A konkolyhintő

Keresztelő Jánost egyik tanítványa tőrbecsalta azzal a hazugsággal, hogy ,,Jézust megtámadták és haldoklik. Látni akar téged, hogy reád bízzon egy titkot.'' János elindult, és az áruló Heródes felfegyverzett emberei kezébe vezette őt. Jézus még mindig ennek a hírnek a hatása alatt mondja el a következő példabeszédet. Ebben a szép időben, amikor a búza már kalászba szökken, mondok nektek egy példabeszédet a búzáról. Hallgassátok.

A mennyek országa hasonló egy emberhez, aki jó magot vetett el szántóföldjén. De miközben az ember és szolgái aludtak, eljött egyik ellensége, és konkolyt hintett el szántóföldjén, és utána elment. Kezdetben senki se vett észre semmit sem. Jött a tél az esővel és zúzmarával, jött a Tebet hónap vége, és kisarjadt a búza. Zsenge zöld színe volt az alig kihajtott leveleknek. Jött a Scebat és utána az Adar hónapja, és kialakultak a növények, és utána kalászba szökkentek. Akkor
látták, hogy a búza között konkoly is nőtt inda módjára a búza szárára tekeredve.
Az úr szolgái elmentek hozzá, és megkérdezték tôle: ,,Urunk, milyen magot vetettél? Nem volt elsőrendű, minden másfajta magtól megtisztított?''
,,Biztosan az volt. Én teljesen egyforma szemeket választottam ki. Láttam volna, ha másfajta magvak lettek volna köztük.''
,,Honnan van akkor az a sok konkoly a búza között?''
A gazda elgondolkozott, és utána azt mondta: ,,Valamelyik ellenségem tette ezt, hogy kárt okozzon nekem.''
A szolgák erre megkérdezték: ,,Akarod, hogy elmenjünk, és türelmesen
megtisztítsuk a búzát a konkolytól, kitépve azt? Parancsold meg, és megtesszük.''
De a gazda azt felelte: ,,Nem! Kitépnétek esetleg a búzát is, és biztosan kárt tennétek a még zsenge kalászokban. Hagyjátok, hogy egymás mellett legyenek egészen az aratásig. Akkor azt mondom majd az aratóknak: ,,Arassatok le mindent együtt. Utána, mielőtt kévékbe kötnétek, válogassátok szét a konkolyt a búzától, és külön kössétek őket kévékbe. Azután a konkolyt égessétek el és használjátok fel trágyának. A jó búzát pedig vigyétek a magtárakba. Kitűnő kenyér lesz belőle, az ellenség szégyenére, aki csak azt éri majd el, hogy
rosszindulata miatt Isten elveti őt.''

Gondoljatok most arra, mily gyakran és bőségesen vet az Ellenség szívetekbe. Fogjátok fel, mennyire kell őrködnötök, türelmesen és állhatatosan, hogy kevés konkoly vegyüljön a kiváló búza közé. A konkoly sorsa az elégetés. Égni akartok-e, vagy pedig az Ország polgáraivá válni? Ti azt mondjátok, hogy az Ország polgárai szeretnétek lenni. Rendben van, értsetek hozzá, miként lehettek azok. A jó Isten beszél hozzátok Szava által. Az ellenség nem alszik, hogy tönkretegye azt, mert a konkollyal kevert búza lisztjéből készült kenyér keserű és ártalmas a gyomornak. Ismerjétek fel jó akaratotok révén, hogy van-e konkoly lelketekben, s ha igen, válasszátok azt szét és vessétek ki, akkor nem lesztek méltatlanok Isten előtt. Menjetek fiaim! Béke veletek!

A nép lassan szétoszlik. A kertben ott marad a nyolc apostol és a betlehemi pásztorok közül Illés, annak testvére, anyja és az öreg Izsák.
Jöjjetek körém, és hallgassatok meg -- mondja nekik Jézus. -- Elmagyarázom nektek a példabeszéd teljes értelmét, mert két jelentése van.
A példabeszéd általános értelme: a szántóföld a világ. A jó magok az Isten Országának gyermekei, akiket Isten vet el a világon, elvárva tőlük, hogy elérkezzenek a nekik kiszabott határokig, és akkor a Kaszás learassa őket, és elvigyék őket a világ Urához, hogy Ő magtárában elhelyezze őket. A konkoly a Gonosz gyermekei, akiket ő szór szét Isten szántóföldjén, azzal a szándékkal, hogy fájdalmat okozzon a világ Urának, és ártson Isten kalászainak is. Isten Ellensége gonoszul azzal a szándékkal veti el azt, hogy kiforgassa természetéből az embert, és saját gyermekévé tegye, letérítse útjáról azokat, akiket másképpen nem tudott szolgáivá tenni.

Az aratás, kévébe kötés és azoknak a magtárakba szállítása: a világ vége, és akik véghezviszik, azok az angyalok. Ők kapnak parancsot arra, hogy összegyűjtsék a learatott teremtményeket, és válasszák szét a búzát a konkolytól. Amint ezeket a példabeszédben elégetik, úgy égnek majd az örök tűzben a kárhozottakat az Utolsó Ítéletkor.
Az Emberfia elküldi (az angyalokat), hogy távolítsák el Országából mindazokat, akik botrányokat okoznak és gonoszul élnek. Mert akkor az Ország mind a földön, mind az égben lesz, és az Ország polgárai között a földön ott lesznek az Ellenség fiai is, elvegyülve közéjük. Amint már a próféták megmondták (Vö. Dán 9,27; 11,31.36; 12,11; 1 Mak 1,57) ezek eljutnak a botrányok és romlottság csúcspontjára, és vadul gyötrik majd a jókat. Isten Országában, az égben már nem lesz helyük a gonoszoknak, mert ami romlott, nem mehet be az égbe. Az Úr angyalai az aratásnál szétválasztják a búzát a konkolytól, és ezt az égő kemencébe vetik, ahol sírás lesz és fogak csikorgatása. A jókat, a válogatott búzát pedig elviszik az Örök Jeruzsálembe, ahol ragyogni fognak, mint a nap
az én Atyám és a ti Atyátok országában. Ez az általános alkalmazás. De számotokra van még egy másik is, amely választ ad a gyakran felvetett kérdésre, amit tegnap este ti is kérdeztetek. Tudni akartátok, hogy vajon a tanítványok között is ehetnek-e árulók. És félelem töltötte el szíveteket. Lehetnek. Biztosan vannak.

A Magvető jó magot vet. Ebben az esetben a vetés helyett inkább összegyűjtésről lehetne beszélni. Mert a mester, akár rólam van szó, akár a Keresztelőről, maga választotta ki tanítványait. Akkor hogyan tértek rossz útra? Nem. Helytelenül neveztem magoknak a tanítványokat. Félreérthetitek. Inkább szántóföldeknek nevezem őket. Ahány tanítvány, annyi szántóföld, amelyeket a Mester választott ki, hogy Isten Országának területét alkossák, Isten javait. A Mester fáradozik rajtuk, megművelve őket, hogy százszoros termést adjanak. Gondoskodik mindről. Mindről. Türelmesen. Szeretettel. Bölcsen. Fáradságot nem kímélve.
Állhatatosan. Látja rossz hajlamaikat is. Közönyüket, fösvénységüket. Látja makacsságukat és gyengeségüket. De remél, mindig remél, imával és vezekléssel erősítve reményét, mert el akarja vezetni őket a tökéletességre. De a szántóföldek nincsenek körülkerítve. Nem erős fallal körülvett kertek, amelyekbe csak Uruk, Mesterük mehet be. Bárki hozzájuk férhet. A világ közepén vannak, a világban, bárki megközelítheti őket, behatolhat területükre. Bárki. Nem a konkoly az egyedüli rossz mag, amit beléje vetnek! A konkoly jelképezheti a világ szellemének keserű könnyelműségét. De az Ellenség minden más magot is elvet beléjük, s azok kisarjadnak. A csalán, a tarackfű, a lenfojtó aranka, a szulák, a bürök és a mérges növények. Miért? Miért? Kik ezek?

A csalán: a szurkálódás szelleme, amit nem lehet megfékezni. Bőségesen termeli a mérget, és sok zavart okoz. A tarackfű: az élősdi lelkület, ami kimeríti a Mestert, mert mást sem tud, csak hízelegni, kiszipolyozni, élvezve az ő munkáját és ártva a jóindulatúaknak, akik többre mennének, ha a Mestert nem zavarná meg, és térítené el munkájától az élősdiekkel való foglalkozás, amit igényelnek. A szulák: ami nem emelkedik fel a földről, hanem csak kihasznál másokat. A
lenfojtó aranka: amely csak gyötri a mestert, akinek útja amúgyis elég fájdalmas, és akik gyötrik a hűséges tanítványokat, akik őt követik. Mindenbe belekötnek, kákán is csomót keresnek, mindenbe beleavatkoznak, mindent cafatokra tépnek, összekarmolnak, bizalmatlanságot keltenek, és szenvedést okoznak. A mérges növények: a bűnösök a tanítványok között, akik olyanok az életben, mint a bürök és más mérges növények. Láttátok- e már, milyen szépek virágjaik, amelyek később fehér, piros, égszínkék foltokká válnak? Ki mondaná, hogy ezek a csillagos párták -- amelyek fehérek, vagy rózsaszínűek, aranyszínű szívecskéjükkel, ezek a sokszínű korallok, amelyek annyira hasonlítanak más apró gyümölcsökhöz, amelyeket élveznek a madarak és a kisgyermekek -- amikor megérnek, halált okozhatnak? Senki. És az ártatlanok csapdába esnek. Azt hiszik, hogy minden jó, mint ők... Leszedik őket, és meghalnak.

Azt hiszik, hogy mindenki jó, mint ők! Ó, mily magasztos igazság a mester számára, mily kárhozat az árulónak! Hogyan? Nem fegyverzi le őket a jóság? Nem hatástalanítja rosszindulatukat? Nem! Nem teszi ezt, mert az ember az Ellenség zsákmányává és érzéketlenné vált mindaz iránt, ami magasabb rendű. És minden felsőbbrendű dolog mássá válik számára. A jóság gyengeséggé válik, amelyet lábbal szabad taposni, és csak növeli rosszindulatát, amint a vérszag is vágyat kelt a vadállatban, hogy átharapja áldozatának torkát. Akkor is, ha a mester mindig ártatlan... és engedi, hogy árulója megmérgezze őt, mert nem
tudja elképzelni, hogy egy ember az ártatlan gyilkosává váljék. A tanítványok között, a Mester szántóföldjein, megjelennek az ellenségek. Sokan vannak. Elsősorban a Sátán. A többiek az ő szolgái, vagyis az emberek, a szenvedélyek, a világ és a test. A tanítványt könnyen megtámadják, ha az nem áll mindig közel Mesteréhez, hanem a Mester és a világ között foglal helyet. Nem képes, nem akar teljesen elválni a világtól, a testtől, a szenvedélyektől és az ördögtől, hogy
egészen azé legyen, aki Istenhez viszi őt. Az arany, a hatalom, a nő, a kevélység, a világ rosszallásától való félelem és a haszonlesés szelleme. ,,A nagyok a legerősebbek. Azért szolgálom őket, hogy barátaimmá váljanak.'' És ezek a nyomorúságos dolgok bűnbe és kárhozatba viszik őket...

Azt kérditek tőlem: Ha a Mester látja a tanítvány tökéletlenségét, és akaratlanul is felvetődik benne a gondolat: ,,Ez lesz az én gyilkosom'', miért nem irtja ki azonnal őt soraiból? Azért, mert hasztalan lenne. Ha ezt tenné, ezzel nem gátolná meg azt, hogy ellenségei legyenek, sőt kétszeresen és még gyorsabban azokká válnának dühükben, vagy fájdalmukban, hogy felismerték őket, vagy elkergették őket. Fájdalmukban. Igen. Mert sokszor a gonosz tanítvány nem fogja fel, hogy gonosz. Az ördög munkája oly kifinomult, hogy nem figyel fel rá. Megszállja őt anélkül, hogy az gyanítaná működését. Dühükben. Igen. Amikor tudatosul bennük a Sátán munkája és az ő híveié: az embereké, dühösek amiatt, hogy olyanoknak látják őket, amilyenek. A Sátán hívei kísértik őket gyenge oldalukon, hogy távolítsák el a világból a szentet, akinek látása bántja őket. Ők ugyanis gonoszok, amaz pedig jó. Akkor a szent imádkozik. Ráhagyatkozik Istenre. ,,Aminek megtörténtét te megengeded, történjék meg'' -- mondja. Csak ezt teszi hozzá: ,,ha a te célodat szolgálja.'' A szent tudja, hogy eljön majd az óra, amikor a rossz konkolyt kivetik gabonája közül. Ki teszi meg ezt? Maga Isten,
aki nem enged meg mást, csak azt, ami szerető akaratának győzelmét szolgálja.
-- De ha te elismered, hogy mindig a Sátán és az ő szolgái (működnek az emberek rosszra csábításában)... akkor nekem úgy tűnik, hogy csökken a tanítvány felelőssége -- mondja Máté.
-- Ne gondold! Nemcsak a Gonosz létezik, hanem a Jó is, és az embernek van ítélőképessége és szabad akarata.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek