A gondviselés egyesített minket

Jézus utolsó születésnapját a betlehemi barlangban akarja tölteni. Egyedül kíván odamenni, de János titokban követi. Lásd részletesen: Jn 49-64.
Visszafelé jövet, Jerikó közelében már látják a folyó felé vezető utat. Egy lovas jön rajta, aki siet, hogy helyet találjon az éjjeli pihenésre. A nap már lenyugodott, s a levegő hideggé válik. Mindenki beburkolódzik köpenyébe, és senki se törődik a két vándorral. A lovas elhagyja őket, és megáll egy kis híd előtt, amely egy hegyi patakon vezet át. Várja, hogy egy kis szamarakból álló karaván áthaladjon rajta. Közben hátrafordul, és meglepődve felismeri Jézust és Jánost, akik szintén nem ismerték fel Mannaent, amikor elhaladt mellettük, fejére húzott csuklyájával, ami megvédte őt a széltől és a portól. Leszáll lováról, és üdvözli őket:
– Mester! Hogyhogy itt vagy? És egyedül, Jánossal! – közben hátraveti csuklyáját.
– Béke veled, Mannaen! Megyek a folyó felé, hogy átkeljek rajta. De kétlem, hogy az éj
beállta előtt meg tudom tenni. És te merre tartasz?
– Machaerusba. A szennyes barlangba. Nincs hol aludnod? Jöjj velem! Egy szálló felé
siettem, amely a karavánút mellett van. Vagy ha szívesebben veszed, felállítom a sátrat a fák alatt a folyó partján. Mindennel el vagyok látva.
– Én szívesebben veszem ezt. De te biztosan szívesebben mennél a szállóba.
– Szívesebben vagyok veled, Uram. Kegyelemnek tartom, hogy találkoztam veled.
Menjünk akkor! Úgy ismerem a partot, mint házam folyosóit. A Galgala melletti domb alján van egy erdő, amely megvéd a széltől, bőséges fű van ott a ló számára, és gallyak a
tűzrakáshoz. Jól fogjuk érezni magunkat.

Gyorsan mennek a hely felé. Amikor egy házhoz érkeznek, Mannaen azt mondja:
– Odamegyek ahhoz a házhoz. Ismernek engem. Kérek tejet és szalmát mindnyájunk számára. – Ott hagyja lovát, és elmegy. Hamarosan visszatér két emberrel, akik
szalmakötegeket hoznak vállukon és egy kis bronz edényt, tele tejjel.
Szótlanul bemennek az erdőbe. Mannaen leteteti a szalmát a földre, és elbocsátja a két
férfit. A nyeregtáskából kiveszi a taplót és az acélt, és tüzet gyújt a száraz gallyakból. A tűz felvidítja, és felmelegíti őket. A szalmával felmelegítenek két követ, amit János hozott oda, s közben Mannaen leveszi a nyerget a lóról, és kifeszíti a puha teveszőrből készült sátrat, hozzákötve azt két, földbe szúrt sátorrúdhoz, és hozzáerősítve egy erős fatörzshöz. Kiterít a sátor földjére egy báránybőrt, ráteszi a nyerget, és azt mondja:
– Mester, jöjj! Egy pusztai lovas menedékhelye. De megvéd a harmattól és a talaj
nedvességétől. Számunkra elég lesz a szalma. És biztosítlak, Mester, hogy a királyi palota
értékes szőnyegei és kerevetei számomra sokkal, sokkal kevésbé látszanak szépnek, mint ez a te trónod és ez a sátor és ez a szalma, és a bőséges ételek, amelyeket sokszor megízleltem, sose voltak olyan jóízűek, mint a kenyér és a tej, amelyet itt együtt fogunk elfogyasztani ez alatt. Boldog vagyok, Mester!
– Én is, Mannaen, és bizonyára János is. A Gondviselés egyesített minket ma este,
kölcsönös örömünkre.
– Ma este és holnap, Mester, és holnapután is, egészen addig, míg biztonságban nem tudlak téged apostolaid között. Gondolom, hogy azért mész, hogy csatlakozz hozzájuk...
– Igen. Hozzájuk megyek. Salamon házában várnak rám.
Mannaen ránéz. Utána azt mondja:
– Jeruzsálemen keresztül jöttem... És hallottam Betániáról. És megértettem, miért nem
álltál meg ott. Jól tetted, hogy visszavonultál. Jeruzsálem egy méreggel és gennyel telt test.
Inkább, mint a szegény Lázár...
– Láttad őt?– Igen. Le van sújtva, testi szenvedései és irántad érzett szívfájdalmai miatt. Lázár nagyon szomorú halált hal... De én is szívesebben meghalnék, mintsem hogy lássam hazám fiainak vétkét.
– Forrongott a város? – kérdezi János, aki a tűzre ügyel.
– Nagyon. Két részre szakadt. És furcsa dolog, a rómaiak megkegyelmeztek néhánynak,
akit letartóztattak az előző napon lázadás miatt. Titokban azt mondják, hogy azért, nehogy fokozzák a lázongást. Arról is beszélnek, hogy a kormányzó hamarosan Jeruzsálembe megy.
A szokásos idő előtt. Nem tudom, jó lesz-e ez. De biztosra veszem, hogy Heródes követi őt. És ez biztosan jó lesz számomra, mert közeledben lehetek. Egy jó lóval – és Antipás
istállóiban gyors arab paripák vannak – gyorsan el lehet jutni a városból a folyóig. Ha te ott megállsz...
– Igen. Megállok. Legalábbis egyelőre...
 

János hozza a meleg tejet, amelybe mindenki belemártja kenyerét, miután Jézus azt
felajánlotta és megáldotta. Mannaen felajánlja neki a mézédes, sárga datolyákat.
– De hol tartasz ennyi dolgot? – kérdezi csodálkozva János.
– A lovas nyerge egy kis vásártér, János. Ott van minden az ember és az állat számára –
válaszolja Mannaen, őszinte mosollyal barna arcán. Gondolkozik egy pillanatig, utána
megkérdezi:
– Mester, szabad szeretni az állatokat, amelyek sokszor hűségesebben szolgálnak minket,
mint az emberek?
– Miért kérdezed ezt?
– Mert nemrég megvetettek és megkorholtak egyesek, akik látták, hogy letakartam a
gyors vágtatásban megizzadt lovamat azzal az anyaggal, ami most sátorul szolgál nekünk.
– És mást nem mondtak neked?
Mannaen megzavarodottan néz Jézusra... és hallgat.
– Beszélj őszintén! Nem zúgolódás és nem bánt meg engem, ha elmondod, amit ők neked
mondtak azért, hogy újabb szennyet dobjanak rám.
– Mester, te mindent tudsz. Valóban te mindent tudsz, és hasztalan arra törekedni, hogy
eltitkoljuk saját és mások gondolatait. Igen. Azt mondták nekem: „Látszik, hogy annak a
szamaritánusnak a tanítványa vagy. Pogány vagy, mint Ő, aki még a szombatot is megsérti,
és tisztátalanná teszed magadat azzal, hogy megérintesz egy tisztátalan állatot.”
– Ah! Ezt biztosan Izmael mondta – kiált fel János.
– Igen. Ő, és mások vele együtt. Én visszavágtam: „Megérteném, ha tisztátalannak
mondanátok engem azért, mert Heródes udvarának közelében élek. De nem azért, mert
gondoskodom egy állatról, amelyet Isten teremtett.” Azt válaszolták nekem, mert a
csoportban heródiánusok is voltak – amit egy ideje könnyű észrevenni, és ami annál
csodálatosabb, mert előzőleg nagyon ellentétben álltak egymással – azt válaszolták nekem:
„Mi nem Heródes cselekedeteit ítéljük el, hanem a tieidet. Keresztelő János is Machaerusban volt, és érintkezett a királlyal. De mindig egy igaz maradt. Te viszont bálványimádó vagy!”
Tömeg gyűlt össze, és én tartóztattam magamat, hogy ne izgassam fel a polgárokat. Egy ideje egyes hamis követőid felizgatják a népet azok ellen, akik a te ellenségeid. Mások pedig visszaélnek a hatalommal, s azt állítják, hogy a te tanítványaid, és te küldted őket.
– De ez már sok, Mester! Hová fog ez vezetni?! – kérdi izgatottan János.
– Nem annál tovább, ameddig eljuthatnak. Csak én tudom átlépni azt a határt. A
Világosság világítani fog, és senki sem kételkedhet többé abban, hogy én Isten Fia voltam.
De jöjjetek ide, mellém, és halljátok! Először élesszétek fel a tüzet!
A kettő, ugyancsak boldogan, letelepszik a báránybőrre, Jézus lábaihoz, aki a bíborvörös
nyergen ül a sátorban. Mannaen kinyújtózva fekszik, fél karjára támaszkodva, fejét kezén
nyugtatva, s Jézusra néz. János sarkain ül, és Jézus mellére hajtja fejét, átölelve Őt fél
karjával, szokása szerint.

– Amikor a Teremtő megteremtette a világot, és az embert tette meg királyává, akit saját
képmására és hasonlóságára alkotott, megmutatta neki az összes teremtményt, és azt akarta, hogy az ember adjon nevet azoknak, megkülönböztetve az egyiket a másiktól. És olvassuk a Teremtés könyvében, hogy „minden név, amit Ádám adott az állatoknak, jó volt, igazi nevük volt.” És azt is olvassuk a Teremtés könyvében, hogy amikor Isten megteremtette a férfit és az asszonyt, azt mondta: „Teremtsünk embert saját képmásunkra és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön és a csúszómászókon, amelyek rajta kúsznak.”
És amikor megteremtette Ádám társát, az asszonyt, őt is saját képére és hasonlatosságára
teremtette. Isten azt mondta a férfinek és a nőnek: „Növekedjetek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, vessétek hatalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön.” És még azt is mondta: „Íme, tietek minden növény a földön, amely magot terem és minden fa, amelynek gyümölcse van, hogy táplálékul szolgáljon nektek és a föld állatainak és az ég madarainak, és mindannak, ami mozog a földön, és aminek élő lelke van, hogy éljen.”
Az állatok, a növények és minden, amit a Teremtő alkotott az ember javára, az Atya
szeretetének ajándékát és örökségét képezik, amelyeket átadott gyermekeinek megőrzésre, hogy hasznukra váljék, és hálásak legyenek Adományozójuknak, aki mindenről gondoskodott. Azért szeretni kell azokat, és kellőképpen gondjukat kell viselni. Mit mondanátok ti egy fiúnak, akinek az atya ruhát, bútorokat, pénzt, földeket, házakat adott volna, azt mondva: „Mindezeket neked és utódaidnak adom, hogy boldogok legyetek. Használjátok mindezt szeretettel, megemlékezve szeretetemről, amely azokat adta nektek”, és utána hagyná, hogy mindezt tönkre tegyék, vagy ha azok elkótyavetyélnék minden javukat?

Azt mondanátok, hogy nem tisztelték atyjukat, nem szerették őt és ajándékait. Ugyanígy az embernek gondját kell viselnie mindannak, amit Isten Gondviselése rendelkezésükre
bocsátott. A gondozás nem azt jelenti, hogy bálványként imádják, vagy hogy rendetlenül szeressék az állatokat vagy a növényeket, vagy bármi mást. A gondozás azt jelenti, hogy részvétet és hálát érezzenek a kisebb dolgok iránt, amelyek szolgálják őket, és amelyek élnek vagy éreznek.
A kisebb teremtmények éltető lelke nem azonos az emberi lélekkel. Az élet, egyszerűen
élet, azaz észleli az anyagi és érzelmi dolgokat egyaránt. Amikor egy állat elpusztul,
érzéketlenné válik, mert a halállal számára véget ér az élet. Nincs számára jövő. De amíg él, szenved az éhségtől, hidegtől, fáradtságtól, sebeket kaphat, tud örülni, szeretni, gyűlölni, megbetegedhet és elpusztulhat. Az embernek, megemlékezve Istenről, aki azokat neki eszközként adta, hogy könnyebbé tegye életét a földi számkivetésben, emberségesen kell bánnia az állatokkal, az ő kisebb szolgáival. Mózes könyvében nemde elő van írva az emberséges bánásmód az állatokkal, madarakkal vagy négylábúakkal szemben? Igazán mondom nektek, hogy tudni kell igazságosan látni a Teremtő műveit. Ha
igazságosan nézzük azokat, látjuk hogy „jók”. És a jó dolgot mindig szeretni kell. Látjuk,
hogy jó célra adott dolgok, amelyeket a szeretet adott, és mint olyanokat kétszeresen kell szeretnünk, meglátva a véges lényen túl a Végtelen Lényt, aki mindezt értünk teremtette. Látjuk, hogy hasznosak, és mint hasznos dolgokat, szeretni kell. Jól jegyezzétek meg, hogy a világegyetemben nincs semmi, aminek ne lenne célja. Isten nem meríti ki tökéletes hatalmát hasztalan dolgokkal. Ez a fűszál nem kevésbé hasznos, mint a hatalmas fatörzs, amelyhez hozzá van erősítve sátrunk. A harmatcsepp, a dér apró gyöngye nem kevésbé hasznos, mint a végtelen tenger. A muslica nem kevésbé hasznos, mint az elefánt, és a sárban lévő féreg nem kevésbé hasznos, mint a bálna. Semmi sem hasztalan a Teremtésben. Isten mindent jó céllal alkotott, az ember iránti szeretetből. Az embernek mindent helyes céllal kell használnia, és Isten iránti szeretettel, aki azért adta mindazt, ami a földön van, hogy alá legyen vetve a teremtett világ királyának.
 

Te azt mondtad, Mannaen, hogy az állat gyakran jobban szolgálja az embereket, mint az
emberek. Én azt mondom, hogy az állatok, a növények, az ásványok, az elemek mind
felülmúlják az embert az engedelmességben, követve a teremtmények törvényeit, vagy a
Teremtő által beléjük oltott ösztönt, vagy engedve, hogy megszelídítsék őket, házi
szolgálatra, arra a célra, amelyre Isten teremtette őket. Az ember, akinek a teremtett világ gyöngyének kellene lennie, nagyon gyakran kegyetlen a teremtményekhez. Az Istent dicsérő égi kórusban a legszebb hangnak kellene lennie, de nagyon gyakran hamis hang, amely szitkozódik, káromkodik, lázadozik, vagy a teremtményeket dicséri a Teremtő helyett. Ezért bálványimádó. Ezért sértő. Ezért szennyes. És ez bűn.
Légy azért nyugodt, Mannaen! Irgalmasságod egy ló iránt, amely kiizzadt szolgálatodban,
nem bűn. Bűnt azok követnek el, akik a hozzájuk hasonlók könnyeinek omlását okozzák, és bűnös, aki féktelen szeretetével megbántja Istent, aki méltó az ember teljes szeretetére.
– De én Heródes közelében vagyok. Vétkezem ezzel?
– Milyen céllal vagy ott? Hogy mulatozzál?
– Nem, Mester. Azért, hogy rád vigyázzak. Te tudod. Most is ezért megyek oda. Mert tudom, hogy hírnököket küldtek Heródeshez, hogy felizgassák őt ellened.
– Akkor nem bűn, hogy ott vagy. Nemde szeretnél inkább velem lenni, az én szegényes
életemben?
– Még kérded? Már megmondtam előzőleg. Ezen az estén, a sátor alatt, a szegényes étel,
amit élveztünk, páratlan számomra. Ó, ha nem lenne szükséges, hogy barlangjuk közelében tartózkodjam, és halljam a kígyók sziszegését, veled maradnék! Felfogtam küldetésed igazságát. Tévedtem egy nap. De arra szolgált, hogy felfogjam, és többé nem távozom el az igazságtól.
– Látod! Semmi sem hasztalan. Még a tévedés sem, annak számára, aki a jóra törekszik,
mert az is a jó eszközévé válik. A tévedés olyan, mint a gubó-ruha, és abból kijön a pillangó, amely nem otromba, nem bűzlik, nem mászik, hanem repül, keresve a virágok kelyheit és napsugarat. A jó lelkek is ilyenek. Egy ideig körülvehetik őket a nyomorúságok és a nehézségek. De utána kiszabadulnak, és virágról virágra repülnek, erényről erényre, a Fény felé, a Tökéletesség felé. Dicsérjük az Urat állandó irgalmasságának műveiért, amelyek az ember tudta nélkül is működnek az ember szívében és az ember körül.
És Jézus imádkozik, letérdelve, mert az alacsony sátor nem enged meg más testtartást.
Utána táplálva a tüzet a sátor előtt, és kikötve a lovat, nyugovóra térnek, megígérve, hogy felváltva fogják őrizni a tüzet és a lovat, amelyre Mannaen ráterítette a nehéz takarót, hogy megvédje az éjjeli hidegtől.
Jézus és Mannaen lefekszenek a szalmára és beburkolóznak köpenyükbe, hogy aludjanak.
János, attól tartva, hogy elnyomja az álom, fel-alá sétál a sátor előtt, figyelve a lovat, amely értelmes szemekkel néz rá, és ütemesen veri a földet patájával, és rázza fejét, csengető hangot adva ki ezüst lószerszámával, és illatokat bocsátva szabadjára a vadvirágokból, amelyek a fa körül nőnek. János szed számára a távolabb lévő szép virágokból, és a ló hálásan megsimogatja érte az apostol nyakát, rózsaszínű orrával. Az éjjeli csendben távolról idehallatszik a folyó nyugodt susogása.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus gazdag barátai