Zakeus megtérése

A jerikói vásárteret fák szegélyezik, s nyújtanak árnyas fasorokat a kereskedőknek. Ott, ahol a főútvonal torkollik be a térbe, van a vámhivatal. Az alacsony termetű Zakeus ott szedi a vámot. Sokan ismerik, és igyekeznek elbeszélgetni vele, ő azonban ma el van mélyedve gondolataiba, és csak kurtán válaszol nekik. Csak akkor válik beszédesebbé, amikor a Jeruzsálemből jöttek beszámolnak neki Jézus csodáiról és tanításáról. Sok kérdést tesz fel:
– Valóban olyan jó, mint amilyennek mondják? És szavai megfelelnek a tetteinek? Az irgalmat, amelyet hirdet, valóban gyakorolja utána? Mindenki iránt? Még a vámosokkal is?
És igaz, hogy senkit sem utasít el? – Meghallgatja a beszámolókat, gondolkodik rajtuk, és felsóhajt.
Valaki rámutat egy szakállas férfira, aki arra megy házi felszerelést vivő szamarával:
– Látod, Zakeus? Ez a leprás Zakariás. Tíz évig egy sírban élt. Most, miután
meggyógyult, berendezi a Törvény által kiüresített házát, amit el kellett hagynia, amikor őt és hozzátartozóit leprásnak jelentették ki.
– Hívd ide!
Zakariás odamegy.
– Te leprás voltál?
– Az voltam, és velem együtt feleségem, és két gyermekem. Az asszony betegedett meg először, és nem vettük azonnal észre. A gyermekek anyjukkal aludtak, és én mellette. Mindnyájan leprásakká lettünk! Amikor észrevették, elküldtek minket a városból... Házunkban hagyhattak volna! Az utolsó ház volt... az út végén. Senkit sem zavartunk volna... Már magas sövényt növesztettünk, hogy ne is lássanak minket. Már egy sír volt... de a mi házunk... Elküldtek minket. El! El! Senki se akart minket a városban. Ez az igazság! Még a mieink sem akartak. Jeruzsálem közelébe mentünk egy üres sírboltba. Sok szerencsétlen van ott. De a gyermekek meghaltak a hideg lyukban. A betegség, hideg és az éhség megölte őket... Két fiúgyermek volt... szépek voltak, mielőtt megbetegedtek. Erősek és szépek. Két sebekkel borított csontvázzá váltak... Nem volt többé hajuk, szemüket lezárta az ótvar. Kezük és lábuk fehér pikkelyekként hullott le. Gyermekeim szemeim előtt őrlődtek fel... Nem volt
többé már emberi alakjuk azon a reggelen, amikor meghaltak, néhány órás különbséggel... Anyjuknak sírása közben temettem el őket, mint két állati tetemet, a kevés földbe, sok kő alá... Néhány hónappal később meghalt anyjuk is... és én egyedül maradtam.

Vártam, hogy meghalok, s már majdnem teljesen megvakultam, amikor egy napon arra ment a Nazarénus... Síromból feléje kiáltottam: „Jézus! Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Egy koldus, aki nem félt attól, hogy elhozza nekem kenyerét, elmondta, hogy a Názáreti meggyógyította őt vakságából, amikor így kiáltott feléje. És azt mondta: „Nemcsak szemem látását adta vissza, hanem lelkemét is. Láttam, hogy Ő az Isten Fia, és általa mindent látok. Ezért nem menekülök tőled testvér, hanem kenyeret és hitet hozok neked. Menj Krisztushoz! Hogy eggyel több legyen az, akit Ő megáld.”
Nem tudtam járni. Lábaim egészen a csontig sebesek voltak... és... megköveztek volna, ha megláttak volna. Figyeltem, hogy mikor jön arra. Gyakran ment ezen az úton Jeruzsálembe. Egy napon láttam, már amennyire látni tudtam, hogy porzik az út, és a tömeg kiáltozik. Elvonszoltam magamat a domb széléig, ahol a sírok vannak, és amikor megláttam egy szőke fejet, kiáltottam. Erősen. Amennyire csak tudtam. Háromszor kiáltottam. Végül eljutott hozzá kiáltásom.
Megfordult. Megállt. Utána felém jött: egyedül. 

Megállt az alatt a hely alatt, ahol voltam, és rám nézett. Szép, jóságos két szemével, mosolyogva kérdezte:
– Mit akarsz, hogy tegyek neked?
– Meg akarok tisztulni!
– Hiszed, hogy megtehetem? Miért? – kérdezte.
– Mert te Isten Fia vagy!
– Hiszed ezt?
– Hiszem – válaszoltam. – Látom a Magasságbeli dicsőségét ragyogni fejeden. Isten Fia, könyörülj rajtam!
És akkor felemelte kezét, lángoló tekintettel, és azt mondta:
– Akarom! Légy tiszta! – és megáldott engem mosolyával! Ah, milyen mosollyal!
Éreztem, hogy erő tölt el. Mint egy tüzes kard, amely keresi szívemet, végigfut ereimen. Szívem, amely annyira beteg volt, olyanná vált, mint húszéves koromban, ereimben megfagyott vérem meleggé és gyorssá vált. Többé nem éreztem fájdalmat, gyengeséget, csak örömöt, örömöt!... Ő nézett engem, mosolyogva, amely boldoggá tett. Utána azt mondta:
– Menj, mutasd meg magadat a papoknak! Hited megmentett téged. – Akkor felfogtam, hogy meggyógyultam, és néztem kezeimet, lábaimat. A sebek többé nem voltak ott. Ahol azelőtt kilátszott a csont, most rózsaszínű, friss hús volt. Egy patakhoz futottam, és megnéztem magamat. Arcom is tiszta volt. Tiszta voltam! Tiszta tíz éves undokság után! Ó, miért nem jött erre előbb? Azokban az években, amikor élt feleségem és éltek gyermekeim?
Ő meggyógyított volna minket. Most, látod? Bevásárolok házam számára... De egyedül vagyok!
– Nem láttad Őt többé?
– Nem. De tudom, hogy ezen a vidéken van, és azért jöttem ide. Szeretném még egyszer megáldani Őt, és áldásában részesülni, hogy legyen erőm egyedüllétemben. 

Zakeus lehajtja fejét, és hallgat. A csoport szétoszlik.
Telik az idő. Meleg van. A piac elnéptelenedik. A vámos egyik kezére támasztva fejét gondolkodik, padján ülve.
– Íme a Názáreti! – kiáltják a gyermekek, a főútra mutatva.
Asszonyok, férfiak, betegek, koldusok sietnek, hogy eléje fussanak. A piactér kiürül. Csak a pálmákhoz kötött szamarak és tevék maradnak helyükön, és Zakeus a padján. De utána feláll, és fellép padjára. Még mindig nem lát semmit, mert sokan gallyakat tördeltek a fákról, és lengetik örvendezve. Jézus pedig lehajol betegeikhez. Akkor Zakeus leveti ruháját és csak rövid tunikájában felmászik az egyik fára. Nehezen sikerül ez neki a vastag és csúszós törzsön, amelyet rövid lábával és karjával csak nehezen tud tartani. De végre felül két ágra, mint egy karzatra. Onnan figyel, mint egy ablakból.
A tömeg megérkezik a térre. Jézus felemeli szemeit, és rámosolyog az ágak között lévő magános nézőre.
– Zakeus, szállj le azonnal! Ma a te házadban állok meg – rendelkezik.
Zakeus, egy pillanatnyi csodálkozás után, az érzelmektől lilává vált arccal lecsúszik, mint egy zsák a földre. Annyira fel van izgulva, hogy csak nehezen tudja magára ölteni ruháját. Bezárja könyveit és kasszáját, de oly gyorsan akarja tenni, hogy nem sikerül neki, s tovább tart, mint máskor. Jézus azonban türelmes. Simogatja a gyermekeket, miközben vár. Végre Zakeus elkészül. A Mester oldalán haladva egy szép házhoz irányítja őt, amelynek belül tágas kertje van. Háza a város közepén fekszik, és Jerikó nagyon szép, alig marad alul
Jeruzsálemen épületeivel és kiterjedésével. Jézus belép, és míg várakozik, hogy elkészítsék az ételeket, a betegekkel foglalkozik és az egészségesekkel. Oly türelmesen... amilyenre csak Ő képes.
Zakeus jön és megy, sürög-forog. Nem tudja magába fojtani örömét. Szeretne beszélni Jézussal. De Jézust mindig sokan veszik körül.
Végül Jézus mindenkit elbocsát, e szavakkal:
– Térjetek vissza napnyugtakor! Most menjetek házatokba! Béke veletek! A kert kiürül. Az ételeket egy szép, hűvös teremben szolgálják fel, amely a kertre nyílik.
Zakeus gazdagon teríttetett. Nincsenek vele családtagok, talán nőtlen, csak a sok szolga van jelen. Az étkezés után a tanítványok szétszóródnak a kertben, hogy lepihenjenek a bokrok árnyékában. Zakeus Jézussal marad a hűvös teremben. Sőt kis ideig Jézus egyedül marad, mert Zakeus visszavonul, mintha pihenni engedné Őt. De utána visszatér, és egy függöny nyílásából figyeli. Látja, hogy Jézus nem alszik, hanem gondolkodik. Akkor közelébe megy.
Egy súlyos láda van kezében. Leteszi az asztalra Jézus mellé, és azt mondja:
– Mester... beszéltek nekem rólad. Nem régen, egy napon te, ott a hegyen annyi igazságot mondtál, hogy tudósaink nem tudnak többet mondani. Szívemben maradtak... és attól fogva gondolok rád... Aztán azt mondták nekem, hogy jó vagy, és nem utasítod el a bűnösöket. Én bűnös vagyok, Mester! Azt mondták nekem, hogy te meggyógyítod a betegeket. Nekem beteg a szívem, mert csaltam, uzsoráztam, bűnös, rabló és durva vagyok a szegényekkel szemben. De íme, most meggyógyultam, mert te beszéltél velem. Te hozzám közelítettél, és
az érzékiség és gazdagság ördöge elmenekült. És mától kezdve a tiéd vagyok, ha te nem utasítasz vissza. És hogy megmutassam, hogy benned újjászülettem, íme, megfosztom magamat a gonoszul szerzett vagyontól, és neked adom vagyonom felét a szegények számára. A másik felét arra fogom használni, hogy visszafizessen, négyszeresen, azt, amit csalárdul vettem el. Tudom, kiket csaltam meg. És utána, mikor mindenki megkapta sajátját, követni foglak téged, Mester, ha megengeded...
– Ezt akarom. Jöjj! Azért jöttem, hogy üdvözítsek, és a Világosságra hívjam az
embereket. Ma Világosság és Üdvösség jött szíved házába. Azok, akik ott, a kerítésen túl mormognak, mert megváltottalak téged azáltal, hogy leültem lakomádhoz, elfelejtik, hogy te Ábrahám fia vagy, mint ők, és én azért jöttem, hogy megmentsem, ami elveszett, és Életet adjak a lelkileg holtaknak. Jöjj, Zakeus! Jobban megértetted szavaimat, mint sokan, akik csak azért követnek, hogy vádolhassanak. Mert ettől fogva velem leszel.

Jézus magyarázata:
– Többféle élesztő van. Van élesztő a Jóra és van a Rosszra. A Rossz élesztője, sátáni méreg, könnyebben éleszt, mint a Jóé, mert alkalmasabb anyagot talál az élesztésre az ember szívében, gondolatában, testében, amelyeket az önző akarat egyaránt elcsábít. Ez az akarat ellenkezik Isten általános akaratával.
Isten akarata általános, mert nem korlátozódik sose egy személyes gondolatra, hanem az egész világegyetem javát tartja szem előtt. Isten tökéletességét semmi sem tudja növelni, mert azt minden dologban tökéletesen birtokolja. Azért Őbenne nem lehet önző indítóok cselekedeteiben. Amikor azt mondjuk: „Ez Isten nagyobb dicsőségére vált, Isten javára vált”, nem állítjuk, hogy az isteni dicsőség önmagában növekedhet, hanem csak azt mondjuk, hogy mivel a teremtésben minden magán viseli a jónak a nyomát, és minden személy, aki jót tesz,
és ezzel kiérdemli annak birtoklását, feldíszíti magát az isteni dicsőség jelével, így megdicsőítve magát a Dicsőséget, aki minden dolgot dicsőségesen teremtett. Vagyis ez az a tanúságtétel, amit a személyek és a dolgok tesznek Istenről, tanúskodva cselekedeteikkel a tökéletes Eredetről, amelyből származnak.
Azért amikor Isten parancsol, tanácsol vagy sugall nektek egy cselekedetet, nem önző érdekből teszi, hanem önzetlenül, szeretetből, a ti javatokért. Isten akarata sose önző, hanem teljesen önzetlen, egyetemes. Ez a világegyetem egyetlen és igazi Ereje, amely az egyetemes jóra gondol. A jó élesztője, a lelki csíra, amely Istentől származik, nagyon nehezen és fáradságosan, ok erőfeszítést kívánva növekszik, mert ellene szegül az ember teste, szíve, gondolata, amelyet átjár az önzés, amely a Jó ellentéte. A Jó, eredeténél fogva nem lehet más, csak Szeretet. Az emberek nagy részében hiányzik a Jóra való akarat, és azért a Jó terméketlen
marad és elhal, vagy oly nehezen marad fenn, hogy nem erjed: ott marad. Nincs ott súlyos bűn. De nincs ott erőlködés sem, hogy a legnagyobb jót tegye. Azért a lélek tétlenül fekszik. Nem halt meg, de terméketlen.

Jegyezzétek meg, hogy a pokol elkerüléséhez elég csak az, hogy valaki nem tesz rosszat! Ahhoz azonban, hogy valaki azonnal a mennyországnak örvendjen, szükség van a jócselekedetekre. Feltétlenül! Amennyire csak tehetjük. Küzdeni kell önmagunkkal és másokkal. Azért mondottam, hogy háborút jöttem hozni, és nem békét, még az atya és gyermekei, a testvérek és nővérek között is, amikor ez a háborúság abból ered, hogy megvédjék Isten akaratát és az Ő Törvényét az emberi akarat ellen és az Isten akaratával ellentétes parancsok ellen.
Zakeusban a kis maroknyi élesztő a jóra átjárta a nagy tömeget. Szívébe csak egy kis morzsa esett belőle: beszéltek neki a hegyen mondott beszédemről. Biztos az is, hogy rosszul, sok részét megcsonkítva, mint ahogy történik a beszédekről való beszámolónál. Zakeus vámos volt és bűnös. De nem rosszindulatú. Olyan volt, mint aki rosszul látja a dolgokat, mert hályogos a szeme. De ha szeme megszabadul ettől a hályogtól, visszatér éleslátása. És ez a beteg kívánja, hogy eltávolítsák szeméről a hályogot. Így volt Zakeus is. Nem volt meggyőződve, se boldog nem volt. Nem győzték meg a farizeusi szokások, amelyek elfoglalták a Törvény helyét. És életmódja nem tette boldoggá. Ösztönszerűleg kereste a Világosságot. Az igazi Világosságot. Meglátott belőle egy fénysugarat abban a beszédtöredékben, és kincsként szívébe zárta. Mivel szerette, a fénysugár
mind elevenebbé, erősebbé, parancsolóbbá vált, és elvitte őt oda, hogy világosan látta a Jót és a Rosszat, és helyesen tudott választani, nagylelkűen levágva a rossz minden polipkarját, amely gonosz rabszolgaságba vetette őt előzőleg.
„Mivel szerette”. Íme a siker titka. Aki szeret, annak sikerül. De nem sikerül annak, aki nem szeret. Így van ez minden dologban. Még inkább Isten dolgaiban, ahol, merem mondani, tökéletes szeretetre van szükség, mert Isten láthatatlan a test érzékszervei számára. Amennyire csak a teremtmény érintheti a tökéletességet, hogy sikerüljön vállalkozása, ami ebben az esetben az életszentség.
Zakeus megcsömörlött a világtól és a testtől, amint megcsömörlött a farizeusi szokások szegényességétől is, amelyek oly szőrszálhasogatók, könyörtelenek voltak mások iránt, és túlságosan engedékenyek önmaguk iránt. Szerette beszédemnek azt a kis kincsét, amely –emberileg szólva – véletlenül eljutott szívébe. Szerette, mint a legszebb dolgot, aminek negyvenéves élete alatt birtokába jutott. Attól a pillanattól kezdve erre a pontra irányult minden gondolata. Nem csak a rosszban, hanem a jóban is ott van az ember kincse, ahol szíve van. A jókra is áll ez! A szenteknek talán nem ott volt a szívük, ahol kincsük, az Isten volt? De igen. És ezért, pusztán Istenre tekintve értettek ahhoz, hogy a földön. járjanak anélkül, hogy a föld sara megrontotta volna lelküket.
Ezen a reggelen Zakeus akkor is megtért volna, ha én nem tűntem volna fel. Mert a leprás beszélgetése már végleg átváltoztatta őt. A vámos asztalánál többé nem a csaló és bűnös vámos ült. Hanem egy bűnbánó, aki elhatározta, hogy megváltoztatja életét. Ha nem jelentem volna meg Jerikóban, ő akkor is bezárta volna bankját, vette volna pénzét, és elindult volna keresésemre, mert többé nem tudott az Igazság vize nélkül létezni, sem a Szeretet kenyere nélkül, sem a Bocsánat csókja nélkül. Ezt nem látták azok, akik engem szokásosan elítéltek és megfigyeltek, azért, hogy mindig megfeddjenek. Még kevésbé tudták megérteni. Azért csodálkoztak azon, hogy én egy bűnössel étkezem. Ó, bárcsak sose ítélnétek! Hagyjátok Istenre ezt a feladatot, ti szegény vakok, akik még magatokat sem vagytok képesek megítélni!
Sose mentem a bűnösökhöz azért, hogy jóváhagyjam bűneiket. Azért mentem, hogy elvonjam őket a bűntől. Gyakran azért, mert már csak külsőleg voltak bűnösök: bűnbánó lelkük már új, élő lélekké vált, s engesztelni akart. És akkor egy bűnössel voltam én együtt? Nem! Egy megváltottal, akinek csupán vezetőre volt szüksége, hogy felkeljen gyengeségéből, feltámadjon a halálból.
Mily sokra taníthat titeket Zakeus története! A helyes szándék erejére, amely felkelti a vágyat. A helyes vágy arra ösztönöz, hogy mindinkább törekedjetek megismerni a Jót, és állandóan keressétek Istent, addig, míg eljuttok hozzá, és a helyes bűnbánat bátorságot ad nektek a lemondásra. Zakeusban megvolt a helyes szándék, hogy hallja az igazi Tanítás szavát. Miután hallott belőle valamit, helyes vágya még inkább ösztönözte őt, és azért folytonosan kereste ezt a tanítást. Az igazi tanításban rejtőző Isten keresése elszakította őt a pénz, az érzékiség szegényes isteneitől és hősiessé tette lemondásában.
„Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és jöjj, kövess engem” mondtam a gazdag ifjúnak, de ő nem tudta megtenni ezt. De Zakeus, noha jobban megkeményedett a fösvénységben és az érzékiségben, értett hozzá, hogy megtegye. Mert a kevés szóban, amelyet elmondtak neki, meglátta Istent, akárcsak a vak koldus és az általam meggyógyított leprás. Egy lélek, aki meglátta Istent, vonzódhat-e még a föld kicsinyes dolgaihoz? Sohasem!

Forrás: Valtorta Mária-Jézus