Jézus a vízen jár

Az első csodálatos kenyérszaporítás után Jézus felmegy a közeli kis hegyre és ott
imádkozik. Közben az apostolok a tavon Kafarnaum felé tartanak. Már hajnalodik, amikor elkezd fújni a szél. Jézus felrezzen elmélkedéséből. Feláll. A tóra néz. A gyenge fényben keresi Péter bárkáját, amely fáradságosan törekszik előre haladni, de nem sikerül neki. Jézus fölemeli köpenyének alját, és szorosan magára csavarja, hogy így könnyebben tudjon lemenni a egyről. Sietve megy a tó felé. Úgy látszik, mintha repülne. A tó már tajtékozva hullámzik. Jézus azonban úgy jár rajta, mintha szilárd talaj lenne lába alatt. Alakja világítani kezd, mintha foszforeszkálna. Fejére borított köpenyét kidagasztja a szél.
Az apostolok meglátják, és félelmükben felkiáltanak. A szél Jézus felé viszi hangjukat.
– Ne féljetek! Én vagyok – Hangját jól lehet hallani, noha a szél feléje fúj.
– Igazán te vagy, Mester? – kérdi Péter. – Ha te vagy, mondd nekem, hogy jöjjek hozzád a vízen járva, mint te!
– Jöjj! – mondja neki Jézus mosolyogva, s oly egyszerűen, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne a vízen járás. Péter félmeztelenül, amint van, rövid tunikájában, átugrik a bárka oldalán, és megy Jézus felé.
De amikor már körülbelül ötven méterre van a bárkától és majdnem elérte Jézust, elfogja a félelem. Eddig szeretetének lendülete támogatta. Most embersége kerekedik felül, és... félti bőrét. Mint aki csúszós talajon, vagy süppedő homokon jár, tántorogni kezd, karját ide-oda lengeti, és süllyed. Még jobban hadonászik, megijed, s tovább süllyed.

Jézus megáll, és nézi őt. Komolyan. Figyelmesen. De nem nyújtja feléje kezét, sőt karba teszi mellén, és egy szót sem szól. Péter merül. Eltűnik bokája, alsó lábszára, térde. A víz már szinte lágyékáig ér, majd övéig. Félelem tükröződik arcán. Oly félelem, amely megbénítja gondolkozását is. Egész testében remeg a félelemtől, hogy megfullad. Még csak nem is gondol arra, hogy úszni kezdjen. Semmire se gondol, megáll az esze a félelemtől. Végre elhatározza, hogy Jézusra nézzen. És elég, hogy reá néz, mert esze működni kezd, és felfogja, hol a menekülés.
– Mester, Uram, ments meg!
Jézus kitárja karját, és a széltől vagy a hullámoktól hajtva gyorsan megy az apostol felé, odanyújtja neki kezét, mondva:
– Ó! Kishitű ember! Miért kételkedtél bennem? Miért akartad magadtól tenni?
Péter görcsösen megragadja Jézus kezét. Nem szól semmit. Csak nézi, hogy lássa, haragszik-e rá. Tekintetén még látszik némi félelem, de kezdődő bánata is.
Jézus azonban rámosolyog, és szorosan tartja csuklójánál egészen addig, míg elérik a bárkát, átmásznak oldalán és belépnek. Jézus kiadja a parancsot:
– Kössetek ki! Ez egészen megfürdött! – És nevetve nézi a megalázott tanítványt.
A hullámok elsimulnak, hogy megkönnyítsék a bárka partra vonását. A hajnali fényben lehet már látni egy dombon levő várost a part közelében.

A következő magyarázatot maga Jézus fűzte hozzá az előzőkhöz a látnok számára:
– Sokszor nem is várok arra, hogy hívjanak, amikor látom, hogy gyermekeim veszélyben vannak. És sokszor segítek azon is, aki hálátlan gyermekem. Ti aludtok, vagy nyomnak titeket az élet gondjai. Én virrasztok és imádkozom értetek. Minden ember angyalaként őrködöm fölöttetek. Semmi sem fájdalmasabb számomra, mint amikor nem tudok közbelépni, mért visszautasítjátok közbelépésemet, s inkább magatok akartok boldogulni, vagy ami még rosszabb, a Gonosz segítségét kéritek. Úgy érzem magamat, mint az az atya érezné, aki látja a jelekből gyermekének válaszát: „Nem szeretlek! Nem akarlak! Menj ki házamból!” Ez megalázóbb és fájdalmasabb számomra, mint a sebek, amiket kaptam. De ha nem mondjátok nekem: „Távozz!” – hanem csak leköti az élet figyelmeteket, akkor én vagyok az Örökké Virrasztó, aki kész eljönni mielőtt még hívták volna. Néha várok arra, hogy csak egyetlen szóval hívjatok. Mily kedves, mily édes számomra hallani, hogy az emberek hívnak engem. Hallani, hogy nem felejtik el: én vagyok az „Üdvözítő”.

Végtelen öröm jár át, és ujjongok, amikor valaki, aki szeret engem, hív anélkül, hogy bevárná a szükség jelentkezését. Hív, mert mindennél jobban szeret engem a világon. Érzi, hogy őt is az enyéméhez hasonló öröm tölti el amint hozzám kiált: Jézus, Jézus. Amint a gyermekek teszik, amikor kiáltanak: „Mama, mama”, és úgy tűnik nekik, hogy méz csorog ajkukról, mert pusztán a „mama” szó kiejtése magával hozza számukra az anyai csókok ízét. Az apostolok eveztek, engedelmeskedve parancsomnak, hogy menjenek Kafarnaumba ésott várjanak rám. És én a kenyerek csodája után nem azért szigeteltem el magamat a néptől,
mintha megvetettem volna őket, vagy mert fáradt lettem volna. Sose vetem meg az embereket, még akkor sem, ha gonoszok irántam. Csak amikor látom, hogy lábbal tapossák a Törvényt, és megszentségtelenítik Isten házát, akkor tölt el a méltatlankodás. De akkor nem rólam van szó, hanem az Atya érdekeiről. A földön Isten szolgái között én voltam az első, hogy szolgáljam a mennyei Atyát.
Sose fáradtam bele abba, hogy a tömegnek szenteljem magamat, még akkor sem, amikor láttam, hogy még azok is, akikben leginkább megbíztam, milyen tompaeszűek, késlekedők voltak küldetésükben, s mily könnyen elbuktak. Sőt, épp azért, mert oly fogyatékosak voltak, végtelenül sok leckében részesítettem őket. Úgy bántam velük, mint a lassú felfogású növendékekkel kell. Irányítottam lelküket a legkezdetlegesebb dolgokban, úgy, amint egy türelmes tanító irányítja tanulóinak gyakorlatlan kezét, hogy leírják az első betűket, és hogy mindinkább képesek legyenek a dolgok megértésére és megtevésére. Mennyire szerettem a
tömeget! Testükön keresztül elvezettem őket a lelkiekre. Én is a testtel kezdtem. De míg a Sátán azért kezdi a testtel, hogy a pokolba vigye, én azért kezdtem vele, hogy az égbe vigyem.

A magányt kerestem, hogy hálát adjak az Atyának a kenyérszaporítás csodájáért. Sokezer ember evett. Ajánlottam az embereknek, hogy mondjanak köszönetet az Úrnak. De az ember nem tud köszönetet mondani. Azért én köszöntem meg helyettük. És utána... És utána egyesültem Atyámmal, akire végtelen szeretettel vágyakoztam. A földön voltam, de úgy, mint egy élettelen, levetett állatbőr. Lelkem az Atyához repült. Éreztem, hogy Ő fölém hajol, Igéje fölé, és azt mondtam neki: „Szeretlek, Szent Atyám!” Örömöm telt abban, hogy azt mondtam neki: „Szeretlek!” Nemcsak Istenként, hanem emberként is mondtam ezt neki. Így megaláztam emberi érzéseimet, amikor felajánlottam neki szívverésemet. Mágnesnek tűnt számomra, aki magához vonzza az ember minden szeretetét, az emberét, aki képes egy kissé szeretni Istent. Összegyűjtöttem azokat Szívemben, és felajánlottam neki. Úgy tűnt számomra, mintha egyedül én léteznék: az Ember, vagyis az emberi nem, aki mint az
ártatlanság napjaiban visszatért az Istennel való beszélgetéshez az est hűvösében. De azért, hogy teljes legyen a boldogság, amely az emberszeretet boldogsága volt, nem feledkeztem meg az emberek szükségleteiről. És felfigyeltem a veszélyre, amelyben gyermekeim voltak a tavon. És elhagytam a Szeretetet a szeretet gyakorlása kedvéért. A szeretetnek buzgónak kell lennie.
Kísértetnek tartottak engem. Ó! Szegény gyermekeim, hányszor tartotok engem
kísértetnek, félelmetesnek! Ha mindig rám gondolnátok, azonnal felismernétek. 

De annyi más kísértet van szívetekben, hogy az megszédít titeket. De én megismertetem magamat. Ó! Ha tudnátok rám hallgatni! Miért süllyedt el Péter, miután sok méternyit járt a vízen? Megmondtad: mivel az emberi a lelki fölé kerekedett. Péter nagyon emberies volt. Ha János lett volna, se nem mert volna ilyen felesleges dolgot kérni, se nem változtatta volna meg ily könnyedén felfogását. A tisztaság józanná és erőteljessé tesz. Péter azonban „ember” volt a szó legteljesebb értelmében. Vágyakozott arra, hogy első legyen, hogy megmutassa másoknak, „senki” sem szereti úgy az Urat, mint ő. Tekintélyre akart szert tenni. És csak azért, mert enyéim egyike volt, azt hitte, hogy már
felülmúlta a test gyengeségeit. Ehelyett a szegény Simon, a próbálkozásban nem valami fenséges látványt nyújtott. Épp az ellenkezőjét érte el. De szüksége volt erre, hogy később folytatni tudja a Mester irgalmasságát a növekvő Egyházban.
Pétert nemcsak félelem fogta el élete miatt, ami veszélybe került, hanem – amint te mondottad – „egész testében remegett”. Nem gondolkozott többé, nem nézett többé rám. Ti is így tesztek. Minél fenyegetőbb a veszély, annál inkább magatok akarjátok felülmúlni. Mintha tudnátok valamit is tenni! Leginkább akkor zárjátok be előttem szíveteket, sőt még átkoztok is engem, amikor legjobban kellene remélnetek bennem, hívnotok engem, ahelyett, hogy eltávolodnátok tőlem.

Péter nem átkozódott. De megfeledkezett rólam. Fel kellett szabadítanom akaratát, hogy lelkében hozzám kiáltson, hogy szemét Mesterére és Üdvözítőjére emelje. Előre feloldoztam bűnétől, amit kételkedésével elkövetett, mert szerettem ezt az érzelmeinek szavát követő embert. Ezáltal megszilárdul majd a kegyelemben, és további zavar nélkül tud előrehaladni, anélkül, hogy belefáradna, egészen a vértanúhalálig. Fáradhatatlanul kiveti majd titokzatos
hálóját, hogy lelkeket vigyen Mesteréhez. És amikor ő hív engem, nem megyek, hanem röpülök, hogy segítsek neki, és erősen tartom őt, hogy megmentsem.
Szelíden korholtam meg, mert felfogtam minden enyhítő körülményt Péterrel
kapcsolatban. A legjobb védő és bíró vagyok, aki valaha is létezett és létezni fog. Mindenki számára. Titeket értelek ezen, szegény gyermekeim! És ha mondok is nektek egy feddő szót, mosolyom megédesíti azt. Szeretlek titeket. Ezzel mindent megmondtam! Azt akarom, hogy higgyetek! És ha hisztek, jövök, és kiviszlek titeket a veszélyből. Ó, ha a föld képes lenne azt mondani: „Mesterem, Uram, ments meg minket!” Elég lenne egy kiáltás, de az egész föld részéről, hogy legyőzve zuhanjon le a Sátán, minden segítőjével együtt. De nem tudtok hinni. Megyek, megsokasítva az eszközöket, hogy elvezesselek titeket a hitre. De azok iszapba esnek, mint a mocsárba dobott kő, és ott fekszenek eltemetve.
Nem akarjátok megtisztítani lelketek vizét. Szerettek rothadó sárként élni. Nem számít! Én megteszem kötelességemet, mint az Örök Üdvözítő. És ha nem vagyok képes megmenteni a világot, mert a világ nem akarja, hogy megmentsem, akkor megmentem a világtól azokat, akik többé már nem e világból valók, mert úgy szeretnek engem, amint szeretniük kell.

Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok