A mag fejlődése Mt 4,26-29

Jézus többször beszél, vagy csodát tesz Mária Magdolna jelenlétében, türelmesen várva, hogy az elvetett mag, termést hozzon. Az apostolok szeretnék, ha többet tenne Magdolna megtérése érdekében. Válaszként mondja el nekik ezt a példabeszédet, miközben egy kisfiút, Benjamint, a térdén tartja:
-- Elmondok nektek egy szép példabeszédet, ami Benjaminnak is szól, és azoknak is, akik nem gyerekek, és alkalmazhatják magukra és Mária Magdolnára egyaránt. Halljátok!

Ti kételkedtek abban, hogy Mária jó útra fog térni. Semmi jelét sem adta ennek ez alkalommal. A szemtelen és szemérmetlen, tudatában helyzetének és hatalmának, kihívó módon merészelt eljönni egészen annak a háznak a küszöbéig, ahol sírtak miatta. (Mert házasságtörést követett el egy sokgyermekes apával, akit emiatt egy római szíven szúrt, de Jézus meggyógyított.) Mikor Péter szemrehányást tett neki, nevetéssel válaszolt. Az én tekintetemre, amivel hívtam, hogy térjen meg, kevély makacssága volt a válasz. Ti talán azt szerettétek volna, hogy Lázárra, vagy magamra való tekintettel beszéljek közvetlenül hozzá, hosszasan, alávetve őt hatalmamnak, megmutatva erőmet, mint Messiás és Üdvözítő.
Nem. Ez nem szükséges. Sok hónappal ezelőtt ugyanezt mondtam egy másik
bűnös nővel kapcsolatban. A lelkeknek maguknak kell megtenniük az első lépést. Én elvetem a magot. A mag titokban dolgozik. Tiszteletben kell tartani a lelket ebben a munkájában. Ha az első mag nem kel ki, elvetünk egy másikat, harmadikat... s csak akkor vonulunk vissza, amikor biztosak vagyunk benne, hogy felesleges a magvetés. És imádkozunk. Az ima olyan, mint az eső a barázdáknak: lágyan tartja őket, és táplálja, és a mag ki tud kelni. Nemde te is így teszel, asszony, a te veteményes kertedben? (Jézus e szavait egy jelenlevő asszonyhoz intézi, aki nagyon vágyott hallani az Ő tanítását, és akinek kis kertje volt a ház mögött, ahol Jézus beszélt.)

Most hallgassátok meg a példabeszédet arról, miként működik Isten a szívekben, hogy megalapítsa Országát. Mert a földön minden szív Istennek egy kis országa. Később, miután meghalnak, mindezek a kis országok egybe olvadnak össze, a felmérhetetlenül nagy, szent, örök mennyországban. Az Isteni Magvető teremtette Isten Országát a szívekben. Ő eljön saját földjére -- az ember Istené, mert minden ember tőle ered -- és ott elveti a magot. Utána elmegy a többi földekre, a többi szívekbe. És a nappalokat követik az éjszakák, és az éjszakákat a nappalok. A nappalok hozzák a napfényt vagy az esőt, ebben az esetben az isteni szeretet sugarait és az isteni Bölcsesség kiáradását, aki a szellemhez
beszél. Az éjjelek hozzák a csillagokat és a pihenés csendjét: a mi esetünkben Isten fényes figyelmeztetéseit és a csendet a szellem számára, hogy a lélek magába szálljon és elmélkedjék. A mag, a láthatatlan gondviselésnek ebben a folyamatában, amely erőteljes, felduzzad, szétreped, gyökeret ver, kibontja első leveleit, növekszik. Mindez emberi segítség nélkül megy végbe. A föld magától
létrehozza a növényt a magból, utána a palánta megerősödik, és kalászba
szökken, ami növekszik, duzzad, megkeményedik, szőkévé, keménnyé, tökéletessé válik magjában. Amikor megérik, visszatér a magvető és learatja, mert ennek a magnak a számára elérkezett a tökéletesség ideje. Tovább nem fejlődhet, azért ültették el. Az én beszédem ugyanígy dolgozik a szívekben. Azokról a szívekről beszélek, amelyek befogadják a magot. De a munka lassú. Nem szabad mindent tönkretenni a siettetéssel. Milyen fáradságos a kis mag
számára, hogy megrepedjék, és gyökeret verjen a földben! A kemény és elvadult szívekben is fájdalmas ez a munka. Meg kell nyílnia, hagyni kell, hogy keressen, új dolgokat tegyen magáévá, fáradozzék annak táplálásában, mássá legyen, alázatos és hasznos dolgok borítsák el, nem pedig a vonzóbb, pompás és haszontalan vadvirágok, amelyek előzőleg borították. Meg kell elégednie az alázatos munkával, amely nem vonja magára mások csodálatát, hogy hasznossá váljék az isteni Eszme számára.

Minden képességét igénybe kell vennie a növekedéshez és a kalász kialakításához. Izzania kell a szeretettől, hogy búzává legyen. És amikor túltette magát az annyira fájdalmas emberi véleményeken, miután fáradozott, szenvedett és megszerette új ruháját, íme, meg kell fosztania magát tőle egy kegyetlen vágással. Mindent oda kell adnia, hogy mindent birtokoljon. Le kell vetkőznie, hogy ismét felöltöztessék az égben a szentek ruhájába. A szentté vált bűnösnek az élete a leghosszabb, leghősiesebb, legdicsőségesebb küzdelem. Mondom nektek.
Abból, amit mondtam, megértitek, hogy helyes, hogy úgy cselekszem Mária iránt, amint teszek. Veled talán másképpen bántam, Máté?
-- Nem, Uram.
-- És mondd meg nekem az igazat: mi győzött meg téged jobban, az én türelmem, vagy a farizeusok éles szemrehányásai?-- A te türelmed, annyira, hogy itt vagyok. A farizeusok megvetésükkel és átkaikkal csak azt érték el, hogy én is megvetettem őket, és ezáltal még rosszabbá lettem, mint amilyen előtte voltam.
Amikor valaki bűnös, csak megrögződik bűnében, ha érzi, hogy bűnösként
kezelik. De amikor a sértegetés helyett kedvesen bánnak vele, elképed, és utána sír... és amikor sír, a bűn kérge leválik és eltűnik.
Csupaszon áll a Jóság előtt, és szívből kéri azt, hogy öltöztesse fel Önmagába.
-- Jól mondtad.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek