a hitben. Bizony, bizony mondom nektek, hogy ha az ember hinne az Úrban, helyes célból, még a hegyek sem tudnának ellenállni -- bár sziklabelsejükkel a talajba vannak ágyazva -- és annak parancsára, aki hisz az Úrban, odébb mennének. Hisztek Istenben? -- kérdi, mindenkihez fordulva.

-- Igen, ó Uram!

-- Számotokra kicsoda az Isten?

-- A Szabadító. A Tanító. A Szent!

-- Csak ez?

-- Isten Fia. De ezt nem szabad kimondani, mert üldöznek minket a farizeusok, ha ezt mondjuk.

-- De ti hiszitek, hogy Ő az?

-- Igen, Urunk!

-- Nos, akkor növekedjetek hitetekben! Ha ti hallgattok is, hirdetik majd a kövek, a növények, a csillagok, a föld, minden dolog, hogy Krisztus az igazi Megváltó és Király. Ezt hirdetik majd fölvétele órájában, amikor Ő a legszentebb bíborban lesz és a megváltás

koszorújával. Boldogok, akik ezt már mostantól fogva el tudják hinni, és akkor majd még jobban hiszik, és hisznek Krisztusban, s ezáltal örök életük lesz. Megvan bennetek ez a megingathatatlan hit Krisztusban?

-- Igen, Urunk! Tanítsd meg nekünk, hol van Ő, és mi majd megkérjük, növelje hitünket, hogy így boldogok legyünk! -- És a kérés utolsó részét nemcsak a szegények mondják, hanem a szolgák, az apostolok és József is.-- Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ezt a hitet, ezt az értékes igazgyöngyöt a szívetekben tartjátok, és nem

engeditek, hogy bármi emberi, vagy természetfölötti és gonosz dolog elrabolja tőletek, akkor ti is mind azt mondhatjátok majd annak a hatalmas eperfának, amely beárnyékolja József kútját: ,,Szakadj ki onnan, és eressz gyökeret a tenger hullámaiban!''

-- De hol van Krisztus? Várjuk Őt, hogy meggyógyítson minket. A tanítványok nem gyógyítottak meg minket, de azt mondták: ,,Ő meg tudja tenni.'' Szeretnénk meggyógyulni, hogy dolgozhassunk -- mondják a beteg, vagy magatehetetlen emberek.

-- És hiszitek, hogy Krisztus megteheti ezt? -- kérdi Jézus, intve Józsefnek, ne mondja meg, hogy Ő a Krisztus.

-- Hisszük. Ő Isten Fia. Mindent megtehet.

-- Igen. Mindent megtehet... és mindent meg akar tenni! -- kiáltja Jézus. Parancsoló mozdulattal előre nyújtja jobb karját, és leengedi, mintegy esküként. És harsány hangon így fejezi be: -- És így történjék, Isten dicsőségére!

És meg akar fordulni, hogy a ház felé induljon. Ám a meggyógyultak, lehetnek úgy húszan, kiáltoznak, odasietnek, és beszorítják kinyújtott kezük közé, mert meg akarják érinteni Jézust, hogy áldást mondjanak, keressék kezét, ruháját, megcsókolják, megsimogassák. Elkülönítik Józseftől, mindenkitől...

Jézus pedig mosolyog, simogat, áld... Lassan kiszabadítja magát, és -- noha nyomában vannak -- bevonul a házba. Közben hozsannák szállnak a kezdődő alkonyattól lilásra színeződött ég felé.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus, a szegények barátja