Jézus színeváltozása

Jézus Péterrel, Jakabbal és Jánossal felmegy a Tábor-hegyre, miután a többi apostolt a hegy lábánál hagyta, hogy közben ők apostolkodjanak a környéken, s utána egy megadott helyen majd találkoznak. Péter nincs hozzászokva a hegymászáshoz, és amikor megállnak kissé pihenni, kivörösödve, izzadva, nagyot lélegezve megkérdi:
– De hová megyünk? Nincsenek házak a hegyen. Csak az az öreg erődítmény van a csúcson. Ott akarsz prédikálni?
– A másik hegyoldalra megyünk. Nem megyünk az erődhöz, és aki ott van, nem lát meg minket. Megyek, hogy egyesüljek Atyámmal, és azt akartam, hogy ti velem legyetek, mert szeretlek titeket. Föl, szaporán!
– Ó! Uram! Nem mehetnénk egy kissé lassabban, s inkább beszélnénk arról, amit tegnap hallottunk és láttunk, ami egész éjjel ébren tartott minket, hogy beszélgessünk róla?
– Az Istennel való találkozásra az ember mindig gyorsan megy. Rajta, Simon Péter! Ott fenn majd megpihentek.
Miután útközben Jézus rövid pihenőt tart velük, Péterre való tekintettel, aki szemmel láthatóan elfáradt, tovább mennek, egészen a csúcsig, ahol kis tisztás van, amelyet félkörben fák vesznek körül.
– Pihenjetek, barátaim! Én oda megyek imádkozni. – Jézus egy nagy sziklára mutat. Ott letérdel a füves földre, karját a sziklára téve, ráhajtja fejét. Az apostolok leülnek a tisztás szélén, a fák árnyékában. János figyeli a Mestert. Azonban hamarosan mindhárman szundikálni kezdenek, bár nagyon éberen alszanak. Hirtelenül felriadnak, mert oly fényesség támadt, ami messze túlhaladja a nap fényességét. Csodálkozva látják, hogy Jézus átváltozott. Mennyei fény árad belőle. Arca fenséges, ruházata gyémántként, gyöngyként csillog, mintha valami égi anyagból lenne szőve. Jézus a szokottnál magasabbnak látszik, mintha a megdicsőülés megnövelte volna. Leírhatatlanul szép látvány, mintha az ég és föld minden fénye benne összpontosult volna.
Jézus most áll, sőt talán lebeg a föld fölött, mert fény van lába alatt is. Tekintetét az égrevemeli, és mosolyog valakire, akit lát, aki felmagasztalja Őt.
Az apostolokat félelem fogja el, és hívják:
– Mester, Mester! – mert mintha nem is saját Mesterüket látnák, annyira átváltozott. Ő nem hallja kiáltásukat.
– Elragadtatásban van – mondja Péter remegve. – Mi lesz még?
A három apostol feláll, szeretnének Jézushoz menni, de nem mernek. A fény még inkább növekszik, mert két láng száll le az égből, és elhelyezkedik Jézus
oldalán. Amikor megállnak, megnyílik burkolatuk és két fenséges, ragyogó személy jelenik meg. Az egyik öregebb, éles, szigorú tekintetű, hosszú, kétfelé választott szakállal. Homlokából két fénysugár árad ki. Mózes! A másik fiatalabb, sovány, szakállas és szőrös, akárcsak a Keresztelő, akihez hasonlít alakja, soványsága, alkata és szigorúsága. Míg a Mózesből áradó fény fehér, akárcsak Jézusé, főleg ami homlokából sugárzik, Illés fénye a lángoló napéhoz hasonlít, eleven. A két Próféta tiszteletteljes módon áll Megtestesült Istenük előtt, és jóllehet Ő barátságosan beszél hozzájuk, ők nem szűnnek meg tiszteletteljesek lenni iránta. A látnok egy szót sem ért meg beszédükből.

A három apostol reszketve térdre esik, és kezükkel eltakarják arcukat. Szeretnék nézni őket, de félnek. Végül Péter megszólal:
– Mester, Mester! Hallgass meg engem! – Jézus mosolyogva Péterre néz, aki
felszabadulva gátlásától, kijelenti:
– Jó itt lennünk veled, Mózessel és Illéssel. Ha akarod, készítünk három sátrat: számodra, Mózesnek és Illésnek, és mi itt maradunk, hogy szolgáljunk nektek...
Jézus még egyszer reá néz, és még jobban mosolyog. Ránéz Jánosra és Jakabra is. Tekintetével mintegy szeretettel átöleli őket. Mózes és Illés is nézi hármukat. Szemük ragyog. Mintha sugarak áradnának belőlük, amelyek behatolnak szívükbe. Az apostolok nem mernek mást mondani. Félnek, és hallgatnak. Kissé mámorosnak látszanak, mintha elkábultak volna. Ekkor a fény megnövekedése beburkolja a három megdicsőült alakot, úgyhogy már nem látják őket. Hatalmas, összhangzatos Hang tölti be a levegőt, és a három apostol arccal a földre borul.
– Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!
Péter felkiált, amikor a földre borul:
– Irgalmazz nekem, bűnösnek! Isten dicsősége száll le!
Jakab nem szól semmit. János felsóhajtva mormolja, mintha közel lenne az ájuláshoz:
– Az Úr beszél!
Egyikük se meri felemelni fejét, amikor ismét teljes csend lesz. Azért nem látják, hogy a fény ismét természetessé válik, és a napfényben egyedül Jézus látszik, a szokásos módon vörös ruhájában. Mosolyogva feléjük megy, megérinti, és nevükön szólítja őket.
– Keljetek fel! Én vagyok. Ne féljetek!
A három ugyanis nem meri felemelni arcát, irgalmasságért könyörögnek bűneik miatt, attól félve, hogy Isten angyala szólítja őket, aki meg akarja mutatni nekik a Magasságbelit.
– Keljetek hát fel! Parancsolom! – ismétli meg Jézus erőteljesen. Ők felnéznek, és látják, hogy Jézus mosolyog rájuk.
– Ó! Mester! Istenem! – kiált fel Péter. – Hogyan élhetünk közeledben most, hogy
megláttuk dicsőségedet?! Hogyan élhetünk az emberek között és egymással, mi bűnös emberek, most, hogy hallottuk Isten Hangját?
– Velem kell élnetek, és látnotok kell dicsőségemet mindvégig. Legyetek méltók rá, mert közel van az idő. Engedelmeskedjetek Atyámnak és a ti Atyátoknak. Térjünk vissza most az emberek közé, mert azért jöttem, hogy köztük tartózkodjam és elvigyem őket Istenhez.
Menjünk! Ennek az órának az emlékezete tegyen titeket szentekké, erősekké és hűségesekké! Részesülni fogtok legteljesebb dicsőségemben. De most ne beszéljetek arról, amit láttatok. Senkinek sem. Még társaitoknak sem. Amikor az Emberfia feltámad a halottak közül, és visszatért az Atya dicsőségébe, akkor mondjátok el. Mert akkor szükség lesz a hitre ahhoz, hogy részesüljön valaki Országomban.
– De nem kell eljönnie Illésnek, hogy előkészítse Országodat? A rabbik ezt mondják.
– Illés már eljött és előkészítette az Úr útját. Minden úgy következik majd be, amint kinyilatkoztatott. De azok, akik tanítják a kinyilatkoztatást, nem ismerik, nem fogják fel azt, és nem látják, nem ismerik fel az idők jeleit és Isten küldötteit... Illés egyszer már visszatért. (Jézus itt a Keresztelőre céloz.) Másodszor akkor tér majd vissza, amikor az utolsó idő közel lesz, hogy előkészítse az utolsó dolgokat Istennek. De most eljött, hogy az elsőket készítse
elő Krisztus számára, de az emberek nem akarták elismerni őt, és megkínozták, és a halálba küldték. Ugyanazt teszik majd az Emberfiával, mert az emberek nem akarják felismerni azt, ami javukra szolgál. A három apostol lehajtott fejjel elgondolkozik. Szomorúan jönnek le a hegyről az Úr Jézussal együtt azon az úton, amelyen felmentek. Félúton megállnak kis pihenőre, s akkor Péter felsóhajt:
– Ah, Uram! Én is azt mondom, amit tegnap Anyád mondott: „Miért tetted ezt velünk?”, és hozzáteszem: „Miért mondtad ezt nekünk?” Utolsó szavaid megsemmisítették szívünk örömét, amit a dicsőséges látvány okozott! Nagyon félelmetes napok ezek! Először megijedtünk a nagy fénytől, ami felébresztett minket, s ami erősebb volt, mintha az egész hegy égett volna, vagy mintha a hold leszállt volna a szemünk láttára oda, ahol voltunk. Utána megrémített minket a te tekinteted, felemelkedésed, mintha el akartál volna szállni. Attól féltem, hogy megundorodtál Izrael gonoszságaitól, és visszatérsz az égbe, a
Magasságbelinek rendeletére. Utána féltem, amikor megjelent Mózes, akit övéi annak idején nem láthattak lepel nélkül, annyira ragyogott arcán Isten visszatükröződése. (Vö. Kiv 34,29-35) Pedig akkor még közönséges ember volt, míg most boldog lélek, aki Istenhez ment. És Illés... Isteni irgalom! Azt hittem elérkezett életem utolsó pillanata, és eszembe jutottak életem összes bűnei, attól kezdve, hogy gyümölcsöt loptam a kis éléskamrából, egészen az utolsóig, amikor rossz tanácsot adtam neked. Milyen félelemmel bántam azokat! Utána úgy
tetszett nekem, hogy ez a két igaz szeret engem... és beszélni mertem. De az ő szeretetük is félelmet keltett bennem, mert nem érdemlem meg az ilyen szellemek szeretetét. És utána... utána!... A félelmek félelme! Isten hangja!... Isten szólt! Hozzánk! Azt mondta nekünk: „Őt hallgassátok!” Téged. És kijelentette rólad: „Szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Mily félelem! Istenem!... Hozzánk!... Biztos, hogy csak a te erőd tartott minket életben!... Amikor megérintettél minket, és ujjad égetett, mint a tűz lángja, utoljára vett erőt rajtam a félelem. Azt gondoltam, ez az óra, amikor ítéletet mondanak felettem, és az Angyal érintett meg, hogy magához vegye lelkemet és elvigye a Magasságbelihez... De hogyan volt képes Anyád látni... hallani... átélni azt az órát, amiről tegnap beszéltél, anélkül, hogy meghalt volna. Ő, aki egyedül volt, fiatalon, nélküled?
– Mária, a Szeplőtelen nem félhetett Istentől. Éva sem félt tőle addig, míg ártatlan volt. És én ott voltam. Én, az Atya és a Lélek, mi, akik az égben és a földön vagyunk, minden helyen, és akik Mária Szívében lakoztunk, mint a mi tabernákulumunkban – válaszolta kedvesen Jézus.
– Minő csoda! Minő csoda!... De miután te a halálról beszéltél... És minden örömünk megszűnt... De miért éppen nekünk hármunknak? Miért éppen velünk történtek mindezek?
Nem lett volna jó, mindenkit részesíteni dicsőségednek ebben a látomásában?
– Éppen azért, mert titeket elkábított, hogy a halálról hallottatok beszélni, az Emberfia engesztelő haláláról, az Istenember meg akart erősíteni titeket arra az órára, és mindenkorra, annak előzetes megismerésével, ami halálom után leszek. Jegyezzétek meg mindezt, hogy elmondjátok annak idején... Megértettétek?
– Ó! Igen, Uram! Nem lehet elfelejteni. És felesleges lenne beszélni róla. Azt mondanák: „részegek”.

Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok