Jézus a kereszten

Az utolsó szavak

Jézus most szólal meg először:
-- Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!
Ez az ima legyőzi Dizmás minden félelmét. Most rá mer nézni a Krisztusra, és azt mondja:
-- Uram, emlékezzél meg rólam, amikor Országodban leszel! Én igazságosan szenvedek itt. De légy irgalmas irántam, add meg nekem a békét a másik életben! Egyszer hallottalak beszélni, és ostoba módon megvetettem szavaidat. Most bánom. És előtted bánom bűneimet, a Magasságbelinek Fia! Hiszem, hogy te az Istentől jöttél. Hiszek hatalmadban. Hiszek irgalmasságodban. Krisztus, bocsáss meg nekem a te Anyád és Legszentebb Atyád nevében! Jézus feléje fordul, és nagy részvéttel nézi. Nagyon szép mosoly jelenik meg gyötrött száján. Azt mondja:
-- Mondom neked: ma velem leszel a Paradicsomban.
A bűnbánó lator megnyugszik, és mivel már nem tudja kívülről a gyermekkorban tanult imákat, mintegy fohászimaként ismétli:
-- Názáreti Jézus, a zsidók királya, könyörülj rajtam! Názáreti Jézus, a zsidók királya, remélek benned! Názáreti Jézus, a zsidók királya, hiszem istenségedet!
A másik folytatja káromlásait. Az ég mindjobban beborul. A nap most már csak nehezen tud áttörni a felhőkön. Hideg szél keletkezik, s fújja az ólmos felhőket. A szél néha eláll, majd ismét megindul. Még baljóslatúbb a levegő, amikor eláll a
szél, s minden nyomottnak, halottnak tűnik. Előzőleg nem lehetett kibírni a napfényt. Most zöldessé válik a fény. Furcsának látszanak benne az arcok. A katonák, kemény vonásaikkal olyanok, mint a szobrok. A zsidók napbarnította arca földszínűvé válik. A nők sápadtaknak tűnnek. Jézus is baljóslatú módon
elkékül, mintha már kezdene feloszlani a teste, mintha meghalt volna. Feje a mellére lóg. Ereje gyorsan elhagyja. Remeg, az őt égető láz ellenére. Gyengeségében azt a nevet mormolja, amelyet előzőleg csak szíve mélyén mondott:
-- Mama! Mama! -- Halkan mormolja, mintegy sóhajként, mintha már könnyed révületben volna, ami meggátolja abban, amit szeretne visszatartani. És Mária minden alkalommal önkéntelenül feléje tárja karját, mintha segíteni akarná.
A kegyetlen népség kineveti a haldoklónak és Anyjának ezeket a gyötrelmeit. A papok és írástudók felmennek a kis térre, a pásztorok mögé. És amikor a katonák vissza akarják őket kergetni, azt mondják:
-- Itt vannak ezek a galileaiak. Itt állunk mi is, akiknek igazolnunk kell, hogy az igazságszolgáltatás teljes. Távolról, ebben a furcsa fényben, nem láthatjuk. Valóban sokakra mély benyomást tesz a fény, amely kezdi beburkolni a világot. Egyesek félnek. A katonák is az égre mutatnak, és egy palaszínű kúpra, amely úgy emelkedik ki egy csúcs mögül, mint egy fenyőfa. Víztölcsérnek látszik. Mindinkább felemelkedik, s mind feketébb felhőket hoz létre, mintha tüzet és lávát okádó tűzhányó lenne. Ebben a félelmetes szürkületben adja Jézus Máriának Jánost, és Jánosnak Máriát. Lehajtja fejét, mert az Anya közelebb áll a
kereszthez, hogy jobban lássa Fiát, és azt mondja:
-- Asszony, íme a te fiad! Fiú, íme a te Anyád!
Mária arca még fájdalmasabb ezek után a szavak után, amelyek Jézusának végrendeletét fejezik ki. Nem tud mást adni Anyjának, csak egy embert. Ő, aki az ember szeretetéből megfosztja őt a tőle született Istenembertől. De a szegény Anya igyekszik némán sírni, mert nem képes visszatartani könnyeit. Azok minden erőlködése ellenére is kicsordulnak. De ajkán még ott van a rákényszerített mosoly, hogy megvigasztalja Őt. A fájdalmak mindinkább növekszenek. A fény mindinkább csökken. Ebben a szürkületben jelenik meg a zsidók mögött Nikodémus és József, és azt mondják:
-- Adjatok helyet!
-- Nem lehet! Mit akartok? -- mondják a katonák.
-- Átmenni. Krisztus barátai vagyunk.
A papok feléjük fordítják fejüket:
-- Ki merészeli a lázadó barátjának vallani magát? -- kérdezik méltatlankodva.
József határozottan válaszol:
-- Én, a Nagytanács nemes tagja: Arimateai József, az öreg, és velem Nikodémus, a zsidók vezetője.
-- Aki a lázadó mellé áll, maga is lázadó.
-- És aki a gyilkosok mellé áll, maga is gyilkos, Eleázár, Annás fia. Igaz módjára éltem. Most öreg vagyok, és közel a halálhoz. Nem akarok igazságtalanná válni, miközben az ég már leszáll fölém, és vele az örök Bíró.
-- És te, Nikodémus! Csodálkozom!
-- Én is. De csak egy dolgon: hogy Izrael annyira megromlott, hogy többé nem képes felismerni az Istent!
-- Undort keltesz bennem!
-- Adjatok akkor utat, és hagyjatok átmenni: Csak ezt kérem.
-- Hogy még jobban megfertőzd magadat?
-- Ha nem fertőzöm meg magamat azzal, hogy mellettetek állok, akkor semmi sem képes többé megfertőzni engem. Katona, itt van számodra az erszény és az engedély az átmenetelre. -- És a legközelebb álló tizedesnek odaad egy erszényt és egy viaszos táblát. A tizedes megnézi, és azt mondja a katonáknak:
-- Engedjétek átmenni a kettőt!

József és Nikodémus a pásztorok közelébe megy. Jézus talán nem látja őket a mindinkább növekvő sötétségben és a haláltusától már fátyolos szemével. De ők látják Őt, és szégyenkezés nélkül sírnak az emberek előtt, annak ellenére, hogy a papok már gyalázzák őket. Jézus szenvedése mindinkább növekszik. A testen már jelentkezik a tetanuszhoz hasonló görcs. Fájdalmát súlyosbítja a tömeg kiáltozása. A lélegzés mind nehezebbé válik számára, rekeszizmának mozgása gyengül, szívverése rendetlen. Arca felváltva egész vörössé, majd az elvérzett
haldoklók halvány zöldjévé válik. A beszéd mind nehezebbé válik számára, mert nyakizmai belefáradnak abba, hogy ismételten felemelje fejét. A nyakán levő erek duzzadtsága átterjedt nyelvére is, amely nagyobbnak látszik, és lassan mozog. Háta, amikor a görcs nem képez ívet nyakszirtjétől bokájáig, akkor is mindinkább előre hajlik, mert a test súlya erre kényszeríti. A nép már alig lát, mert a fény már sötétszürke, s csak a kereszt lábát lehet még kivenni. Jézus egyszerre csak elpetyhüdik, teste előre lóg, többé nem lélegzik, feje mellére hajlik, mintha már meghalt volna.
Mária felkiált:
-- Meghalt! -- Tragikus kiáltás, amely elterjed a sötétben. Jézus valóban halottnak tűnik.
Egy másik nő kiáltása válaszol erre, s a nők csoportjában zavar támad. Utána vagy tíz személy eltávozik, valakit támogatva. A sötétben nem lehet kivenni, kit.
-- Nem lehet! -- kiáltják a papok és a zsidók. -- Ez csak tettetés, hogy mi elmenjünk. Katona:. szúrd meg a lándzsáddal! Az jó orvosság arra, hogy visszakapja szavát. -- És mivel a katonák nem teszik ezt, a kövek és rögök zápora röpül a kereszt felé, eltalálva a Vértanút, és visszahullva a rómaiak vértjére. Az orvosság, ahogy a zsidók gúnyosan nevezik, csodát tesz. Biztosan
valamelyik kő célba talált, talán valamelyik kéz sebét, vagy a fejet érte, mert magasra céloztak. Jézus felsóhajt, és magához tér. Nehezen ismét lélegezni kezd, fejét jobbra hajtja, keresve egy helyet, ahol kevésbé szenvedne, de csak újabb szenvedést talál.
Nagy kínnal ismét felnyomja testét, és nagy erővel felkiált:
-- Eloi, Eloi, lamma szebakteni! (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!)
Minden bizonnyal úgy érzi, hogy az ég teljesen elhagyta.
A nép kineveti, és gúnyolja. Sértegeti:
-- Nem tud istenné tenni téged! Az ördögök átkozottak Isten előtt!
Mások azt kiáltozzák:
-- Lássuk, hogy Illés, akit hív, eljön-e, hogy megmentse!
És ismét mások:
-- Adjatok neki egy kis ecetet, hogy kiöblítse a torkát! Az jót tesz a hangnak! Illés vagy Isten, mert bizonytalan, hogy a bolond kit akar, messze van... Nem hallja hangját! -- és nevetnek, mint a hiénák vagy mint az ördögök.
De egy katona se ad neki ecetet, és senki se jön az égből, hogy megvigasztalja. A magányos haldoklás teljes, kegyetlen, természetfeletti módon is kegyetlen a Nagy Áldozat számára. Visszatérnek a Getszemániban elszenvedett elhagyatottság gyötrelmei. Ez a végső gyötrelem, s meggyorsítja a halál beálltát, mert kimeríti szívét. A sötétség még inkább növekszik. Jeruzsálem teljesen eltűnik.

Felhangzik Jézus fájdalmas hangja:
-- Szomjúhozom!
A szél, amely fúj, valóban kiszárítja még az egészségeseket is. A szél hordja a port, hideg, félelmetes. Mily fájdalmakat okozhat Jézus testének, tüdejének, szívének, torkának, kihűlt tagjainak, sebeinek. Minden arra szolgál, hogy gyötörje a Vértanút! Egy katona odamegy egy edényhez, amelyben epével kevert ecet van, hogy keserű ízével növelje a halálra ítéltek nyálképződését. Belemárt
egy szivacsot, rátűzi egy nádra, amely mellette van, és a Haldoklónak nyújtja. Jézus vágyakozva várja. Olyan, mint egy éhes kisgyermek, aki anyjának mellét keresi.
Mária látja ezt, és felsóhajtva mondja Jánosnak:
-- Ó, és én még könnyeim egy cseppjét sem tudom adni neki!... Ó, mellem, amely nem adsz tejet! Ó, Istenem, miért hagysz így el minket? Tégy egy csodát Gyermekem számára! Ki segít engem, hogy véremmel oltsam szomját, ha tejemmel nem tudom?... Jézus, aki vágyakozva szopta a maró és keserű italt, undorában elfordítja a fejét. Mennyire marhatja az felsebzett ajkát?! Visszahúzódik, elgyengül, elhagyja magát. Egész súlya lábaira nehezedik, teste előre hajlik. Egy mozdulatot sem tesz, hogy enyhítsen ezen a fájdalmán. Feje egészen előre hajlik. Lélegzete mind nehezebbé válik, inkább hörgés, mint lélegzés. Mind ritkábban lélegzik ki. Tüdeje mindinkább megmerevedik. Mind halkabban panaszkodik, mint egy kisgyermek:
-- Mama! -- És a szerencsétlen Anya mormolja:
-- Igen, kincsem, itt vagyok!
Jézus látása elhomályosodik:
-- Mama, hol vagy? Nem látlak többé! Te is elhagytál? -- alig hallhatóan mormolja ezt. Mária válaszol:
-- Nem, nem, Fiam! Én nem hagylak el! Hallj engem, kedvesem.... A Mama itt van, itt van... és csak az gyötri, hogy nem mehet oda, ahol te vagy...
Ez gyötrelmes... És János szabadon sír. Jézus bizonyára hallja ezt a sírást. De nem mond semmit sem. Talán a közeli halál már révületet okoz neki, és nem tudja, mit mond, és nem fogja fel az anyai vigaszt és a szeretett tanítvány szeretetét sem.
Longinus figyeli Jézust. Igyekszik legyőzni felindulását, de arcán látszik érzelmeinek hullámzása, és szemében könny csillog, s csak vasfegyelmével tudja visszatartani sírását. A közelebb álló katonákon is látszik a részvét.
Csend. Utána a teljes sötétben a szavak:
-- Minden beteljesedett! -- és utána a mindinkább hörgéssé váló lélegzés, mind nagyobb közökben, mind gyengébben.
A Máriák mindnyájan sírnak, és mivel a tömeg elhallgatott, a hörgésre figyelve, hallani lehet sírásukat. Megint csend. Utána végtelen kedvességgel a buzgó ima:
-- Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!
Ismét csend. A hörgés is halkabbá válik. Utána az utolsó görcs. Kegyetlen görcs, amely mintha le akarná tépni a testet a keresztről. Háromszor halad végig a lábtól a fejig, felszakítva a korbácsolás sebeit. Feje háromszor keményen beleütődik a keresztbe. A görcs azzal végződik, hogy az egész test nagy ívben kifeszül, remegve; rettenetes még látni is, és utána egy erős kiáltás hasítja át a levegőt, amit az evangélium is említ. Anyját akarja hívni, de csak annyit tud kiáltani:
-- Ma... -- Utána semmi.

Feje visszaesik mellére, teste előre dűl, a remegés megszűnik, lélegzése is megszűnik. Meghalt. A föld félelmetes robajjal válaszol a Megölt kiáltására. Olyan, mintha ezernyi hatalmas kürt szólalna meg egyszerre. Villámok cikáznak
az égen, csapnak le a városra, a Templomra, a tömegre... Egyedül a villámok világítanak a sötétben. A föld remeg, forgószél keletkezik. A Golgota csúcsa ingadozik és ugrándozik annyira, hogy a kereszteket feldőléssel fenyegeti.
Longinus, János, a katonák belekapaszkodnak, amibe tudnak, hogy el ne essenek. János fél kézzel a keresztet fogja, másikkal Máriát támogatja, aki az ő mellére borul. A latrok ordítanak félelmükben. A tömeg még inkább ordít, és szeretne elmenekülni. De nem tud. Egymásra esnek az emberek, megsebesülnek, gurulnak lefelé a lejtőn. Eszüket vesztik. Háromszor ismétlődik meg a földrengés és a forgószél, és utána teljes csend áll be a halott világban. Csak a villámok hasítják még át a levegőt, de hang nélkül, megvilágítva a menekülő zsidókat, akik kezüket fejükön tartják, vagy előre nyújtják, vagy az égre emelik, amelyet
eddig megvetettek, de amelytől most félnek. Sokan a földön fekszenek. Meghaltak, vagy elájultak? A falakon belül ég egy ház. Mária felemeli fejét János kebléről, és nézi Jézusát. Hívja őt, mert rosszul lát a kevés fényben, és könnyekkel telt szemeivel. Háromszor hívja:
-- Jézus! Jézus! Jézus!
Ez az első alkalom, hogy nevén szólítja Őt, mióta a Kálvárián van. Végre egy villámlásnál, amely mintegy koronát képez a Golgota csúcsa körül, látja, mozdulatlanul, egészen előre hajolva, feje annyira előre és jobb oldalra hajolva, hogy arca érinti vállát és álla bordáit. Akkor megérti. Remegő karjait kitárja a sötétben, és felkiált:
-- Fiam! Fiam! Fiam! -- Utána figyel... Szája nyitva van, mintha azzal is figyelne, szemei tágra nyílva, hogy lásson, lásson... Nem tudja elhinni, hogy Jézusa nincs többé. János, aki szintén nézi és figyeli Jézust, és felfogja, hogy minden befejeződött, átöleli Máriát, és igyekszik eltávolítani, mondva:
-- Nem szenved többé.
De mielőtt az apostol befejezte volna a mondatot, Mária, aki felfogta, kiszabadítja magát, meggörnyedve elfedi szemét kezével, és felkiált:
-- Nincs többé Fiam!
Utána remeg, és elesne, ha János nem vonná szívére. Majd János leül a földre, hogy jobban tudja keblén tartani Máriát, míg a másik két Mária oda nem siet, és át nem veszi az apostol szerepét az Anyánál. Magdolna leül oda, ahol János volt, és mintegy ölében tartja Máriát, megcsókolva sápadt arcát. Márta és Zsuzsanna egy ecetbe mártott ronggyal megtörli halántékát és orrát, miközben rokona kezét csókolja, és nevén szólítja őt. Amint Mária kinyitja szemét, és körülnéz, a
fájdalomtól szinte eszét vesztve, azt mondja neki:
-- Leányom, kedves leányom, idefigyelj... mondd nekem, hogy látsz engem... a te Máriád vagyok... ne nézz így rám!... -- És miután Mária felsóhajt, és könnyezni kezd, a jó Mária, Alfeus felesége azt mondja:
-- Igen, igen, sírj... Itt, velem, mint egy mamával, szegény, szent leányom -- és amikor hallja őt azt mondani: ,,Ó, Mária! Mária!
Láttad?'' -- felsóhajt: ,,Igen, igen... de... de... leányom... ó, leányom!...'' Nem talál más szavakat az öreg Mária. Egy csüggedt sírás, amelyet a többiek visszhangoznak, azaz Márta és Mária, János anyja és Zsuzsanna. Longinus odamegy Jánoshoz, és halkan mond neki valamit. Utána egy lándzsát kér az egyik katonától. Figyeli az asszonyokat, és Máriát, aki lassan magához tér. Mindnyájan háttal vannak a keresztnek. Longinus a keresztre feszített elé áll, tanulmányozza, és utána a lándzsa mélyen behatol jobbról balra. János küzd a vággyal, hogy lássa, és a rettegéssel, hogy meglátja, és egy pillanatra elfordítja arcát.
-- Megtörtént, barátom -- mondja Longinus, és befejezi: -- Jobb így. Mint egy lovag. És csonttörés nélkül... Valóban egy Igaz volt!

Forrás: Valtorta Mária-Jézus