Jézus megszünteti a vihart

Egy se nem túl nagy, se nem kicsiny, vitorlás halászbárka, amelyen kényelmesen
mozoghat öt-hat ember, szeli a szép Genezáreti-tó égszínkék vizét. Jézus alszik a bárka faránál. Szokása szerint, fehér ruhát visel. Fejét bal karjára hajtja, miután karja és feje alá tette többszörösen összehajtott kékeszöld köpenyét. Ül a bárka alján, nem kinyújtózkodva, és fejét arra a kis asztalkára támasztja, amely a bárka farának végét képezi. Békésen alszik. Fáradt. És nyugodt.
Péter van a kormánynál. András kezeli a vitorlákat, János és két másik férfi elrendezik a horgonyköteleket és a hálókat a bárka fenekén, mintha halászathoz készülődnének, talán az éjjel folyamán. Már közeledik az este, mert a nap nyugaton látszik, és lemenőben van. A tanítványok mind felhúzták tunikájukat, amely visszahajlik a derekukon kötött öv fölött. Így szabadabban tudnak mozogni és járni ide-oda a bárkában az evezők, padok, kosarak és hálók
között anélkül, hogy ruhájuk beleakadna valamibe. Köpenyüket mindnyájan letették. Az ég elsötétül, és a nap elrejtőzik a viharfelhők mögött, amelyek hirtelenül bukkantak fel a dombok csúcsa mögül. A szél gyorsan hajtja őket a tó felé. Mindeddig a szél még a magasban fúj csak, és a tó, egyelőre csendes, csak színe válik sötétebbé, és felülete bodrozódik.

Hullámok még nincsenek, de a víz már mozgásban van. Péter és András figyelik az eget és a tavat, és előkészítik a műveleteket, hogy a part felé tartsanak. De a szél lecsap a tóra, és néhány perc alatt minden forr és tajtékzik. A hullámok
összecsapnak egymással, lökdösik a kis bárkát, felemelik, lesüllyesztik, minden irányba kanyarítják, gátolják a kormányzást, akárcsak a vitorlákba kapó szél. A vitorlákat le is engedik. Jézus alszik. Sem a tanítványok lépteinek zaja, sem izgatott hangjuk, sem a szél fütyülése, sőt még a hullámoknak a bárka oldalához és a hajó orrához csapódása sem ébresztik fel. Haja hullámzik a szélben, és néha a víz is lefröcsköli. De Ő alszik. János a hajó elejéről a végéhez fut, és leteríti Őt köpenyével, amelyet egy asztal alól húzott ki. Gyengéd szeretettel teríti rá. A vihar mind hevesebbé válik. A tó fekete, mintha tintává vált volna. A hullámok habja csíkokat rajzol rá. A bárka nyeli a vizet, és mindinkább oldalra nyomja a szél. A tanítványok izzadnak irányításában, és a víz kimerítésében oldalán keresztül, amelyet vernek a hullámok. De semmire se mennek. Már lábszáruk közepéig vízben állnak, és a bárka mind súlyosabbá válik.

Péter elveszíti nyugalmát és türelmét. Átadja testvérének a kormányt, és ugrálva Jézus felé megy. Erőteljesen megrázza Őt. Jézus felébred, és felemeli fejét.
– Ments meg minket, Mester, elveszünk! – kiáltja neki Péter. Kiáltania kellett, hogy meghallja hangját.
Jézus tanítványára szegezi szemét. Ránéz a többiekre is, utána a tavat szemléli.
– Hiszel abban, hogy meg tudlak menteni titeket?
– Gyorsan, Mester – kiáltja Péter, miközben egy igazi hullámhegy jön gyorsan feléjük a tó közepétől. Víztölcsérnek látszik, oly magas és félelmetes.
A tanítványok látják feléjük jönni. Letérdelnek, és megkapaszkodnak, amibe csak tudnak, biztosra véve, hogy ez a vég.
Jézus feláll a hajó orrán levő kis asztalra. Fehérlik alakja az ólomszürke viharban. Kitárja karját a magas hullám felé, és azt mondja a szélnek:
– Állj meg, és hallgass el! – és a víznek – Csendesülj le! Akarom!
És a nagy hullám szertefoszlik, tajtékká válik, amely ártalmatlanul esik le egy utolsó zúgással, ami sustorgássá halkul, akárcsak a szél utolsó sivítása, ami sóhajjá változik. És a megnyugodott tó felett visszatér a derült ég és a tanítványok szívébe a remény és a hit. Jézus fenségessége leírhatatlan. Látni kell ahhoz, hogy valaki képes legyen felfogni.
(3-298)

Jézus a következő magyarázatot fűzte hozzá a látomáshoz:
– Nem abban az értelemben magyarázom nektek az Evangéliumot, ahogy mindnyájan értelmezik. Én megvilágítom az evangéliumi részlet előzményeit.
Miért aludtam? Nem tudtam talán, hogy jön a vihar? De tudtam. Csak én tudtam. Akkor hát miért aludtam?
Az apostolok emberek voltak. Jó akarat lelkesítette őket, de még nagyon „emberi” volt felfogásuk. Az ember mindig azt hiszi, hogy mindenre képes. Amikor azután valóban képes egy dologra, akkor eltelik dölyfösséggel és az ő „képességéhez” való ragaszkodással. Péter, András, Jakab és János jó halászok voltak, és azért felülmúlhatatlanoknak képzelték magukat a hajózás tudományában. Én számukra egy nagy „Rabbi” voltam, de egy nulla, mint hajós.
Azért nem tartottak képesnek engem arra, hogy segítsek nekik. Amikor beszálltak a bárkába, hogy átkeljenek a Galileai-tengeren, kérték, hogy maradjak ülve, mert nem leszek képes másra. Szeretetük is mondatta velük ezt, mert nem akartak testi fáradságot okozni nekem. De ragaszkodásuk saját képességükhöz felülmúlta ezt a szeretetet is. Én nem erőltetem rá magamat másokra, hacsak rendkívüli esetről nincs szó. Általában szabadon hagyom az embereket és várok. Azon a napon fáradt voltam, és mivel kértek, hogy
pihenjek, azaz hagyjam őket dolgozni, őket, akik oly jártasak voltak, aludni kezdtem.
Alvásomba belejátszott az a megállapítás is, hogy mivel az ember „ember” és magától akar cselekedni anélkül, hogy felfogná, Isten segíteni szeretné őt. Láttam ezekben a „lelkileg süketekben”, ezekben a „lelkileg vakokban” mindazokat a lelki süketeket és vakokat, akik a századokon keresztül tönkremennek, mert „maguk akarják csinálni” dolgaikat, mikor én feléjük fordulok, amikor rám szorulnak, várakozva arra, hogy segítségül hívjanak.
Amikor Péter felkiáltott: „Ments meg minket!”, keserűségem úgy eltűnt, mint ahogy az eleresztett kő leesik. Én nem „ember” vagyok, hanem az Istenember. Nem úgy cselekszem, mint ti. Ti, amikor valaki visszautasítja tanácsotokat vagy segítségeteket, és látjátok, hogy pácban van, még ha nem vagytok is annyira gonoszok, hogy örülnétek neki, de mind annyira méltatlankodtok, oly közömbösek vagytok, hogy nézitek őt anélkül, hogy megmozdulnátok segélykiáltására. Magatartástokkal jelzitek neki: „Amikor segíteni akartam neked, nem akartad. Most magad lásd!” De én Jézus vagyok, az Üdvözítő. Én megmentek bárkit azonnal, amint segítségül hív.
A szegény emberek ellenvetésül megjegyezhetik: „Akkor miért engeded meg, hogy viharok keletkezzenek az egyének vagy a közösségek életében?”
Ha én, hatalmammal elpusztítanám a Gonoszt, bármiféle legyen is az, ti végül magatokat hinnétek a Jó szerzőjének, ami valójában az én ajándékom lenne, és többé nem gondolnátok rám. Soha többé. Szükségetek van, szegény gyermekeim a szenvedésre, hogy visszaemlékezzetek arra, van egy Atyátok. Mint a tékozló fiú, aki visszaemlékezett atyjára, amikor éhezett. A szerencsétlenségek arra szolgálnak, hogy meggyőzzenek titeket semmiségetekről, dőreségetekről, ami annyi tévedést okoz, és romlottságotokról, ami annyi gyásznak és
fájdalomnak az oka, bűnötökről, ami miatt bűnhődtök, magatokat büntetve, és az én létezésemről, hatalmamról és jóságomról. Íme ez az, amit a mai Evangélium mond nektek. A
„ti” jelenlegi órátok Evangéliuma, szegény gyermekeim. (Ez a második világháború szenvedéseire vonatkozik, mert ebben a látomásban 1944. január 30-án részesült Valtorta Mária.)
Hívjatok engem! Jézus nem alszik, csak az bántja, hogy látja, ti nem szeretitek Őt. Hívjatok engem, és jövök!

Forrás: Valtorta Mária- Evangélumok