Az eltévedt bárány

Jézus egy holdfényes nyári estén beszél a tömeghez egy patak partján. A nyájak éppen hazatérőben vannak az akolba, s kis csengettyűik hangja belevegyül a tücskök ciripelésébe.
Jézus a mellettük elhaladó nyájról indul ki beszédében:
-- Atyátok olyan, mint egy gondos pásztor. Mit tesz a jó pásztor? Jó legelőket keres juhai számára, ahol nincs bürök és mérges növény, hanem édes lóhere, illatos menta, és keserű, de egészséges cikória. Olyanhelyet keres, ahol a táplálék mellett van friss és tiszta patak is, és árnyékot adó fák, és ahol nincsenek áspiskígyók a fűben. Nem részesíti előnyben a kövérebb legelőket, mert tudja, hogy azokban gyakrabban találhatók veszélyes kígyók és ártalmas növények. Jobban szereti a hegyi legelőket, ahol a harmatos fű friss és tiszta, és a napfény megtisztítja azt a csúszómászóktól, ahol jó a légáramlat, és nem fülledt a levegő, és egészségtelen, mint a síkságokon. A jó pásztor megfigyeli egyenként juhait. Ha betegek, gondot visel rájuk, ha megsebesültek kezeli őket. Rászól arra, amelyik mohón betegre enné magát, máshová hívja azokat, amelyek túl sokáig maradnának a nedves vagy napos területen. És ha valamelyiknek nincs kedve az evéshez, keres számára savanyú és illatos füveket, amelyek alkalmasak étvágyának felkeltésére, és saját kezével nyújtja neki, közben úgy beszélgetve vele, mint barátjával tenné.

Így tesz a jó mennyei Atya a földön eltévedt gyermekeivel. Szeretete a pásztorbot, amellyel összetereli őket, hangjával irányítja őket, és a Törvények a legelői, akla pedig az Ég. De íme, egy kis báránya elhagyja. Mennyire szerette ezt a bárányt! Fiatal volt, tiszta, fehér, mint az áprilisi felhő az égen. A pásztor
nagy szeretettel nézte, arra gondolva, mily sok jót tehet vele, és az mennyire fogja szeretni Őt. És ez a bárány elhagyta.
A legelő mentén haladó úton arra járt egy kísértő. Nem szegényes zubbonyban, hanem sokszínű ruhában. Nem bőrövvel, baltával és késsel az övében, hanem aranyos övvel, amelyről ezüst csengettyűk függnek le, amelyek hangja oly összhangzatos, mint a fülemüléé, és részegítő illatszereket tartalmazó fiolákkal... Nincs pásztorbotja, mint a jó pásztornak, amellyel összegyűjti és megvédi juhait, és ha nem elég ehhez a bot, kész megvédeni őket baltájával és késével, sőt még
életével is. De ez a kísértő, amely arra jár, ragyogó drágakövekkel kirakott füstölőt tart kezében, amelyből illatos, de ugyanakkor bűzös füst száll fel, amely azonban éppúgy elkábít, mint ahogy a -- jóllehet hamis -- ékszerek ragyogása elkápráztat. Énekelve megy, és marokszámra szórja a sót, amely tündöklik a homályos úton...
Kilencvenkilenc bárány nézi, és helyben marad. A századik, a legfiatalabb és legkedvesebb felugrik, és eltűnik a kísértő mögött. A pásztor hívja őt. De ő nem tér vissza. Szélnél sebesebben megy, hogy csatlakozzék ahhoz, aki arra járt, és futás közben megkóstolja a sót, hogy fenntartsa magát vele. Az, furcsa módon
égeti belsejét és azért áhítozik a mély és zöld vízre, amely a vadon egy mélyedésében van. Követi a kísértőt a vadonba, megy fel és le, és elesik... egyszer, kétszer, háromszor. És egyszer, kétszer, háromszor érzi nyaka körül a csúszómászók nyálas ölelését, és inni akar a szennyes vízből, és táplálkozni akar a fényes, de undorító füvekkel.

Mit tesz közben a jó pásztor? Biztonságos helyre bezárja a kilencvenkilenc hűségeset, és utána útnak indul, és nem áll meg addig, míg meg nem találja az elveszett bárány nyomait. Mivel az nem tér vissza hozzá, szélnek ereszti hívó szavait, azért ő megy feléje. És már messziről meglátja, megittasulva a reá tekeredő csúszómászók között, annyira megrészegülve, hogy nem vágyakozik már annak arca után, aki szereti őt, sőt kineveti. És ismét találkozik vele, más lakásában, amelybe tolvajként behatolt, bűnös módon, s annyira érzi bűnösségét, hogy nem is mer többé a pásztorra nézni... A pásztor azonban
fáradhatatlanul megy tovább, és keresi, keresi, követi, ösztönzi. Sírva látja az elveszett nyomait: egy gyapjú foszlányt, lelkének foszlányait,vérnyomokat, különféle bűncselekmények nyomait, szennyet: érzékiségének bizonyítékait. Megy, és végül eléri.
Ah! Megtaláltalak, kedvesem! Elértelek! Mily nagy utat jártam be érted, hogy visszavigyelek az akolba! Ne hajtsd le reményt vesztve fejedet! Bűnödet eltemettem szívemben. Rajtam kívül, aki szeretlek téged, senki se fogja azt megismerni. Megvédelek mások bírálata ellen, saját testemmel védelek meg pajzsként vádlóid kőzápora ellen. Jöjj! Megsebesültél? Ó! Mutasd meg sebeidet. Ismerem azokat. De azt akarom, hogy te mutasd meg nekem azzal a bizalommal, amellyel viseltettél irántam, amikor még tiszta voltál, és rám néztél, pásztorodra és Istenedre, ártatlan szemeddel. Íme, itt vannak! Mily mélyek! Ki sebzett meg téged ennyire szíved mélyén? Tudom, a kísértő tette. És ő, akinek nincs se botja, se baltája, de aki mérges harapásával mélyebb sebet ejt; és megsebeznek füstölőjének hamis ékszerei, azok, amelyek csillogásukkal félrevezettek téged... és amelyek pokoli kénes tűzként égették szívedet. Nézd, mennyi seb! Mennyi megtépázott gyapjú, mennyi vér, mennyi tüskebokor!

Ó, szegény kiábrándult kis lélek! De mondd nekem: ha megbocsátok neked, ismét szeretni fogsz? De mondd nekem: ha kitárom feléd karomat, idefutsz? De mondd nekem: szomjazod a jó szeretetet? Akkor jöjj, és szüless újjá! Térj vissza a szent legelőkre! Sírj! Sírásod lemossa bűnöd nyomait, és én, hogy tápláljalak, mert elemésztett a benned égő betegség, megnyitom keblemet, megnyitom ereimet, és azt mondom neked:,,Táplálkozz, de élj!''
Jöjj, karomba veszlek! Menjünk minél gyorsabban a szent és biztos legelőkre. Teljesen el fogod felejteni ezt a reménytelen órát. És kilencvenkilenc jó testvéred örvendezni fog visszatéréseden, mert mondom neked, elveszett báránykám, akit messziről jőve kerestem, akit megtaláltam, akit megmentettem, a jók jobban örvendeznek egy visszatérő elveszetten, mint a kilencvenkilenc igazon, akik sose távolodtak el az akoltól. Jézus egyszer sem fordult és nézett az út felé, ahol az esti árnyékban ott állt Mária Magdolna, még nagyon csinosan, de legalább
tisztességesen öltözve, és sötét fátyollal borítva, amely elrejti vonásait és alakját. De amikor Jézus elérkezett ehhez a ponthoz:
,,Megtaláltalak kedvesem!'', Mária kezébe temette arcát a fátyol alatt, és csendesen, folyamatosan sírt. A nép nem látja őt, mert Mária az út menti töltés másik oldalán áll. Csak a már magasan járó hold és Jézus lelke látja őt...

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek