A fák királyt választanak

(Jézus nyilvános működésének második évében is többször visszatért Názáretbe, ahol az előző évben életére törtek. Ismét beszél hozzájuk két napon keresztül a zsinagógában. A második napon az Abimelek ellen szóló tanító mesét olvassa fel és magyarázza eddig ismeretlen, új módon. Ezt a mesét megtaláljuk a Bírák könyvének 9,8-15. versében és a benne foglalt jövendölés bekövetkezését a 16-57. versben. A Jézus életrajz a mese utolsó szavaival kezdi a magyarázatot, de azok kedvéért, akiknek nincs Ószövetségi Szentírásuk, itt közöljük a teljes mesét:

,,Egyszer útra keltek a fák, hogy királyt kenjenek föl -- legyen, aki uralkodik rajtuk. Így szóltak az olajfához: légy a királyunk! De az olajfa azt felelte: Elhagyhatnám-e olajomat, amellyel megtisztelik az isteneket és az embereket, hogy a többi fa között járjak-keljek? Akkor a fák így szóltak a fügefához: Gyere és légy a királyunk! De a fügefa így válaszolt nekik: Elhagyhatnám-e édes csemegémet és pompás gyümölcsömet, hogy a többi fa között járjak-keljek? A fák erre a szőlőtőnek mondták: Gyere és uralkodjál rajtunk! A szőlőtő így felelt
nekik: Elhagyhatnám-e boromat, amely megvidámítja az isteneket és az embereket, hogy a többi fa között járjak-keljek? Most a fák mind a tövisbokorhoz fordultak: Gyere és légy a királyunk! A tüskebokor így
válaszolt a fáknak: Ha valóban királlyá akartok kenni, hogy uralkodjam rajtatok, gyertek és pihenjetek meg árnyékomban. Ha nem, akkor tűz csap
ki a tövisbokorból, és megemészti a Libanon cédrusait.''

Jézus miután elolvasta a mesét, visszaadta a tekercset a zsinagóga vezetőjének.
-- A többit nem olvasod fel? Jó lenne, hogy megértsék a mesét -- mondja a zsinagóga vezetője.
-- Nem szükséges. Abimelek nagyon régen élt. Én a mai időkre alkalmazom a régi mesét. Halljátok, Názáret lakosai!
Ti már ismeritek a mese alkalmazását Abimelek ellen, mert elmagyarázta nektek zsinagóga főnökötök, akit annak idején egy rabbi oktatott, és azt egy másik, és így a századokon keresztül, és mindig ugyanazzal a módszerrel és ugyanazokkal a következtetésekkel.
Tőlem egy más alkalmazást hallotok majd. És kérlek titeket a továbbiakban, használjátok értelmeteket, és ne legyetek olyanok, mint a kút kerekére erősített kötél, amely addig, míg el nem kopik, megy a keréktől a vízig, a víztől a kerékig anélkül, hogy ezen változtatni tudna. Az ember nem valamihez kötött kenderkötél, sem pedig gépiesen működő szerszám. Az ember meg van ajándékozva értelemmel, és értenie kell annak használatához a szükségnek és a körülményeknek megfelelően.

Mert ha a beszéd betűi örökkévalók is, a körülmények változók. Szánalmasak azok a tanítók, akik nem akarnak azzal fáradozni, hogy megelégedésükre ismételten új és új tanulságot vonjanak le belőle, azaz azt a szellemet, amelyet a régi bölcs tanítások mindig tartalmaznak. Hasonlók a visszhanghoz, amely nem képes másra, csak az ismétlésre, tízszer, sőt százszor is ugyanazt mondva anélkül, hogy akár csak egyetlen saját szavát is közbeszúrná. A fák, azaz az emberiség, amelyet az erdő jelképez, ahol megtalálható a növényeknek, bokroknak, füveknek minden fajtája, szükségét érzik annak, hogy egyikük vezesse őket, akire ránehezedik nemcsak mindnyájuk dicsősége, de a jóval nagyobb teher is, a tekintélyé, hogy ő felelős alattvalói boldogságáért vagy boldogtalanságáért. Felelős ezért alattvalói előtt, a szomszéd népek előtt, és ami a legrettenetesebb, Isten előtt. Mert igaz ugyan, hogy a koronákat, vagy a társadalmi kiválóságot, bármi legyen is az, az emberek adják, de Isten engedi meg, akinek beleegyezése nélkül semmiféle emberi hatalom sem lenne képes azt
rájuk ruházni. Ez magyarázza meg az elképzelhetetlen és váratlan változásokat olyan uralkodó házaknál, amelyek örökkévalóknak látszottak, és az olyan hatalmaknál, amelyek érinthetetleneknek tűntek, és amelyek, amikor betöltötték rendeltetésüket, hogy a népek megbüntetésére, vagy azok próbatételére szolgáljanak, önmaguktól összedőltek, Isten megengedéséből semmivé, porrá, ürülékké váltak.

Mint mondottam, a népek szükségét érzik annak, hogy kiválasszanak valakit, akire rárakják a felelősség minden terhét alattvalói felé, a szomszédos népek felé, és -- ami a legfélelmetesebb minden között -- Isten felé.
Mert ha a történelem ítélete rettenetes, és hiába törekszenek megváltoztatni azt a népek érdekei, mert az események és a jövő népei visszaadják annak első, rettenetes igazságát, akkor még rosszabb Isten ítélete, amely független minden emberi ráhatástól hangulatváltozástól és ítélettől, ellentétben az emberek ítélkezéseivel, és amely nincs kitéve tévedésnek az ítélethozásban. Szükség van azért arra, hogy azok, akiket a népek fejévé választottak, és akik a történelmet formálják, a szentek hősies igazságosságával cselekedjenek, hogy a jövő századok ne ítéljék el őket, és Isten ne büntesse meg őket az örökkévalóságon
keresztül. De térjünk rá Abimelek meséjére.

A fák tehát királyt akartak választani, és elmentek az olajfához. De ez a szent és természetfeletti célokra kiválasztott fa, amelynek olaja az Úr előtt ég, és túlnyomó részben szerepel a tizedben és az áldozatokban, amelyet felhasználnak a balzsam készítéséhez, amellyel azután megkenik az oltárt, a papokat és a királyt, és amelynek szinte csodálatos gyógyító hatása van a beteg testre, ezt válaszolta: ,,Hogyan mondhatnék le szent és természetfeletti hivatásomról, s
alacsonyodhatnék le a földi dolgokkal való foglalkozáshoz?''
Ó, mily kedves az olajfa válasza! Miért nem tanulják meg ezt tőle, és miért nem gyakorolják mindazok, akiket Isten szent küldetésre választott ki, legalább ezek, mondom, legalább!? Mert igazán így válaszolhatna minden ember is a Sátán
sugallataira, hiszen minden ember, király és Isten gyermeke, meg van ajándékozva egy lélekkel, amely azzá teszi, királlyá, istengyermekké, és természetfeletti hivatást ad neki. Lelke van, amely oltár és ház.
Isten oltára, ház, ahová leszáll a mennyei Atya, hogy fogadja gyermekének és alattvalójának szeretetét és tiszteletét. Minden embernek van lelke, és minden lélek oltár lévén, pappá, az oltár őrzőjévé teszi az embert, akiben a lélek van, és a Leviták könyvében olvashatjátok: ,,A pap ne tegye magát tisztátalanná!'' (Lev 21,1-9) Az embernek azért kötelessége lenne ezt válaszolnia a Sátán, a világ
és a test kísértésére: ,,Megszűnhetek-e én lelki lenni, foglalkozhatom-e anyagias és bűnös dolgokkal?''

A fák akkor elmentek a fügefához, és megkérték, hogy uralkodjék felettük. De a fügefa ezt válaszolta: ,,Hogyan mondhatnék le édességemről és legélvezetesebb gyümölcseimről, hogy királyotokká legyek?''
Sokan fordulnak ahhoz, aki kedves, hogy királyukká legyen. Nem annyira azért, mintha csodálnák kedvességét, hanem inkább azért, mert remélik, hogy mivel nagyon kedves, jelentéktelen király lesz, akitől megkapnak minden engedményt, aki beleegyezik minden szabadosságukba. De a kedvesség nem egyenlő a gyengeséggel. Az jóság. Igazságosság. Értelmesség. Erő. Sose tévesszétek össze a kedvességet a gyengeséggel. Az első erény, a második hiány. És éppen azért, mert erény, képesíti azt, aki birtokolja, hogy lelkiismerete irányítsa, és ellenálljon az emberi sürgetésnek és csalárdságnak, megmagyarázza nekik, mi szolgál javukra, és ha valami ellenkezik Isten akaratával, azt mindenáron
visszautasítsa, hűséges maradjon Istenhez. Aki kedves, az sose tesz éles szemrehányást másnak, sose utasítja el keményen azt, aki hozzá fordul. Hanem inkább megbocsátón és mosolyogva mindig azt mondja: ,,Testvéreim, engedjétek meg, hogy kedves életemet folytassam. Én azért vagyok itt, hogy megvigasztaljalak és segítselek titeket, nem lehetek olyan királlyá, amilyenre ti gondoltok, mert az egyetlen királyság, ami engem mindenek előtt érdekel: a lelki
királyság, mind saját lelkem, mind a ti lelketek számára.''

A fák elmentek a szőlőtőhöz, és kérték, legyen királyuk. De a szőlőtő azt válaszolta: ,,Hogyan mondhatnék le arról, hogy vidámságukra és megerősítésükre szolgáljak (az embereknek), s mehetnék, hogy királyotokká legyek?''
A fekete gyémántnál is ritkább az a király, aki nem vétkezik a felelősség terén, és aki nem okoz lelkiismeret furdalásokat magának, ami mindig lelki komorsággal jár. A hatalom elcsábít. Olyannak tűnik, mint egy távoli világítótorony, amelyről azonban kiderül, amint közelébe ér, hogy csak egy szentjánosbogár, nem pedig irányító fény. És még valami: a hatalom nem más, mint egy ezernyi lenkötéllel
megkötött erő, az ezerféle érdek kötelékével, amelyek a király körül működnek. Az udvaroncok, hízelgők, a szövetségesek érdekei, egyéni érdekek és a rokonság érdekei kötik meg kezét. Mennyi király megesküszik rá, amikor felkenik, hogy pártatlan lesz, és utána nem képes erre? Amint egy hatalmas fa nem lázadozik, amikor először átöleli őt a vadborostyán, amely lágy és finom, hanem azt mondja: ,,Ez oly vékony, hogy nem árthat nekem'', sőt tetszik neki, hogy
körülkoszorúzza, és ő megvédi és segíti felemelkedésében, ugyanígy gyakran elmondhatjuk: a király mindig enged az első ölelésnek, amikor a hízelgők, szövetségesek, személyes vagy családi érdekei körülveszik, és azzal tetszeleg, hogy ő nagylelkű védnökük. ,,Ez oly csekélység!'' -- mondja akkor is, ha lelkiismerete azt kiáltja: ,,Vigyázz!'' Azt gondolja, ezzel nem árt sem hatalmának, sem jó hírnevének. A fa is ezt gondolja. De eljön a nap, amikor a vadborostyán mind erősebbé válva, ágról ágra körülveszi, és mohón magába szívja nedvét, és végül megfojtja, megöli a fát. És oly vékony volt! Ő pedig oly erős volt! Így van ez a királyokkal is. Az első megalkuvás küldetésével, az első hátat fordítás lelkiismeretének, mert oly édesek a dicsőítések, mert a keresett védnök légköre annyira tetszik neki, és eljön a pillanat, amikor a király már nem uralkodik, hanem mások érdekei uralkodnak, és bebörtönzik őt, szájkosarat tesznek rá, és végül megfojtják, elnyomják, mert erősebbekké váltak nála, és siettetik halálát.

A közember is mindig király lélekben, és hasonlóképpen elvész, ha megengedi a kevélység és a kapzsiság kiskirályságát. Elveszti lelki nyugalmát, amely Istennel való egységéből táplálkozik. Mert a Sátán, a világ és a test csalfa hatalomnak és örömnek látszanak, és áruk a lelki öröm elvesztése, azé az örömé, ami Istennel való egységükből ered. A lelki szegények vidámsága és ereje megérdemli, hogy az ember azt mondja: ,,Hogyan fogadhatnám el, hogy alacsonyabb rendű vágyaimmal törődjem, szövetkezzem, és elveszítsem lelki erőmet és vidámságomat és az eget, igazi királyságával?''
Ezek a lelki szegénység boldogságának örvendő lelkek azt is mondhatják, hogy ők csak az égi királyságra vágyakoznak, és megvetnek minden egyéb gazdagságot, amely nem azonos azzal. Azt is mondhatják:
,,Hogyan mondhatnánk le küldetésünkről, amely az, hogy megérleljük az erőt és vidámságot adó gyümölcsöket embertestvéreink számára, akik az állatiasság száraz pusztaságában élnek, és akiknek szükségük van szomjuk csillapítására, hogy meg ne haljanak, az életadó folyadékokkal való táplálkozásra, mint a kisdednek, akit megfosztottak dajkájától? Mi vagyunk az emberiség dajkái, azé az emberiségé, amely elvesztette Isten ölét, tévelyeg és beteg, amely elérkezett a reménytelen halálhoz, a sötét kétkedéshez, ha nem talál meg minket, akik szabadok vagyunk minden földi köteléktől, és vidáman tevékenykedünk, hogy meggyőzzük őket arról: létezik az Élet, az Öröm, a Szabadság és a Béke. Nem
mondhatunk le erről a felebaráti szeretetről egy szegényes érdek miatt.''

A fák akkor elmentek a tövisbokorhoz. Ez nem utasította el őket. De szigorú szerződést követelt: ,,Ha királyotoknak akartok, jöjjetek árnyékom alá. De ha, miután megválasztottatok, nem akarjátok ezt tenni, akkor gyötörni foglak titeket minden meggyújtott tövisemmel, és elégetlek mindnyájatokat, még a Libanon cédrusait is!''
Íme a királyság, amelyet a világ igazinak fogad el! A romlott emberiség számára a hatalmaskodás és a vadság vált igazi királysággá, míg a szelídséget és jóságot ostobaságnak és alacsonyrendű érzelmeknek tartják. Az ember nem veti alá magát a Jónak, de aláveti magát a Gonosznak. Az elcsábítja. Ennek következményeképpen elég. Ez Abimelek meséjének tanulsága. De most egy másik mesét mondok nektek. Nem távolit, hanem közelit, jelenbelit. (Lásd a következô példabeszédet: Az állatok királyt választanak.)

Forrás: Valtorta Mária-Példabesazédek

Az eltévedt bárány

Jézus egy holdfényes nyári estén beszél a tömeghez egy patak partján. A nyájak éppen hazatérőben vannak az akolba, s kis csengettyűik hangja belevegyül a tücskök ciripelésébe.
Jézus a mellettük elhaladó nyájról indul ki beszédében:
-- Atyátok olyan, mint egy gondos pásztor. Mit tesz a jó pásztor? Jó legelőket keres juhai számára, ahol nincs bürök és mérges növény, hanem édes lóhere, illatos menta, és keserű, de egészséges cikória. Olyanhelyet keres, ahol a táplálék mellett van friss és tiszta patak is, és árnyékot adó fák, és ahol nincsenek áspiskígyók a fűben. Nem részesíti előnyben a kövérebb legelőket, mert tudja, hogy azokban gyakrabban találhatók veszélyes kígyók és ártalmas növények. Jobban szereti a hegyi legelőket, ahol a harmatos fű friss és tiszta, és a napfény megtisztítja azt a csúszómászóktól, ahol jó a légáramlat, és nem fülledt a levegő, és egészségtelen, mint a síkságokon. A jó pásztor megfigyeli egyenként juhait. Ha betegek, gondot visel rájuk, ha megsebesültek kezeli őket. Rászól arra, amelyik mohón betegre enné magát, máshová hívja azokat, amelyek túl sokáig maradnának a nedves vagy napos területen. És ha valamelyiknek nincs kedve az evéshez, keres számára savanyú és illatos füveket, amelyek alkalmasak étvágyának felkeltésére, és saját kezével nyújtja neki, közben úgy beszélgetve vele, mint barátjával tenné.

Így tesz a jó mennyei Atya a földön eltévedt gyermekeivel. Szeretete a pásztorbot, amellyel összetereli őket, hangjával irányítja őket, és a Törvények a legelői, akla pedig az Ég. De íme, egy kis báránya elhagyja. Mennyire szerette ezt a bárányt! Fiatal volt, tiszta, fehér, mint az áprilisi felhő az égen. A pásztor
nagy szeretettel nézte, arra gondolva, mily sok jót tehet vele, és az mennyire fogja szeretni Őt. És ez a bárány elhagyta.
A legelő mentén haladó úton arra járt egy kísértő. Nem szegényes zubbonyban, hanem sokszínű ruhában. Nem bőrövvel, baltával és késsel az övében, hanem aranyos övvel, amelyről ezüst csengettyűk függnek le, amelyek hangja oly összhangzatos, mint a fülemüléé, és részegítő illatszereket tartalmazó fiolákkal... Nincs pásztorbotja, mint a jó pásztornak, amellyel összegyűjti és megvédi juhait, és ha nem elég ehhez a bot, kész megvédeni őket baltájával és késével, sőt még
életével is. De ez a kísértő, amely arra jár, ragyogó drágakövekkel kirakott füstölőt tart kezében, amelyből illatos, de ugyanakkor bűzös füst száll fel, amely azonban éppúgy elkábít, mint ahogy a -- jóllehet hamis -- ékszerek ragyogása elkápráztat. Énekelve megy, és marokszámra szórja a sót, amely tündöklik a homályos úton...
Kilencvenkilenc bárány nézi, és helyben marad. A századik, a legfiatalabb és legkedvesebb felugrik, és eltűnik a kísértő mögött. A pásztor hívja őt. De ő nem tér vissza. Szélnél sebesebben megy, hogy csatlakozzék ahhoz, aki arra járt, és futás közben megkóstolja a sót, hogy fenntartsa magát vele. Az, furcsa módon
égeti belsejét és azért áhítozik a mély és zöld vízre, amely a vadon egy mélyedésében van. Követi a kísértőt a vadonba, megy fel és le, és elesik... egyszer, kétszer, háromszor. És egyszer, kétszer, háromszor érzi nyaka körül a csúszómászók nyálas ölelését, és inni akar a szennyes vízből, és táplálkozni akar a fényes, de undorító füvekkel.

Mit tesz közben a jó pásztor? Biztonságos helyre bezárja a kilencvenkilenc hűségeset, és utána útnak indul, és nem áll meg addig, míg meg nem találja az elveszett bárány nyomait. Mivel az nem tér vissza hozzá, szélnek ereszti hívó szavait, azért ő megy feléje. És már messziről meglátja, megittasulva a reá tekeredő csúszómászók között, annyira megrészegülve, hogy nem vágyakozik már annak arca után, aki szereti őt, sőt kineveti. És ismét találkozik vele, más lakásában, amelybe tolvajként behatolt, bűnös módon, s annyira érzi bűnösségét, hogy nem is mer többé a pásztorra nézni... A pásztor azonban
fáradhatatlanul megy tovább, és keresi, keresi, követi, ösztönzi. Sírva látja az elveszett nyomait: egy gyapjú foszlányt, lelkének foszlányait,vérnyomokat, különféle bűncselekmények nyomait, szennyet: érzékiségének bizonyítékait. Megy, és végül eléri.
Ah! Megtaláltalak, kedvesem! Elértelek! Mily nagy utat jártam be érted, hogy visszavigyelek az akolba! Ne hajtsd le reményt vesztve fejedet! Bűnödet eltemettem szívemben. Rajtam kívül, aki szeretlek téged, senki se fogja azt megismerni. Megvédelek mások bírálata ellen, saját testemmel védelek meg pajzsként vádlóid kőzápora ellen. Jöjj! Megsebesültél? Ó! Mutasd meg sebeidet. Ismerem azokat. De azt akarom, hogy te mutasd meg nekem azzal a bizalommal, amellyel viseltettél irántam, amikor még tiszta voltál, és rám néztél, pásztorodra és Istenedre, ártatlan szemeddel. Íme, itt vannak! Mily mélyek! Ki sebzett meg téged ennyire szíved mélyén? Tudom, a kísértő tette. És ő, akinek nincs se botja, se baltája, de aki mérges harapásával mélyebb sebet ejt; és megsebeznek füstölőjének hamis ékszerei, azok, amelyek csillogásukkal félrevezettek téged... és amelyek pokoli kénes tűzként égették szívedet. Nézd, mennyi seb! Mennyi megtépázott gyapjú, mennyi vér, mennyi tüskebokor!

Ó, szegény kiábrándult kis lélek! De mondd nekem: ha megbocsátok neked, ismét szeretni fogsz? De mondd nekem: ha kitárom feléd karomat, idefutsz? De mondd nekem: szomjazod a jó szeretetet? Akkor jöjj, és szüless újjá! Térj vissza a szent legelőkre! Sírj! Sírásod lemossa bűnöd nyomait, és én, hogy tápláljalak, mert elemésztett a benned égő betegség, megnyitom keblemet, megnyitom ereimet, és azt mondom neked:,,Táplálkozz, de élj!''
Jöjj, karomba veszlek! Menjünk minél gyorsabban a szent és biztos legelőkre. Teljesen el fogod felejteni ezt a reménytelen órát. És kilencvenkilenc jó testvéred örvendezni fog visszatéréseden, mert mondom neked, elveszett báránykám, akit messziről jőve kerestem, akit megtaláltam, akit megmentettem, a jók jobban örvendeznek egy visszatérő elveszetten, mint a kilencvenkilenc igazon, akik sose távolodtak el az akoltól. Jézus egyszer sem fordult és nézett az út felé, ahol az esti árnyékban ott állt Mária Magdolna, még nagyon csinosan, de legalább
tisztességesen öltözve, és sötét fátyollal borítva, amely elrejti vonásait és alakját. De amikor Jézus elérkezett ehhez a ponthoz:
,,Megtaláltalak kedvesem!'', Mária kezébe temette arcát a fátyol alatt, és csendesen, folyamatosan sírt. A nép nem látja őt, mert Mária az út menti töltés másik oldalán áll. Csak a már magasan járó hold és Jézus lelke látja őt...

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A tíz szűz

Jézus Betániában beszél Mária, az apostolok és sok más tanítvány jelenlétében. Marciam Jézus előtt ül, és figyel minden szavára. Jézus már megkezdte beszédét, s így folytatja:
-- Ma elmondok nektek egy kedves példabeszédet. Kedves a jóakaratú embereknek, keserű másoknak. De nekik is módjukban áll megszüntetni ezt
a keserűséget. Ők is igyekezzenek elnyerni a jó akaratot, és a példabeszéd által felkeltett lelkiismeret furdalás megszűnik.
A mennyország az Isten és a lelkek között kötött menyegző otthona. A menyegző napján lép be oda a lélek. Halljátok tehát! Nálunk az a szokás, hogy szüzek kísérik a jegyest lámpákkal és énekekkel a lakodalmas házba az ő kedves menyasszonyával együtt. Amikor az ünnepi menet elhagyja a menyasszony házát, aki fátyolban és meghatottan királynői helyére megy a házba, amely nem az övé, de az övé lesz abban a pillanatban, amikor egy testté válik jegyesével. A szokás szerint a menyasszony barátnői közül kiválasztott szüzek eléjük sietnek, hogy a boldog párt lámpákkal vegyék körül.

Nos, egy vidéken menyegző volt. Miközben a jegyesek vigadoztak rokonaikkal és barátaikkal együtt a menyasszony házában, tíz szűz a helyére ment, a vőlegény házának előcsarnokába, készen arra, hogy kivonuljanak eléjük, amikor a csörgődobok és énekek figyelmeztetik őket arra, hogy a jegyesek elhagyták a menyasszony házát, hogy a vőlegény házába menjenek. De a lakoma a menyasszony házában elhúzódott, és így leszállt az éj. Tudjátok, hogy a szüzek állandóan égve tartják lámpájukat, nehogy a kellő pillanatban időt veszítsenek. Nos, a tíz szűz között, akiknek lámpája szépen égett, öt okos volt, öt pedig ostoba. Az okosak, nagyon elôrelátóan vittek magukkal olajat egy kis edényben, hogy táplálhassák lámpáikat, ha az előreláthatónál hosszabb ideig kell várakozniuk, míg az ostobák csak lámpájukat töltötték meg jól olajjal.

Egyik óra telt a másik után. Vidám beszélgetés, elbeszélések, tréfák tették örvendetessé a várakozást. De végül nem tudtak már mit mondani, vagy tenni. A tíz szűz unatkozott, és egyszerűen el is fáradt, és lassan elaludt. Jött az éjfél, és kiáltás hallatszott: ,,Íme a vőlegény, menjetek elébe!'' A tíz leány felébredt a parancsra, feltették fátyolukat és koszorújukat, megfésülték hajukat és az
asztalkához futottak, ahol lámpáik voltak. Közülük öt már csak pislákolt. A lámpabél nem kapott több táplálékot az olajból, ami teljesen elfogyott, füstölt, s mind kevesebb fényt adott, készen arra, hogy a legkisebb légáramlat kioltsa őket; míg a másik öt lámpát az okos szüzek újra feltöltötték mielőtt elaludtak, úgyhogy azok még jól égtek, s még erősebbé tették lángjukat újból való feltöltéssel.
,,Ó -- kérték őket az ostobák -- adjatok nekünk egy kicsit a ti olajotokból, mert különben lámpánk kialszik, amint megmozdítjuk. A tiétek már szép!...'' De az okosak azt válaszolták: ,,Kint fúj a szél, és nagy cseppekben száll le a harmat. Sose elég az olaj ahhoz, hogy erőteljessé tegye a lángot, úgyhogy az ellenállhasson a szélnek és a nedvességnek. Ha adunk nektek olajunkból, lehet, hogy a mi lámpáink kezdenek pislogni. Ugyancsak szomorú lenne a díszkíséret, ha nem lobognának hevesen a lángok! Menjetek, fussatok az árusítókhoz, akik
legközelebb vannak, kérjétek, zörgessetek, keltsétek fel őket, hogy adjanak nektek olajat.'' És ezek, lihegve, összegyűrve fátylukat, bepiszkolva ruhájukat, elvesztve koszorújukat, egymásba ütközve a futásban, követték társaik tanácsát.
 

De míg elmentek olajat vásárolni, íme az út végén felbukkant a vőlegény a menyasszonnyal. Az öt szűz vette az égő lámpákat, s eléjük sietett, és köztük a jegyesek beléptek a házba, hogy befejezzék a szertartást. A szüzek elkísérték őket egészen a menyegzői szobáig. A kaput bezárták miután a jegyesek beléptek, és akik kint voltak, kívül maradtak. Így járt az öt ostoba szűz, akik, mikor végre megérkeztek az olajjal, bezárva találták a kaput, és hiába zörgettek rajta, felsebezve kezüket, és sóhajtozva: ,,Uram, Uram, nyiss nekünk ajtót! A menyegzői díszmenethez tartozunk. A szüzek vagyunk, akiket kiválasztottatok, hogy tiszteletben és szerencsében részesítsük nászágyadat.'' De a vőlegény, aki egy pillanatra elhagyta legbensőbb barátait, miközben a menyasszony belépett a menyegzői szobába, leszólt hozzájuk a magasból: ,,Igazán mondom nektek, nem ismerlek titeket. Nem tudom, kik vagytok. Arcotok nem volt az én szerettemet ünneplők között. Ti kisajátítjátok a meghívottak helyét. Azért maradtatok kívül a menyegzős házon.'' És az öt ostoba sírva elment a sötét utcákon, a már hasztalan mécsessel, gyűrött ruhával, elszakadt fátyollal, szétesett koszorúval, vagy anélkül.

És most halljátok a példabeszéd tanulságát. Mondtam nektek kezdetben, hogy a mennyek országa az Isten és a lelkek közti menyegző otthona. Minden hívő meghívást kapott a mennyei lakodalomra, mert Isten minden gyermekét szereti. Kinek előbb, kinek utóbb jön el a menyegző órája, de nagyszerű pillanat, amikor megérkezik.
De halljatok még valamit. Tudjátok, a lányok mily megtiszteltetésnek és szerencsének tekintik, hogyha meghívják őket díszkíséretként a menyasszony körül. Alkalmazzuk a mi esetünkre a szereplő személyeket, és még jobban megértitek. A vőlegény Isten. A menyasszony az igaz lélek, akit a Vőlegény házába visznek a házasságra, miután az Atya házában kitöltötte a jegyesség idejét, vagyis Isten tanításának engedelmeskedve, annak védelme alatt igaz életet élt. A szüzek azoknak a híveknek a lelkét jelképezik, akik a menyasszony példáját követve igyekeznek megszentelődni, hogy ők is ebben a megtiszteltetésben részesülhessenek. A Vőlegény erényeik miatt választotta ki őket, jelezve, hogy a menyasszony az életszentség élő példája volt számukra.
Fehér ruhába vannak öltözve, amely tiszta és frissen vasalt, fehér fátyollal és virágkoszorúval. Égő lámpát visznek kezükben. A lámpákat alaposan megtisztították, a belet a legtisztább olajjal táplálják, hogy ne legyen rossz szaga.

A fehér ruha jelképezi az állhatatosan gyakorolt erényes életet. Hamarosan eljön a nap, amikor a legtisztább lesz; még legtávolabbról sem emlékezik a szennyre, természetfeletti, angyali lesz tisztasága. Tiszta ruhában. Az alázatosság tartja mindig tisztán a ruhát. Olyan könnyű elhomályosítani a szív tisztaságát! Akinek szíve nem tiszta, az nem láthatja meg Istent. Az alázatosság olyan, mint a víz, amely mos. Az alázatos szemét nem homályosítja el a kevélység füstje, azért
azonnal észreveszi, ha ruhája bepiszkolódott és Urához fut, ezt mondva neki: ,,Elvesztettem szívem tisztaságát. Siratom, hogy megtisztuljak, a te lábadnál sírok. És te, Egyetlenem, tedd fehérré jóságos bocsánatoddal, atyai szereteteddel az én ruhámat!''
Frissen vasalt ruhában. Ó, a szív frissessége! A gyermekeknél ez Isten ajándéka. Az igazaknál Isten ajándéka, amelyért saját akaratukkal közreműködtek. A szenteknél Isten ajándéka, amellyel akaratuk hősies fokban működött közre. De a bűnösök, akiknek lelke szét van rongyolódva, kiégett, meg van mérgezve, bepiszkolódott, sose rendelkezhetnek frissen vasalt ruhával? De igen! Megkezdődik ez abban a pillanatban, amikor utálattal néznek magukra; növekszik, amikor elhatározzák, hogy megváltoztatják életmódjukat; tökéletesedik, amikor a bűnbánattal megmossák magukat, hatástalanítják a mérget, orvosolják bajukat, újjáalakítják szegény lelküket. Isten nem tagadja meg segítségét azoktól, akik kérik azt. Az Ő segítségével, és hősies fokra emelkedett akaratukkal, és fáradhatatlan vezeklésükkel visszaszerzik lelkük számára annak frissességét. Számukra ez kétszeres, háromszoros, hétszeres fáradsággal jár, mert nem elég megvédeniük azt, amijük van, hanem újjá kell építeniük, amit tönkretettek. Könyörteleneknek kell lenniük bűnös énjük iránt. Gyermekkori ártatlanságuk újból való visszaszerzése értékes tapasztalatot jelent számukra, amivel segíthetnek másokat, mert tudják, mit jelent az, hogy egy ideig bűnösök voltak.Fehér fátyolban. Az alázatosság! Mondtam: ,,Amikor imádkoztok vagy vezekeltek, úgy tegyétek, hogy a világ ne vegye észre.'' Az egyik bölcs
tanításokat tartalmazó könyvben olvashatjátok: ,,A király titkait meg kell őrizni.'' (Tób 12,7) Az alázatosság a fehér fátyol, amely védőn eltakarja a jót, amit teszünk és az Istentől kapott javakat. Nem dicsekszik ostoba emberi dicsekvéssel az Istentől kapott kiváltságokkal. Ha ezt tenné, azonnal elvesztené az ajándékokat.
Ehelyett lelkében, szívében énekel Istennek: ,,Magasztalja lelkem az Urat... mert rátekintett szolgálója kicsinységére.'' (Vö. Lk 1,46-48)
Jézus itt rövid szünetet tart, és egy pillantást vet Anyjára, akinek arca lángol fátyla alatt, és aki egészen lehajol, mintha a lábánál ülő gyermek haját hozná rendbe, valójában azonban azért, hogy eltitkolja felindulását visszaemlékezése miatt.
Virágkoszorúval. A léleknek naponta el kell készítenie az erényekből font koszorút, mert a Magasságbeli színe előtt nem jelenhet meg fonnyadt virágokkal, sem rendetlenül. Azt mondtam: mindennap. Mert a lélek nem tudja, hogy az isteni Jegyes mikor jelenik meg, s mondja neki: ,,Jöjj!'' Azért sose szabad belefáradnia koszorújának felújításába. Ne féljetek! A virágok elfonnyadnak. De az erények koszorújának virágai nem fonnyadnak el. Isten angyala, aki minden ember mellett van, összegyűjti mindennap ezeket a koszorúkat, és az égbe
viszi. Ott várják a trónusnál, amikor boldog jegyesként belép majd a menyegzős házba.
Égő lámpával kezükben. Ezzel tisztelik meg a Jegyest és világítják meg az utat. Mennyire ragyog a hit, és mily kedves barátnőnk az nekünk! Ragyog, mint egy csillag. Vidáman lángol, mert biztonságban van. Megvilágítja a lámpát is. A hitből táplálkozó ember teste is mind fényesebbé válik már itt a földön is, lelkiessé, mentessé a hirtelen szenvedélyektől. Mert aki hisz, az Isten szava és parancsai szerint rendezi be életét, hogy eljusson céljához, Isten birtoklásához. Azért menekül mindentől, ami romlott. Semmi sem zavarja meg, nem fél, nem
érez lelkiismeret furdalást. Nem kényszerül arra, hogy észben tartsa hazugságait, vagy hogy elrejtse gonosztetteit. Megmarad szépnek és ifjúnak, romolhatatlan szentnek. Teste, vére, értelme és szíve tiszta minden bujaságtól, hogy a hit olajával legyen megtöltve, és füst nélkül világítson. Állandóan táplálni akarja ezt a fényt. A mindennapos élet, csalódásaival, megjegyzéseivel, kapcsolataival, kísértéseivel, viszályaival csökkenteni igyekszik a hitet. Nem! Ennek nem szabad bekövetkeznie! Merítsetek mindennap az Isten olajából, amely kellemes és a bölcsek olaja.
A gyengén táplált lámpát a legkisebb szél kiolthatja, az éjjeli harmat elfojthatja. Az éjjel... A sötétség órája, a bűné, a kísértésé, amely mindenki számára eljön. Ez a lélek éjszakája. De ha a lélek színig van töltve a hittel, a világ szele nem képes eloltani lángját, sem az érzékiség heve nem oltja ki azt. Végül virrasztás, virrasztás, virrasztás! Az oktalan elbízza magát, és azt mondja: ,,Ó, Isten akkor jön majd el, amikor még világosság van bennem.'' Azért elalszik, ahelyett, hogy virrasztana. Elalszik anélkül, hogy gondoskodna róla, hogy az első hívásra felébredjen. Az utolsó pillanatra hagyja a hit olajának beszerzését, vagy a jóakarat erőteljes mécsbeléről való gondoskodást. Kiteszi magát a veszélynek, hogy kívül marad, amikor megérkezik a Jegyes. Virrasszatok azért, okosan,
állhatatosan, tisztán, bizalommal, hogy mindig készen álljatok Isten hívására, mert valóban nem tudjátok, mikor jön el.Kedves tanítványaim, nem akarok félelmet kelteni bennetek Isten iránt, hanem ellenkezőleg, azt akarom, hogy higgyetek jóságában. Ha ti mindnyájan gondoltok arra, hogy azt tegyétek, amit az okos szüzek tettek, akkor nemcsak arra lesztek hivatottak, hogy kísérjétek a
Jegyest, hanem arra, hogy mint Eszter, királynőkké váljatok Vasti helyett. (Vö. Eszter 2,1-18) A Jegyes jegyeséül választ ki titeket, mert ,,mindenki másnál jobban megnyeritek tetszését és rokonszenvét''.
Megáldlak titeket. Az Úr békéje legyen mindig veletek!

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A tékozló fiú

Jézus Endorban találkozik egy gyilkossal, aki megszökött a börtönből, s gyűlöl mindenkit. Bánja azonban bűnét, és Jézus biztosítja őt Isten bocsánatáról, sőt tanítványává teszi. Neve Endori János lesz. Mivel János még mindig érzi méltatlanságát, Jézus az ő számára mondja el a tékozló fiú példabeszédét Betániában, Lázár birtokán. Hallgatja Őt egy csoport férfi és asszony is, Mária és az apostolok, akik közül azonban Júdás hiányzik. Ő csak a példabeszéd után érkezik meg.
-- Hallgassatok ide! Ez egy szép példabeszéd, amely sok esetben irányításul szolgál majd nektek fényével.
Egy embernek volt két fia. Az idősebbik komoly, jó munkás volt, szerette apját és engedelmeskedett neki. A másik fiú értelmesebb volt bátyjánál, aki igazában kissé tompa eszű volt, és engedte, hogy vezessék, mert így elkerülhette, hogy neki kelljen döntenie. A fiatalabb hajlamos volt a lázadozásra, figyelmetlenségre, szerette a fényűzést és az élvezeteket, a szórakozást és a henyélést. Az értelem
Istennek nagy ajándéka. De olyan adomány, amelyet bölcsen kell használni. Egyébként olyan, mint bizonyos orvosságok, amelyek ahelyett, hogy gyógyítanának, ölnek, ha helytelenül használják ôket. Az apa, amint ez jogában állt és kötelessége is volt, megkívánta tőle, hogy éljen okosabban. Azonban hiába, a fiú helytelenül válaszolt erre, és még inkább megmerevedett rossz szokásaiban.
Végül egy napon, egy hevesebb vita után, a fiatalabbik fiú azt mondta: ,,Add ide nekem, ami engem illet a javakból. Így nem hallom tovább korholásodat és testvérem panaszkodásait. Mindenkinek, ami az övé, és ezzel mindennek vége lesz.''
,,Vigyázz -- mondta neki apja -- mert hamarosan tönkre mész. Mit teszel akkor? Fontold meg, hogy nem leszek igazságtalan kedvedért, és nem veszek el semmit sem testvéredtől, hogy neked adjam.'' ,,Nem kérek többé semmit se tőled. Ebben biztos lehetsz! Add ki részemet!''
Az atya felbecsültette a földjét és értéktárgyait, és mikor látta, hogy a pénze és ékszerei ugyanannyit érnek, mint mezői, szőlői, nyájai és olajfái, ezeket az idősebbnek adta, a fiatalabbnak pedig odaadta a pénzt és az ékszereket, amelyeket az rögtön pénzzé tett. Néhány napra rá elment egy távoli országba, ahol nagyúrként élt, eltékozolva mindent dőzsöléseivel, azt a látszatot keltve, hogy királyfi, mert szégyellte bevallani, hogy ,,falusi'' és ezzel megtagadta apját. Estélyek, barátok és barátnők, bor, szórakozás... léha élet... Hamarosan elfogyott vagyona és nyomorba jutott. Nyomorát még súlyosbította, hogy nagy
éhínség támadt abban az országban. Szeretett volna apjához menni, de kevély volt, és ez visszatartotta. Elment akkor egy gazdag emberhez, aki a jó időkben barátja volt, és kérte őt: ,,Fogadj be szolgáid közé, megemlékezve arról, amikor
élvezted vagyonomat.''

Látjátok, milyen ostoba az ember?! Inkább egy úr ostorát választja, mintsem hogy azt mondja apjának: ,,Bocsáss meg! Tévedtem!'' Ez a fiatalember sok haszontalan dolgot megtanult jó értelmével, de nem akarta megtanulni Sirák fiának mondását: ,,Gonosz, aki semmibe sem veszi az apját; azt, aki bántja az anyját, megátkozza az Úr.'' (Sir 3,16) Értelmes volt, de nem bölcs. Az, akihez fordult, cserébe a sok mindenért, amiben az ostoba ifjú részesítette, disznainak őrzésével bízta meg őt -- mert pogány országban volt, ahol sok disznót tenyésztettek -- és birtokain legeltetnie kellett a disznónyájat. Mocskos, rongyos, büdös volt és éhezett -- mert kevés volt az eledel a szolgák számára és főleg a
legalacsonyabb sorban lévőknek, mint amilyen ő, az idegen kanász volt,
akit kigúnyoltak és semmire se becsültek -- és látta, hogy a disznók jóllaknak a moslékból. Felsóhajtott: ,,Legalább én is megtölthetném gyomromat ezekkel a makkokkal! De nagyon keserűek! Még az éhség se teszi kívánatossá számomra''. Sírva gondolt vissza a fényűző lakomákra, amelyeket nemrég még kiskirályként tartott, nevetve, énekelve, táncolva... És utána rágondolt a távoli otthonában élvezett jól tápláló ételekre, amelyeket apja mindenkinek egyformán mért ki, magának tartva meg a kevesebbet, boldogan nézve fiainak jó étvágyát... és
visszagondolt a szolgáknak adott adagokra, amelyeket ez a jóravaló atya
adott nekik, és felsóhajtott: ,,Atyám legutolsó szolgái is bővelkednek az ételekben, és én itt éhen veszek...''
Hosszasan elgondolkodott ezen, és sokáig küzdött kevélységével...
Végül eljött a nap, amelyen alázatosan újjászületett és ismét bölccsé vált. Felkelt és azt mondta: ,,Atyámhoz megyek! Ostobaság ez a kevélység, amely rabul ejtett. Miért szenvedjek testemben és még inkább lelkemben, amikor bocsánatot és enyhülést nyerhetek? Atyámhoz megyek. És mit mondok neki? Azt, ami itt született meg bennem, ebben a megvetettségben, piszokban, éhezésben! Azt mondom: 'Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Bánj velem azért úgy, mint legalacsonyabb szolgáddal, de fogadj be tetőd alá. Hogy lássalak téged...' Nem mondhatom neki: '... mert szeretlek'. Nem hinné el. De ezt mondom neki életemmel, és ő meg fogja
érteni, és még mielőtt meghal, megáld engem... Ó, remélem. Mert atyám szeret engem.''
És este, amikor visszatért, búcsút vett urától, és útközben koldulva hazatért. Íme, ott vannak atyjának rétjei... és háza... és atyja, aki irányítja a munkásokat, megöregedve, lesoványodva a fájdalomtól, de mindig jóságosan... A bűnös, amikor látta, mily pusztulást okozott, félve megállt... de az apa, körülnézve, meglátta őt és eléje szaladt, mert még messze volt tőle. Amikor odaért, átölelte és megcsókolta fiát. Csak az atya ismerte fel ebben a nyomorult koldusban gyermekét, és csak benne mozdult meg a szeretet.
A fiú, akit atyja szorosan átölelve tartott, annak vállára tette fejét, és sóhajtozva mormolta: ,,Atyám, engedd meg, hogy lábad elé boruljak!'' ,,Nem, fiam! Ne lábamhoz. Szívemre, amely annyit szenvedett távolléted miatt, és amelynek szüksége van az újjáéledéshez arra, hogy keblemen érezzem melegedet.'' És a fiú, még erősebben zokogva mondta:
,,Ó, Atyám! Vétkeztem az ég ellen és te ellened, többé nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. De engedd meg, hogy szolgáid között éljek, fedeled alatt, látva téged, kenyeredet egyem, szolgáljalak téged, leheletedet igyam. Minden falat kenyér, minden leheleted újjáteremti szívemet, amely annyira megromlott, és becsületessé lesz...''
De az atya, még mindig átölelve tartva fiát, szolgái felé vezette őt, akik összefutottak és távolból figyelték a történteket, és azt mondta nekik: ,,Gyorsan, hozzátok ide a legszebb ruhát, és hozzatok dézsákat illatosított vízzel, mossátok meg őt, illatosítsátok meg, öltöztessétek fel, adjatok rá új szandált és tegyetek gyűrűt ujjára. Utána vegyetek egy kövér borjút, és öljétek meg. Készítsetek lakomát. Mert ez a fiam meghalt és most feltámadott, elveszett és megkerült. Azt akarom, hogy most újra megtalálja egyszerű gyermeki szeretetét és az én
szeretetemet; adja meg ezt neki az itthoni ünneplés. Fel kell fognia, hogy ő számomra mindig utoljára született kedves gyermekem, az, aki volt régen kisgyermekkorában, amikor mellettem járt és boldoggá tett engem nevetésével és gyermekded csacsogásával.'' És a szolgák így tettek.
Az idősebb fiú a mezőn volt és semmit sem tudott addig, míg haza nem tért. Este, a ház felé menet látta, hogy az fényesen ki van világítva, és hangszerek, tánc hangja szűrődik ki belőle. Megkérdezett egy szolgát, aki ott sürgölődött: ,,Mi történt?'' És a szolga megmondta neki: ,,Hazatért testvéred! Atyád levágatta a hízott borjút, mert egészségesen kapta vissza fiát, meggyógyulva nagy bajából, és ünnepi vacsorát rendelt. Csak rád vár, hogy megkezdje.''
De az elsőszülött, mérgében, mert igazságtalanságnak tűnt neki ez a nagy ünneplés öccséért, aki azon kívül, hogy öccse volt, még romlott is volt, nem akart belépni, sőt el akart menni hazulról. De az apa észrevette ezt és kifutott, utolérte őt, és igyekezett meggyőzni. Kérte, ne keserítse meg örömét. Az elsőszülött ezt válaszolta apjának: ,,Azt akarod, hogy ne nyugtalankodjam? Te
igazságtalanságot művelsz és lekicsinyled elsőszülöttedet. Én mily sokáig dolgozhattam a te szolgálatodban, hosszú éveken keresztül. Sose hágtam át egyetlen rendeletedet sem, sőt még egyetlen kívánságodat sem. Mindig közeledben maradtam, és kettő helyett szerettelek, hogy meggyógyítsam a testvérem által ejtett sebet. És te még egy kecskegödölyét sem adtál nekem, hogy mulassak barátaimmal. Ezt, aki megbántott téged, aki elhagyott, aki munkakerülő volt és tékozló, és aki most visszatért, mert űzte az éhség, te megtiszteled, és érte levágatod a legszebb borjút! Ez mintegy büntetés azért, hogy valaki dolgozik és nem követ el bűnöket! Ezt nem lett volna szabad velem
megtenned!''Akkor az atya magához ölelte őt és ezt mondta neki: ,,Ó, fiam! Azt
hiheted-e, hogy nem szeretlek téged, mert nem ünneplem meg cselekedeteidet? A te cselekedeteid szentek, és a világ dicsér értük téged. De ennek a testvérednek szüksége volt arra, hogy visszanyerje a világ és önmaga nagyrabecsülését. Azt hiszed, hogy nem szeretlek, mert nem adok neked látható jutalmat? De reggel és este és minden leheletemben és gondolatomban, szívemben hordozlak, és minden
pillanatban áldalak téged. A te állandó jutalmad, hogy mindig velem vagy, és minden, ami az enyém, a tiéd. De méltányos volt lakomát és ünnepet rendezni ezért a testvéredért, aki meghalt és feltámadt a Jóra, aki elveszett és visszatért szeretetünkbe.'' És az elsőszülött erre megadta magát.

Barátaim, így történik az Atya Házában. És aki tudja, hogy a példabeszéd a fiatalabb fiával egyezik az ő esetével, gondoljon csak arra, hogy ha követi őt az Atyához menetelben, az Atya azt mondja neki:
,,Ne a lábamhoz! Hanem szívemre, amely szenvedett távolléted miatt, és amely most boldog visszatérésed miatt.'' Aki pedig az elsőszülött helyzetében van, és nem vétett az Atya ellen, ne legyen féltékeny az atyai örömre, hanem vegyen részt benne, és szeresse a megmentett testvért.
Ezzel Jézus elbocsátja hallgatóságát, csak Endori Jánost és Lázárt kéri, hogy maradjanak ott. Ezt mondja nekik: ,,Így lesz a kedves lélekkel, akit te gondozol, Lázár, és így lesz a tieddel, János. Isten jósága minden mértéket felülmúl.''
... Közben visszatér Júdás, és négyszemközt bevallja Máriának, hogy megint bűnbe esett. Bocsánatát kéri. Mária lelkére beszél, hogy javuljon meg. Júdás sírva fakad. Mária kézen fogva vezeti be őt a konyhába, és azt mondja a csodálkozó közönségnek, mielőtt valaki még egy szeretetlen megjegyzést tehetne Júdásra: ,,Júdás visszatért.
Tegyetek úgy, mint az elsőszülött tett atyjával való beszélgetése után. János, menj, értesítsd Jézust!''
Zebedus fia elsiet. Csönd nehezedik a konyhára... Utána Júdás megszólal: ,,Bocsáss meg nekem mindenekelőtt te, Simon. Te oly atyai szívvel rendelkezel. Én pedig egy árva vagyok.'' Péter biztosítja őt bocsánatáról.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A dúsgazdag és a szegény lázár

A dúsgazdag farizeus, Doras, aki rabszolgaként kezelte, verte alkalmazottjait, néhány hónapja meghalt Jézus jelenlétében, abban a pillanatban, amikor meg akarta átkozni Jézust, aki éppen a gyilkosságról beszélt, és szavait burkoltan hozzá intézte. (Lásd a Tízparancsolatnál.) Most fia ugyanúgy folytatja a munkásokkal való bánásmódot. Jézus meglátogatja a szomszéd birtokost, s oda jönnek át Doras munkásai is, hogy beszédét hallgassák. Nekik mondja el a
következő példabeszédet, amelynek történelmi alapját Doras és az általa halálra kínzott volt betlehemi pásztor képezi, aki Lázárként szerepel a példabeszédben. De a két szereplő jelképez minden hasonló módon viselkedő urat és szenvedő szolgát is. (Vö. Lk 16,19-31)

-- Volt egyszer egy nagyon gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözött, s neki voltak a legszebb ruhái. Fitogtatta is a piactereken és otthonában. A városban úgy tisztelték, mint az ország leghatalmasabb emberét. Barátai legyezgették büszkeségét, hogy hasznot hajtsanak belőle. Termei minden nap nyitva álltak a fényűző lakomák számára, és a meghívott gazdagok hízelegtek a dúsgazdagnak. Lakomái híresek voltak az ételek és italok bőségéről.
Ugyanabban a városban volt egy koldus, egy nagyon szegény koldus. Nagyfokú volt nyomorúsága, akárcsak a dúsgazdagnak nagyfokú volt gazdagsága. De a koldus Lázár emberi nyomorúságának kérge alatt még nagyobb kincs rejtőzött. Ennek nagysága felülmúlta az ő nyomorúságának és a dúsgazdag gazdagságának nagy fokát. Lázár igazán szent volt. Sose hágta át a Törvényt, még a szükség nyomására sem, és főleg engedelmeskedett az istenszeretet és a felebaráti szeretet parancsának. Amint a szegények szokása, odament a gazdagok ajtajához, hogy alamizsnát kérjen, és ne haljon éhen. Minden este elment a dúsgazdag ajtajához, hogy legalább a pompás lakomák maradékából kapjon valamit.

Leheveredett az utcán, az ajtó közelében, és türelmesen várt. De ha a dúsgazdag észrevette őt, elkergette, mert nyitott sebekkel borított, lesoványodott teste, rongyos ruhája túl szomorú látványt nyújtott a meghívottaknak. Ezt mondta a dúsgazdag. Valójában azonban állandó szemrehányás volt számára ennek a nyomorúságnak és jóságnak a látványa. Nála sokkal irgalmasabbak voltak kutyái, amelyeket jól táplált, és értékes nyakörvekkel látott el. Ezek odamentek a szegény Lázárhoz, és nyalogatták sebeit, és örvendezve nyüszítettek, amikor simogatta őket.
A kutyák hoztak neki a gazdag lakomák maradékából, és hála ezeknek az állatoknak, Lázár nem halt éhen. Az emberektől ugyanis éhen halhatott volna, mert még azt sem engedték meg neki, hogy a lakomák után összegyűjtse az asztalról lehullott morzsákat.
Egy nap Lázár meghalt. Senki sem vette észre a földön, senki se siratta meg. Sőt a dúsgazdag örvendett, hogy sem aznap, sem utána nem látta ezt a nyomorúságot, amelyet ő gyalázatnak nevezett. De az égben észrevették őt az angyalok. És amikor kilehelte lelkét hideg és piszkos odújában, jelen voltak az angyali seregek, és nagy fényözönben körülvették lelkét, és örömujjongás közepette vitték énekelve Ábrahám ölébe.

Bizonyos idő elteltével meghalt a dúsgazdag is. Ó, mily pompás volt temetése! Az egész város tudott már haldoklásáról. Az emberek zsúfolásig megtöltötték a teret lakóháza előtt, hogy felfigyeljenek rájuk, mint a nagyúr barátaira, vagy, mert kíváncsiak voltak, vagy örökséget vártak tőle. Egyesültek a részvétnyilvánításban, és jajgatásuk az égig hatolt, és jajgatásukkal együtt hazug dicséretük is a ,,nagyúr'', a ,,jótevő'', az ,,igaz'' halott magasztalásával.
Megváltoztathatja-e az emberi beszéd Isten ítéletét? Az emberi dicséret kitörölheti-e azt, ami be van írva az Élet könyvébe? Nem, nem képes erre. Amint szólt az ítélet, úgy marad, amint leírtak valamit, úgy marad. És a dúsgazdag, az ünnepélyes temetés ellenére a pokolba jutott, lelkét ott temették el. Ebben a rettenetes börtönben tüzet és sötétséget evett és ivott. Mindenütt gyűlöletet és kínokat talált, és ennek az örökkévalóságnak minden pillanatában ez várt rá. Akkor felemelte tekintetét az égre. Az ég fényözönét csak egy pillanatig látta, és annak kimondhatatlan szépsége gyötrelmes emlékként maradt meg benne rettenetes kínjai közepette. 

(Magyarázat: ez a látvány nem a mennyország volt, hanem a limbus, ahol a szentek a megváltásra várakoztak.)

 És látta ott Ábrahámot. Távolról, de ragyogva, boldogan... és ölében, ragyogva és boldogan Lázárt, a szegény Lázárt, akit megvetett, visszataszítónak,
nyomorúságosnak talált, és most?... Most Isten és saját szentségének fényében ragyogott, gazdaggá tette őt Isten szeretete, és nem emberek, hanem Isten angyalai csodálkoztak rajta.
A dúsgazdag sírva felkiáltott: ,,Ábrahám Atyám, légy irgalmas irántam! Küldd el Lázárt, mert nem remélhetem, hogy te magad megtennéd, küldd el Lázárt, hogy mártsa be ujja hegyét a vízbe, és helyezze nyelvemre, hogy felfrissítse, mert gyötrődöm ezekben a lángokban, amelyek belém hatolnak, és állandóan égetnek!''Ábrahám ezt felelte neki: ,,Emlékezzél vissza, fiam, arra, hogy te minden jóban részesültél az életben, míg Lázár minden rosszban. Ő értett ahhoz, hogy jóra fordítsa a rosszat, te pedig nem értettél ahhoz, hogy a te javaidból a rossznál egyebet tegyél. Azért igazságos, hogy ő most itt vigasztalásban részesüljön, és te pedig szenvedjél.
Azon kívül nem lehet már többet tenni. A szentek azért vannak mindenütt a földön, hogy az emberek hasznot merítsenek belőlük. De amikor közelségük ellenére az ember az marad, ami -- a te esetedben: egy ördög
-- akkor hasztalan a szentekhez folyamodni. Most el vagyunk választva. A növények a mezőn vegyesen nőnek. De amint learatják azokat, szétválasztják a jókat a rosszaktól. Így van veletek és velünk. Együtt voltunk a földön, és ti minden módon üldöztetek és gyötörtetek minket, és megfeledkeztetek rólunk, a szeretet ellenére. Most szét vagyunk választva. Köztetek és köztünk oly nagy a mélység, hogy akik innen át akarnak menni oda, nem tudnak, se ti, akik ott vagytok, nem vagytok képesek átjönni hozzánk.
A dúsgazdag még erősebben zokogva felkiáltott: ,,Szent atyám, legalább küldd el, kérlek, küldd el Lázárt atyám házába. Öt testvérem van. Sose szerettem még rokonaimat sem. De most, most felfogom, milyen rettenetes dolog, ha valakit nem szeretnek. És aztán, itt, ahol én vagyok, gyűlölet uralkodik. Most megértem, miután egy pillanatra megláttam Istent, hogy mi a Szeretet. Nem akarom, hogy testvéreim úgy szenvedjenek, mint én. Félelemmel tölt el, hogy ők úgy élnek, mint
ahogyan én éltem. Ó, küldd el Lázárt, hogy figyelmeztesse őket arra, hol vagyok én, és miért vagyok itt, és hogy mondja meg nekik, ez a pokol, és rettenetes; és aki nem szereti Istent és felebarátját, az a pokolba kerül. Küldd el őt! Hogy még idejében törődjenek vele, és ne jöjjenek ide, az örök kínoknak erre a helyére!''
De Ábrahám így felelt: ,,Testvéreidnek ott van Mózes, és ott vannak a próféták. Hallgassanak rájuk.''
A gyötrődő lélek sóhajával válaszolt a dúsgazdag: ,,Ó, Ábrahám Atyám!
Egy halott nagyobb benyomást tesz majd rájuk... Hallgass meg engem! Légy irgalmas!''
De Ábrahám azt felelte: ,,Ha nem hallgattak Mózesre és a prófétákra, akkor nem hisznek annak sem, aki egy órára feltámadt a halálból, hogy megmondja nekik az igazságot. És másrészt nem igazságos, hogy egy boldog elhagyja keblemet, és elmenjen, hogy az Ellenség fiaitól sértésekben részesüljön. A sértegetések ideje számára megszűnt. Most békét élvez, és itt marad Isten rendelkezéséből, aki látja, hogy hasztalan megkísérelni azok megtérítését, akik még Isten szavának sem hisznek, és nem élnek szerinte.''

Ennek a példabeszédnek az értelme oly világos, hogy semmi magyarázatra sem szorul. Igazán itt élt, elnyerve az életszentséget az új Lázár, az én Jónásom, akinek dicsősége Istennél nyilvánvaló abból a pártfogásból, amelyben azokat részesíti, akik remélnek benne. Ha mindig jók lesztek, Jónás pártfogótok és barátotok lesz. Mint a múlt tavasszal mondottam nektek, szeretnélek mindnyájatokat segíteni, anyagilag is, de nem tudlak, és ez fáj nekem. Csak azt tehetem, hogy megmutatom nektek a mennyországot. Csak tanítani tudom nektek a belenyugvás nagyszerű bölcsességét, megígérve nektek a jövő Országot. Sose gyűlöljetek, semmiféle okból sem. A Gyűlölet erős a világban, de a Gyűlölet mindig korlátozott. A Szeretetnek nincsenek határai, sem erejében, sem az időben. Azért szeressetek, hogy birtokoljátok azt védelmül és vigaszul a földön és jutalomként a mennyben. Jobb Lázárnak lenni, mint dúsgazdagnak, higgyétek el nekem! Higgyétek, és boldogok lesztek. Ezeknek a mezőknek az elpusztulásában ne a gyűlöletet lássátok, még akkor sem, ha az események ezt igazolhatnák. Ne értsétek félre a csodát. (Jézus Doras hirtelen halálára céloz.) Én a Szeretet vagyok, és nem öltem volna meg. De láttam, hogy a Szeretet nem képes megtéríteni a kegyetlen dúsgazdagot, és azért átengedtem őt az Igazságosságnak, és Ő állt bosszút Jónás vértanúságáért és az ő testvéreiért. Tanuljatok ebből a csodából. Az Igazságosság mindig őrködik, akkor is, ha
látszólag távol van. Isten gondoskodik az egész teremtett világról. Az Ő igazságosságát szolgálhatják a legkisebb teremtmények is, mint a hernyók és a hangyák, hogy mardossák a kegyetlen és a fösvény szívét, és halálát okozzák.
Most megáldalak titeket... Béke veletek...
A szegény szolgák még szívesen hallgatnák Jézust, Ő azonban figyelmezteti őket: ,,Nem lenne jó, ha a felügyelő itt találna titeket. Azért jöttem ide, hogy elkerüljétek a büntetést. Engedelmeskedjetek szeretetből a Szeretetnek, aki tanácsot ad nektek.'' A szerencsétlenek felkelnek, könnyekkel szemükben, és visszatérnek keresztjükre. Jézus még egyszer megáldja őket, egyik kezében a gyermek kezét tartva, másikban Endori Jánosét...

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A mustármag

Ezt a példabeszédet is ugyanakkor mondta el Jézus, amikor az előzőt a mag fejlődéséről. Még mindig térdén tartja a kis Benjámint, amikor visszaérkezik annak anyja vagy tizenkét személlyel, akiket még többen követnek, úgy, hogy végül körülbelül ötven szegény ember veszi körül Jézust.
-- Beszélnél nekik? Legalább egy kicsit. Ez férjem anyja, ezek az én gyermekeim. Ez az ember a férjem. Egy szót, Uram -- kéri az asszony.
-- Hálából a te vendégszeretetedért. Igen. Beszélek.
Az asszony belép a házba, ölébe veszi a kisdedet, leül a küszöbre, és szoptatni kezdi.
-- Halljátok! Itt ül térdemen egy kisgyermek, aki nagyon bölcsen beszélt. Azt mondta: ,,Minden csalárdul szerzett dolog szalmává válik.'' Anyja tanította neki ezt az igazságot.
Nem mese. Örök igazság. Sose sikerül jól, amit nem becsületesen tesznek. Mert a hazug szó, cselekedet, vallás mindig a Sátánnal való szövetkezés jele, aki a hazugság mestere. Ne higgyétek, hogy azok a cselekedetek, amelyekkel el lehet nyerni a mennyországot, zajosan feltűnők. Azok állandóan gyakorolt, közönséges cselekedetek, amelyeket azonban a szeretet természetfeletti célja indít. A szeretet annak a növénynek a magja, amely bennetek növekedve az égig ér, és amelynek árnyékában rejtőzik el minden egyéb erény. Az apró mustármaghoz hasonlítom. Milyen kicsiny az! Egyike a legkisebb magoknak, amelyeket az ember elvet. Mégis, nézzétek, amikor a növény kifejlődik, milyen
erős és dús lombozatú, és mennyi gyümölcsöt ad! Nem százat száz magból,
hanem százat egyből. A legkisebb. De a legszorgalmasabban dolgozik. Milyen hasznos számotokra!

Így van a szeretettel is. Ha szívetekben elrejtetek egy szeretetmagot, Legszentebb Istenetek és felebarátotok iránt, és a szeretet irányítja cselekedeteiteket, akkor nem vétetek a tízparancsolat egyike ellen sem. Nem hazudtok Istennek hamis vallással, amely csak külsőségekből áll, de hiányzik annak szelleme. Nem hazudtok a felebarátnak a hálátlan gyermekek viselkedésével; a jegyesnek házasságtöréssel, vagy pusztán a túlzott követeléssel; csalással a kereskedésnél; hazugsággal az életben; erőszakoskodással ellenségetek iránt.
Nézzétek, ebben a melegben mennyi madár keres menedéket ennek a kertnek ágai között! Hamarosan ez a most sarjadó mustár egy egész verébhadnak nyújt menedéket. Minden madár idejön majd, ennek a sűrű lombú növénynek kellemes árnyékába, és a kismadarak ennek ágai közötttanulnak meg röpülni, mert az ágak olyanok, mint a lépcsők és a háló, amin fel lehet szállni, és megóv a leeséstől. A szeretet ilyen alapja Isten országának. Szeressetek, és titeket is szeretni fognak. Szeressetek, és legyetek részvéttel. Szeressetek, és ne legyetek kegyetlenek, többet akarva a megengedettnél attól, aki alattatok áll. Szeretettel és őszinteséggel éritek el az ég békéjét és dicsőségét. Különben, amint Benjámin
mondotta, minden szeretetet és igazságot meghazudtoló cselekedetetek
szalmává válik pokoli fekhelyetek számára. Nem mondok nektek mást, csak azt: legyen jelen számotokra a szeretet nagy parancsa, és legyetek hűségesek az Igaz Istenhez és az igazsághoz minden szavatokban, cselekedetetekben és érzelmetekben, mert az igazság Isten gyermeke.
Állandóan dolgozzatok tökéletesítéseteken, úgy amint a mag állandóan növekszik addig, míg tökéletessé nem válik. Csendes, alázatos, türelmes munka. Legyetek biztosak, Isten látja küzdelmeiteket, és jobban megjutalmaz titeket önzésetek legyőzéséért, egy hitvány szó visszatartásáért, egy követelés elhagyásáért, mint ha háborúban megölnétek egy ellenséget. Isten Országát, amelyet elnyertek majd, ha igaz életet éltek, a mindennapos kis dolgokkal építitek fel. A jósággal, erkölcsösséggel, türelemmel, megelégedettséggel, azzal,
amitek van, kölcsönös részvéttel, szeretettel, szeretettel, szeretettel.
Legyetek jók! Éljetek békében egymás között! Ne zúgolódjatok! Ne ítélkezzetek! Akkor Isten veletek lesz. Békémet adom nektek áldásommal és hálámmal együtt belém vetett hitetekért.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A mag fejlődése Mt 4,26-29

Jézus többször beszél, vagy csodát tesz Mária Magdolna jelenlétében, türelmesen várva, hogy az elvetett mag, termést hozzon. Az apostolok szeretnék, ha többet tenne Magdolna megtérése érdekében. Válaszként mondja el nekik ezt a példabeszédet, miközben egy kisfiút, Benjamint, a térdén tartja:
-- Elmondok nektek egy szép példabeszédet, ami Benjaminnak is szól, és azoknak is, akik nem gyerekek, és alkalmazhatják magukra és Mária Magdolnára egyaránt. Halljátok!

Ti kételkedtek abban, hogy Mária jó útra fog térni. Semmi jelét sem adta ennek ez alkalommal. A szemtelen és szemérmetlen, tudatában helyzetének és hatalmának, kihívó módon merészelt eljönni egészen annak a háznak a küszöbéig, ahol sírtak miatta. (Mert házasságtörést követett el egy sokgyermekes apával, akit emiatt egy római szíven szúrt, de Jézus meggyógyított.) Mikor Péter szemrehányást tett neki, nevetéssel válaszolt. Az én tekintetemre, amivel hívtam, hogy térjen meg, kevély makacssága volt a válasz. Ti talán azt szerettétek volna, hogy Lázárra, vagy magamra való tekintettel beszéljek közvetlenül hozzá, hosszasan, alávetve őt hatalmamnak, megmutatva erőmet, mint Messiás és Üdvözítő.
Nem. Ez nem szükséges. Sok hónappal ezelőtt ugyanezt mondtam egy másik
bűnös nővel kapcsolatban. A lelkeknek maguknak kell megtenniük az első lépést. Én elvetem a magot. A mag titokban dolgozik. Tiszteletben kell tartani a lelket ebben a munkájában. Ha az első mag nem kel ki, elvetünk egy másikat, harmadikat... s csak akkor vonulunk vissza, amikor biztosak vagyunk benne, hogy felesleges a magvetés. És imádkozunk. Az ima olyan, mint az eső a barázdáknak: lágyan tartja őket, és táplálja, és a mag ki tud kelni. Nemde te is így teszel, asszony, a te veteményes kertedben? (Jézus e szavait egy jelenlevő asszonyhoz intézi, aki nagyon vágyott hallani az Ő tanítását, és akinek kis kertje volt a ház mögött, ahol Jézus beszélt.)

Most hallgassátok meg a példabeszédet arról, miként működik Isten a szívekben, hogy megalapítsa Országát. Mert a földön minden szív Istennek egy kis országa. Később, miután meghalnak, mindezek a kis országok egybe olvadnak össze, a felmérhetetlenül nagy, szent, örök mennyországban. Az Isteni Magvető teremtette Isten Országát a szívekben. Ő eljön saját földjére -- az ember Istené, mert minden ember tőle ered -- és ott elveti a magot. Utána elmegy a többi földekre, a többi szívekbe. És a nappalokat követik az éjszakák, és az éjszakákat a nappalok. A nappalok hozzák a napfényt vagy az esőt, ebben az esetben az isteni szeretet sugarait és az isteni Bölcsesség kiáradását, aki a szellemhez
beszél. Az éjjelek hozzák a csillagokat és a pihenés csendjét: a mi esetünkben Isten fényes figyelmeztetéseit és a csendet a szellem számára, hogy a lélek magába szálljon és elmélkedjék. A mag, a láthatatlan gondviselésnek ebben a folyamatában, amely erőteljes, felduzzad, szétreped, gyökeret ver, kibontja első leveleit, növekszik. Mindez emberi segítség nélkül megy végbe. A föld magától
létrehozza a növényt a magból, utána a palánta megerősödik, és kalászba
szökken, ami növekszik, duzzad, megkeményedik, szőkévé, keménnyé, tökéletessé válik magjában. Amikor megérik, visszatér a magvető és learatja, mert ennek a magnak a számára elérkezett a tökéletesség ideje. Tovább nem fejlődhet, azért ültették el. Az én beszédem ugyanígy dolgozik a szívekben. Azokról a szívekről beszélek, amelyek befogadják a magot. De a munka lassú. Nem szabad mindent tönkretenni a siettetéssel. Milyen fáradságos a kis mag
számára, hogy megrepedjék, és gyökeret verjen a földben! A kemény és elvadult szívekben is fájdalmas ez a munka. Meg kell nyílnia, hagyni kell, hogy keressen, új dolgokat tegyen magáévá, fáradozzék annak táplálásában, mássá legyen, alázatos és hasznos dolgok borítsák el, nem pedig a vonzóbb, pompás és haszontalan vadvirágok, amelyek előzőleg borították. Meg kell elégednie az alázatos munkával, amely nem vonja magára mások csodálatát, hogy hasznossá váljék az isteni Eszme számára.

Minden képességét igénybe kell vennie a növekedéshez és a kalász kialakításához. Izzania kell a szeretettől, hogy búzává legyen. És amikor túltette magát az annyira fájdalmas emberi véleményeken, miután fáradozott, szenvedett és megszerette új ruháját, íme, meg kell fosztania magát tőle egy kegyetlen vágással. Mindent oda kell adnia, hogy mindent birtokoljon. Le kell vetkőznie, hogy ismét felöltöztessék az égben a szentek ruhájába. A szentté vált bűnösnek az élete a leghosszabb, leghősiesebb, legdicsőségesebb küzdelem. Mondom nektek.
Abból, amit mondtam, megértitek, hogy helyes, hogy úgy cselekszem Mária iránt, amint teszek. Veled talán másképpen bántam, Máté?
-- Nem, Uram.
-- És mondd meg nekem az igazat: mi győzött meg téged jobban, az én türelmem, vagy a farizeusok éles szemrehányásai?-- A te türelmed, annyira, hogy itt vagyok. A farizeusok megvetésükkel és átkaikkal csak azt érték el, hogy én is megvetettem őket, és ezáltal még rosszabbá lettem, mint amilyen előtte voltam.
Amikor valaki bűnös, csak megrögződik bűnében, ha érzi, hogy bűnösként
kezelik. De amikor a sértegetés helyett kedvesen bánnak vele, elképed, és utána sír... és amikor sír, a bűn kérge leválik és eltűnik.
Csupaszon áll a Jóság előtt, és szívből kéri azt, hogy öltöztesse fel Önmagába.
-- Jól mondtad.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A konkolyhintő

Keresztelő Jánost egyik tanítványa tőrbecsalta azzal a hazugsággal, hogy ,,Jézust megtámadták és haldoklik. Látni akar téged, hogy reád bízzon egy titkot.'' János elindult, és az áruló Heródes felfegyverzett emberei kezébe vezette őt. Jézus még mindig ennek a hírnek a hatása alatt mondja el a következő példabeszédet. Ebben a szép időben, amikor a búza már kalászba szökken, mondok nektek egy példabeszédet a búzáról. Hallgassátok.

A mennyek országa hasonló egy emberhez, aki jó magot vetett el szántóföldjén. De miközben az ember és szolgái aludtak, eljött egyik ellensége, és konkolyt hintett el szántóföldjén, és utána elment. Kezdetben senki se vett észre semmit sem. Jött a tél az esővel és zúzmarával, jött a Tebet hónap vége, és kisarjadt a búza. Zsenge zöld színe volt az alig kihajtott leveleknek. Jött a Scebat és utána az Adar hónapja, és kialakultak a növények, és utána kalászba szökkentek. Akkor
látták, hogy a búza között konkoly is nőtt inda módjára a búza szárára tekeredve.
Az úr szolgái elmentek hozzá, és megkérdezték tôle: ,,Urunk, milyen magot vetettél? Nem volt elsőrendű, minden másfajta magtól megtisztított?''
,,Biztosan az volt. Én teljesen egyforma szemeket választottam ki. Láttam volna, ha másfajta magvak lettek volna köztük.''
,,Honnan van akkor az a sok konkoly a búza között?''
A gazda elgondolkozott, és utána azt mondta: ,,Valamelyik ellenségem tette ezt, hogy kárt okozzon nekem.''
A szolgák erre megkérdezték: ,,Akarod, hogy elmenjünk, és türelmesen
megtisztítsuk a búzát a konkolytól, kitépve azt? Parancsold meg, és megtesszük.''
De a gazda azt felelte: ,,Nem! Kitépnétek esetleg a búzát is, és biztosan kárt tennétek a még zsenge kalászokban. Hagyjátok, hogy egymás mellett legyenek egészen az aratásig. Akkor azt mondom majd az aratóknak: ,,Arassatok le mindent együtt. Utána, mielőtt kévékbe kötnétek, válogassátok szét a konkolyt a búzától, és külön kössétek őket kévékbe. Azután a konkolyt égessétek el és használjátok fel trágyának. A jó búzát pedig vigyétek a magtárakba. Kitűnő kenyér lesz belőle, az ellenség szégyenére, aki csak azt éri majd el, hogy
rosszindulata miatt Isten elveti őt.''

Gondoljatok most arra, mily gyakran és bőségesen vet az Ellenség szívetekbe. Fogjátok fel, mennyire kell őrködnötök, türelmesen és állhatatosan, hogy kevés konkoly vegyüljön a kiváló búza közé. A konkoly sorsa az elégetés. Égni akartok-e, vagy pedig az Ország polgáraivá válni? Ti azt mondjátok, hogy az Ország polgárai szeretnétek lenni. Rendben van, értsetek hozzá, miként lehettek azok. A jó Isten beszél hozzátok Szava által. Az ellenség nem alszik, hogy tönkretegye azt, mert a konkollyal kevert búza lisztjéből készült kenyér keserű és ártalmas a gyomornak. Ismerjétek fel jó akaratotok révén, hogy van-e konkoly lelketekben, s ha igen, válasszátok azt szét és vessétek ki, akkor nem lesztek méltatlanok Isten előtt. Menjetek fiaim! Béke veletek!

A nép lassan szétoszlik. A kertben ott marad a nyolc apostol és a betlehemi pásztorok közül Illés, annak testvére, anyja és az öreg Izsák.
Jöjjetek körém, és hallgassatok meg -- mondja nekik Jézus. -- Elmagyarázom nektek a példabeszéd teljes értelmét, mert két jelentése van.
A példabeszéd általános értelme: a szántóföld a világ. A jó magok az Isten Országának gyermekei, akiket Isten vet el a világon, elvárva tőlük, hogy elérkezzenek a nekik kiszabott határokig, és akkor a Kaszás learassa őket, és elvigyék őket a világ Urához, hogy Ő magtárában elhelyezze őket. A konkoly a Gonosz gyermekei, akiket ő szór szét Isten szántóföldjén, azzal a szándékkal, hogy fájdalmat okozzon a világ Urának, és ártson Isten kalászainak is. Isten Ellensége gonoszul azzal a szándékkal veti el azt, hogy kiforgassa természetéből az embert, és saját gyermekévé tegye, letérítse útjáról azokat, akiket másképpen nem tudott szolgáivá tenni.

Az aratás, kévébe kötés és azoknak a magtárakba szállítása: a világ vége, és akik véghezviszik, azok az angyalok. Ők kapnak parancsot arra, hogy összegyűjtsék a learatott teremtményeket, és válasszák szét a búzát a konkolytól. Amint ezeket a példabeszédben elégetik, úgy égnek majd az örök tűzben a kárhozottakat az Utolsó Ítéletkor.
Az Emberfia elküldi (az angyalokat), hogy távolítsák el Országából mindazokat, akik botrányokat okoznak és gonoszul élnek. Mert akkor az Ország mind a földön, mind az égben lesz, és az Ország polgárai között a földön ott lesznek az Ellenség fiai is, elvegyülve közéjük. Amint már a próféták megmondták (Vö. Dán 9,27; 11,31.36; 12,11; 1 Mak 1,57) ezek eljutnak a botrányok és romlottság csúcspontjára, és vadul gyötrik majd a jókat. Isten Országában, az égben már nem lesz helyük a gonoszoknak, mert ami romlott, nem mehet be az égbe. Az Úr angyalai az aratásnál szétválasztják a búzát a konkolytól, és ezt az égő kemencébe vetik, ahol sírás lesz és fogak csikorgatása. A jókat, a válogatott búzát pedig elviszik az Örök Jeruzsálembe, ahol ragyogni fognak, mint a nap
az én Atyám és a ti Atyátok országában. Ez az általános alkalmazás. De számotokra van még egy másik is, amely választ ad a gyakran felvetett kérdésre, amit tegnap este ti is kérdeztetek. Tudni akartátok, hogy vajon a tanítványok között is ehetnek-e árulók. És félelem töltötte el szíveteket. Lehetnek. Biztosan vannak.

A Magvető jó magot vet. Ebben az esetben a vetés helyett inkább összegyűjtésről lehetne beszélni. Mert a mester, akár rólam van szó, akár a Keresztelőről, maga választotta ki tanítványait. Akkor hogyan tértek rossz útra? Nem. Helytelenül neveztem magoknak a tanítványokat. Félreérthetitek. Inkább szántóföldeknek nevezem őket. Ahány tanítvány, annyi szántóföld, amelyeket a Mester választott ki, hogy Isten Országának területét alkossák, Isten javait. A Mester fáradozik rajtuk, megművelve őket, hogy százszoros termést adjanak. Gondoskodik mindről. Mindről. Türelmesen. Szeretettel. Bölcsen. Fáradságot nem kímélve.
Állhatatosan. Látja rossz hajlamaikat is. Közönyüket, fösvénységüket. Látja makacsságukat és gyengeségüket. De remél, mindig remél, imával és vezekléssel erősítve reményét, mert el akarja vezetni őket a tökéletességre. De a szántóföldek nincsenek körülkerítve. Nem erős fallal körülvett kertek, amelyekbe csak Uruk, Mesterük mehet be. Bárki hozzájuk férhet. A világ közepén vannak, a világban, bárki megközelítheti őket, behatolhat területükre. Bárki. Nem a konkoly az egyedüli rossz mag, amit beléje vetnek! A konkoly jelképezheti a világ szellemének keserű könnyelműségét. De az Ellenség minden más magot is elvet beléjük, s azok kisarjadnak. A csalán, a tarackfű, a lenfojtó aranka, a szulák, a bürök és a mérges növények. Miért? Miért? Kik ezek?

A csalán: a szurkálódás szelleme, amit nem lehet megfékezni. Bőségesen termeli a mérget, és sok zavart okoz. A tarackfű: az élősdi lelkület, ami kimeríti a Mestert, mert mást sem tud, csak hízelegni, kiszipolyozni, élvezve az ő munkáját és ártva a jóindulatúaknak, akik többre mennének, ha a Mestert nem zavarná meg, és térítené el munkájától az élősdiekkel való foglalkozás, amit igényelnek. A szulák: ami nem emelkedik fel a földről, hanem csak kihasznál másokat. A
lenfojtó aranka: amely csak gyötri a mestert, akinek útja amúgyis elég fájdalmas, és akik gyötrik a hűséges tanítványokat, akik őt követik. Mindenbe belekötnek, kákán is csomót keresnek, mindenbe beleavatkoznak, mindent cafatokra tépnek, összekarmolnak, bizalmatlanságot keltenek, és szenvedést okoznak. A mérges növények: a bűnösök a tanítványok között, akik olyanok az életben, mint a bürök és más mérges növények. Láttátok- e már, milyen szépek virágjaik, amelyek később fehér, piros, égszínkék foltokká válnak? Ki mondaná, hogy ezek a csillagos párták -- amelyek fehérek, vagy rózsaszínűek, aranyszínű szívecskéjükkel, ezek a sokszínű korallok, amelyek annyira hasonlítanak más apró gyümölcsökhöz, amelyeket élveznek a madarak és a kisgyermekek -- amikor megérnek, halált okozhatnak? Senki. És az ártatlanok csapdába esnek. Azt hiszik, hogy minden jó, mint ők... Leszedik őket, és meghalnak.

Azt hiszik, hogy mindenki jó, mint ők! Ó, mily magasztos igazság a mester számára, mily kárhozat az árulónak! Hogyan? Nem fegyverzi le őket a jóság? Nem hatástalanítja rosszindulatukat? Nem! Nem teszi ezt, mert az ember az Ellenség zsákmányává és érzéketlenné vált mindaz iránt, ami magasabb rendű. És minden felsőbbrendű dolog mássá válik számára. A jóság gyengeséggé válik, amelyet lábbal szabad taposni, és csak növeli rosszindulatát, amint a vérszag is vágyat kelt a vadállatban, hogy átharapja áldozatának torkát. Akkor is, ha a mester mindig ártatlan... és engedi, hogy árulója megmérgezze őt, mert nem
tudja elképzelni, hogy egy ember az ártatlan gyilkosává váljék. A tanítványok között, a Mester szántóföldjein, megjelennek az ellenségek. Sokan vannak. Elsősorban a Sátán. A többiek az ő szolgái, vagyis az emberek, a szenvedélyek, a világ és a test. A tanítványt könnyen megtámadják, ha az nem áll mindig közel Mesteréhez, hanem a Mester és a világ között foglal helyet. Nem képes, nem akar teljesen elválni a világtól, a testtől, a szenvedélyektől és az ördögtől, hogy
egészen azé legyen, aki Istenhez viszi őt. Az arany, a hatalom, a nő, a kevélység, a világ rosszallásától való félelem és a haszonlesés szelleme. ,,A nagyok a legerősebbek. Azért szolgálom őket, hogy barátaimmá váljanak.'' És ezek a nyomorúságos dolgok bűnbe és kárhozatba viszik őket...

Azt kérditek tőlem: Ha a Mester látja a tanítvány tökéletlenségét, és akaratlanul is felvetődik benne a gondolat: ,,Ez lesz az én gyilkosom'', miért nem irtja ki azonnal őt soraiból? Azért, mert hasztalan lenne. Ha ezt tenné, ezzel nem gátolná meg azt, hogy ellenségei legyenek, sőt kétszeresen és még gyorsabban azokká válnának dühükben, vagy fájdalmukban, hogy felismerték őket, vagy elkergették őket. Fájdalmukban. Igen. Mert sokszor a gonosz tanítvány nem fogja fel, hogy gonosz. Az ördög munkája oly kifinomult, hogy nem figyel fel rá. Megszállja őt anélkül, hogy az gyanítaná működését. Dühükben. Igen. Amikor tudatosul bennük a Sátán munkája és az ő híveié: az embereké, dühösek amiatt, hogy olyanoknak látják őket, amilyenek. A Sátán hívei kísértik őket gyenge oldalukon, hogy távolítsák el a világból a szentet, akinek látása bántja őket. Ők ugyanis gonoszok, amaz pedig jó. Akkor a szent imádkozik. Ráhagyatkozik Istenre. ,,Aminek megtörténtét te megengeded, történjék meg'' -- mondja. Csak ezt teszi hozzá: ,,ha a te célodat szolgálja.'' A szent tudja, hogy eljön majd az óra, amikor a rossz konkolyt kivetik gabonája közül. Ki teszi meg ezt? Maga Isten,
aki nem enged meg mást, csak azt, ami szerető akaratának győzelmét szolgálja.
-- De ha te elismered, hogy mindig a Sátán és az ő szolgái (működnek az emberek rosszra csábításában)... akkor nekem úgy tűnik, hogy csökken a tanítvány felelőssége -- mondja Máté.
-- Ne gondold! Nemcsak a Gonosz létezik, hanem a Jó is, és az embernek van ítélőképessége és szabad akarata.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek

A magvető

A példabeszéd előzménye: Kafarnaumban három férfi kérte Jézust, hogy fogadja el őt tanítványának: egy írástudó, akinek Jézus azt válaszolta, hogy neki nincs lakóhelye, mint a rókáknak és a madaraknak. (Mt 8,19-20) Ő ennek ellenére követni szeretné Jézust, s Jézus nem utasítja vissza. Utána Jézus meghív egy fiatalembert, hogy kövesse Őt, az azonban előbb szeretné eltemetni Korozainban meghalt apját. (Mt 8,21-22) Mégis azonnal követi Jézust.
A harmadik férfi kijelenti, hogy szeretné követni Jézust, de előbb el akar búcsúzni szüleitől. Jézus azt válaszolja neki, hogy aki az eke szarvára tette a kezét, nem nézhet hátra. (Lk 9,61-62) Jézus azt tanácsolta neki, hogy előbb váljék férfiassá, s majd utána kövesse Őt, ne most.

Jézus a Genezáreti tavon, Péter bárkájából beszél a parton összegyűlt népnek:
-- Kafarnaumtól ide jövet azon gondolkoztam, miről beszéljek nektek. A ma reggel történtek adták meg hozzá a gondolatot. Láttátok, hogy három férfi jött hozzám. Az egyik önként, a másik, mert én buzdítottam, a harmadik hirtelen fellelkesedve. Láttátok azt is, hogy ezekből csak kettőt fogadtam el. Miért? Talán a harmadikban árulót láttam? Igazán nem. De felkészületlent. Látszólag még inkább felkészületlen volt az, akit most mellettem láttok, aki előbb el akarta temetni apját. Valójában a harmadik volt inkább felkészületlen. Ez csak annyiban volt felkészületlen, hogy önmagától nem tudta felismerni, milyen hősies áldozatot kell ezért hoznia. A hősiesség Isten követésében mindig az erőteljes lelki felkészültség bizonyítéka. Ez a magyarázata bizonyos meglepő dolgoknak, amelyek körülöttem történnek. Azok, akik a legjobban fel vannak készülve Krisztus elfogadására, készségesen és teljes hittel jönnek hozzám, bármiféle társadalmi osztályból származzanak is, és bármiféle műveltséggel rendelkezzenek. A kevésbé felkészültek csak egy rendkívüli embert látnak bennem, vagy bizalmatlanul és kíváncsian tanulmányoznak, vagy még meg is támadnak és befeketítenek, és sokféle módon vádolnak engem. Különféle magatartásuk megfelel lelki felkészületlenségük különböző fokainak.

A választott népben mindenkinek készségesen kellene fogadnia a Messiást, akit a pátriárkák és a próféták vártak. Végre eljött ez a Messiás, akit kísérnek mindazok a jelek, amelyeket megjövendöltek róla. Ennek a Messiásnak szellemi alakja mindinkább világosan kirajzolódik a látható csodákon keresztül, amelyeket a betegségek és a természet fölött gyakorol, valamint a láthatatlan csodákon keresztül, amelyek a lelkiismeretben mennek végbe, amikor valaki megtér, és amikor a pogányok az Igaz Istenhez fordulnak. Azonban nem így történik. A Messiás készséges követése nagy akadályokba ütközik éppen ennek a
népnek fiai között, és fájdalmas megállapítani, annál nagyobb akadályokba, minél magasabb osztályba tartoznak. Nem azért mondom ezt, hogy megütközzetek rajta. Célom vele az, hogy imára és gondolkozásra ösztönözzelek titeket.
Miért történik ez? Miért járnak inkább az én utamon a pogányok és a bűnösök? Miért teszik ezek magukévá, amit mondok, és miért nem teszik ezt mások? Mert Izrael fiai lehorgonyozták magukat, sőt:
megkérgesedtek, mint a gyöngykagylók a parton, ahol születtek. Mert elteltek, jóllaktak, meghíztak saját bölcsességükkel, és nem tudják már befogadni az enyémet, nem tudják kidobni a feleslegeset, hogy helyet készítsenek a szükségesnek. Mások nem ilyen rabszolgák. Ők szegény pogányok, vagy szegény bűnösök, olyanok, mint a horgonyát vesztett hajó a vízáradatban, szegények, akiknek nincsenek kincseik, hanem csak tévedéseikkel vagy bűneikkel megtelt batyuik, amelyektől örömmel megfosztják magukat, amint sikerül felfogniuk a Jó Hírt, és megérzik annak erősítő mézét, amely ugyancsak különbözik bűneik visszataszító keverékétől.

Halljátok azért, és talán jobban megértitek, miként lehet különféle gyümölcse ugyanannak a munkának.
Egy magvető elment vetni. Sok földje volt, s különféle fajták. Volt olyan, amit apjától örökölt, s amelyen gondatlansága miatt tüskés bozótok nőttek. Másokat saját maga vett: amelyeket előző gazdája elhanyagolt, és ő is úgy hagyott. Ismét más földjeit utak szelték keresztül, mert az ember nagyon kényelmes volt, és nem akart sokat gyalogolni, amikor egyik helyről a másikra ment. Végül, a házához legközelebb fekvő földekre jól ügyelt, hogy kellemes benyomást
keltsenek lakása előtt. Ezeket megtisztította a kövektől és a tövises bozótoktól, gyomtól és hasonlóktól.
Az ember tehát vette tarisznyáját, megtöltötte a legjobb magokkal és elkezdett vetni. Háza körül jó, puha, felszántott, megtisztított, megtrágyázott talajba estek a magok. Vetett az utakkal és ösvényekkel átszelt földön is, amelynek termékeny földjét száraz por fedte csak. Más magok arra a földre estek, amelyet az ember hanyagsága miatt tüskés bozótok nőttek be. Az eke ugyan kifordította ezeket, s látszólag eltűntek, valójában azonban ott maradtak, mert csak gyökeres kiirtásuk és felégetésük gátolta volna meg újból való kinövésüket. Az utolsó
magvakat arra a földre vetette el, amelyet nemrég vett meg, és amelyet úgy hagyott, amint volt, anélkül, hogy felszántotta volna, és megtisztította volna a kövektől, amelyek megkeményítették talaját, úgyhogy a zsenge gyökér nem tudott áttörni rajta.

Miután elvetette mindenütt a magot, hazatért és azt mondta: ,,Ó, jól van! Most nincs más tennivaló, mint várni az aratásra.'' És boldog volt, mert amint a hónapok teltek, látta miként sarjadtak ki a magok háza előtt, és miként növekedtek... ó, milyen puha szőnyeg! És látta, amint kalászba szökkent a vetés... ó, milyen tenger! Látta, amint sárgállni kezdett a gabona a napon, és ahogy a kalászok egymáshoz ütődtek, mintha hozsannát énekeltek volna a napnak. Az ember azt mondta: ,,Minden vetés olyan, mint ez! Előkészítjük a kaszákat és a magtárakat. Mennyi kenyér! Mennyi arany!'' És boldog volt...
Learatta a gabonát a legközelebb levő földeken, és utána elment az apjától örökölt földre, amelyet gondozatlanul hagyott. Kővé meredt. A gabona, a gabona kinőtt, mert a föld jó volt, kövér és termékeny. Apja ugyanis feljavította. De jól megteremtek rajta a tüskés bozótok is, amelyeket kitépett ugyan, de nem tett tönkre. Azért újra kinőttek, éspedig oly sűrűn, hogy mintegy tüskés szőnyeget alkottak, amely elfojtotta a gabonát, úgyhogy csak itt-ott mutatkozott egy kalász. Az ember elismerte: ,,Ezt a helyet elhanyagoltam. De másutt nem
voltak tüskés bozótok, és jobb lesz a helyzet.'' És elment a nemrég vásárolt telekhez. Itt is fájdalmas csalódás érte. A gabona kiszáradva feküdt mindenütt, mint a széna. ,,De hogyan, hogyan?'' -- sóhajtozott az ember. ,,Íme, itt nincsenek bogáncsok! A mag pedig ugyanaz volt!
Szépen kisarjadt, tömött volt, jól formált levelekkel, és bőséges. Miért halt el anélkül, hogy kalászba szökkent volna?'' Fájdalmában felkaparta a földet, hogy lássa, vakondok fészke van-e benne, vagy másfajta férgek. Nem talált férgeket, sem rágcsálókat, de rengeteg követ fedezett fel. Köves terület! Becsapták! Vékony földréteggel borították be a köveket. Ó, ha felszántotta volna! Ha beleásott volna, mielőtt jó földként megvette! Vagy legalább, miután elkövette ezt a hibát, s anélkül vette meg, hogy jóságáról meggyőződött volna, legalább
fáradságosan feljavította volna! De most már késő a bánat! Az ember csüggedten tovább ment, az utakkal átszelt földre. Fájdalmában megszaggatta ruháját. Itt nem volt semmi, egyáltalán semmi... A sötét földet vékony fehér porréteg fedte. Az ember sóhajtva roskadt le a földre: ,,De miért? Itt nincsenek tüskés bozótok, sem kövek, mert ezek az én földjeim. Apám és én mindig tisztán tartottuk és termékennyé tettük. Én utakat nyitottam itt, de ez nem tehette ennyire terméketlenné...'' Még sírt, amikor választ adott fájdalmára egy sűrű
madárraj, amely a föld ösvényeiben vert tanyát, és onnan indult el a magok keresésére. A mezőt keresztül kasul ágazták a kényelmes ember által taposott ösvények, és az ezekre esett magok odacsalták a madarakat, amelyek először felették az ösvényeken, utakon talált magokat, utána pedig azokat is, amelyek a mezőn voltak, egészen az utolsó szemig. Azért így az a mag, amoly ugyanaz volt minden mezőn, az egyik helyen százszoros termést adott, másutt hatvanszorost, vagy harmincszorost, vagy semmit. Akinek van füle, értse meg.

A mag a Beszéd: azonos mindenki számára. A helyek, ahová a magok esnek: a ti szívetek. Mindenki alkalmazza és értse meg. Béke veletek!
Az apostolok kérik Jézust, hogy magyarázza meg nekik a példabeszédet. Megígéri, hogy este megmagyarázza. Péter házában gyűlnek össze. Ott Péter ismét kéri Jézust, hogy magyarázza meg a reggeli példabeszédet. A többiek is csatlakoznak Péterhez: ,,Igen. Megígérted. A példabeszédek nagyon alkalmasak arra, hogy megértsük a párhuzamot. De mi felfogjuk, hogy ennél magasabb rendű értelmük is van. Miért beszélsz nekik példabeszédekben?''
-- Mert számukra nem adatott meg, hogy többet értsenek meg annál, amit kifejtek. Nektek azonban sokkal több adatott meg, mert nektek, apostolaimnak ismernetek kell a titkot: Isten Országának titkait. Azért mondom nektek: ,,Kérdezzetek, ha nem értitek meg a példabeszéd szellemét.'' Ti mindent megkaptok, hogy annakidején ti is adni tudjatok mindent. Ti mindent odaadtok Istennek: érzelmeiteket, időtöket, érdeklődésteket, szabadságotokat, életeteket. És viszonzásként Isten mindent megad nektek, és képessé tesz titeket arra, hogy Isten nevében mindent megadjatok azoknak, akik utánatok következnek. Így bővelkedni fogtok. Azok azonban, akik csak keveset, vagy semmit sem kaptak, azt is elvesztik, amit kaptak.

Azért beszélek nekik példabeszédekben, hogy látván csak azt lássák, amit akaratuk megvilágít, ha Istenhez akarnak tartozni; és megértsék, amit hallanak. Ti látjátok. Sokan hallgatják beszédemet, de csak kevesen tartoznak Istenhez. Hiányzik belőlük a jóakarat. Beteljesül rajtuk Izajás próféta jövendölése: ,,Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne értsetek.'' (Iz 6,9-10) Mert ennek a népnek a szíve érzéketlen; nagyot hallanak és behunyják szemüket, hogy ne lássanak, és ne halljanak, ne értsenek szívükkel, nehogy megtérjenek,
és én meggyógyítsam őket. De boldogok vagytok ti, mert a ti szemetek lát, a ti fületek hall, mert ti jóakaratúak vagytok. Igazán mondom nektek, hogy sok próféta és sok igaz kívánta látni azt, amit ti láttok, és nem látta, és hallani, amit ti hallotok, és nem hallotta. Elepedtek a vágytól, hogy felfogják a szavakban rejlő titkot, de kialudt a prófétálás fénye, és a szavak megmaradtak, mint a kiégett szén, még a szentek számára is, akik részesültek bennük. Csak Isten nyilatkoztatja ki önmagát. Amikor fénye visszavonul, miután befejezte célját a titok megvilágításával, az értelem képtelensége megkötözi, mint a múmia kötelékei, annak a beszédnek a fejedelmi igazságát, amelyben részesültek. Azért mondtam neked ma reggel: ,,Eljön majd a nap, amikor ismét megtalálsz mindent, amit neked adtam.'' Most nem tudnád felfogni. De később leszáll rád a világosság, és nemcsak egy pillanatra, hanem az Örök Léleknek a te lelkeddel kötött szétválaszthatatlan egyesülése által, ami által csalatkozhatatlan leszel az Isten Országának dolgait tanítva. Így lesz veled és utódaiddal is, ha egyedül Isten kenyerével táplálkoznak.

Most halljátok a példabeszéd értelmét:
Négyféle mezőnk van: a termékeny, a tüskebozótos, a köves és az ösvényektől minden irányban átszelt. Négyféle lelkület van (ehhez hasonlóképpen).
Vannak becsületes lelkek, jó akaratúak, akiket egy apostol, egy ,,igazi'' apostol jó munkája előkészített; mert vannak apostolok, akik csak névleg azok, de nem rendelkeznek az apostolok szellemével, akik több kárt okoznak az akarat kialakításában, mint a madarak, tüskebozótok és a kövek. Úgy feldúlják türelmetlenségükkel, kapkodásukkal, feddésükkel, fenyegetésükkel a lelkeket, hogy azokat mindörökre eltávolítják Istentől. Mások ezzel ellentétben állandó
locsolásukkal, helytelen jóságukkal elrothasztják a magot a túl puha talajban. Saját erőtlenségükkel elveszik az általuk gondozott lelkek erejét is. De maradjunk az igazi apostoloknál, Isten tiszta tükreinél. Ezek jóságosak, irgalmasok, türelmesek és ugyanakkor erősek, mint Uruk. Vagy jobban mondva: a lelkek, akiket ők előkészítettek, és akiket saját akaratuk előkészített, a termékeny mezőkhöz hasonlítanak, amelyeken nincsenek kövek és bozótok, nincs tarack és vadóc, amelyben jól megterem Isten szava, és minden szó egy mag, amely kisarjad, és kalászba szökken, és hol százszoros, hol hatvanszoros, hol harmincszoros termést ad. Ezek közé tartoznak, akik engem követnek?
Kétségtelenül! És szentekké lesznek. Megtalálható köztük minden néposztály és minden ország, még a pogányok is, és százszoros termést hoznak jó akaratuk által, amelyet ők és egy apostol vagy tanítvány előkészített számomra. A bogáncsos mezők azok, akik gondatlanul engedték, hogy az egyéni érdekek tüskés bozótjai gyökeret verjenek bennük, és elfojtsák a jó magot. Mindig, mindig, mindig őrködni kell. Sose mondhatják: ,,Én már kialakultam, be vagyok vetve, nyugodt lehetek, hogy megtermem az örök élet magját.'' Őrködni kell: állandó a harc a Jó és a Gonosz között.
Sose figyeltétek még meg a hangyasereget, amint behatol egy házba? Ott vannak a tűzhelynél. A háziasszony nem hagyja többé ott az ételt, hanem az asztalra teszi; és azok megszimatolják illatát, és támadást intéznek az asztal ellen. A háziasszony beteszi a konyhaszekrénybe, és azok a repedéseken keresztül bemennek oda is. A háziasszony felfüggeszti a mennyezetre az élelmiszert, és azok hosszú utat tesznek meg a falon és a gerendákon, leereszkednek a zsinóron és lakmároznak. A háziasszony megégeti, leforrázza, megmérgezi őket. És utána megnyugszik, azt gondolva, hogy mindet elpusztította. De ha nem őrködik, mily
meglepetése lesz! Az újszülött hangyák elölről kezdik. Így lesz, amíg él. Állandóan őrködni kell, ki kell tépni a rossz növényt, amint kisarjad. Különben elterjed a bogáncs és elfojtja a magot. A világi gondok, a gazdagság csalfasága alkotják a gazt, amely elfojtja Isten magját, úgyhogy az nem szökken kalászba.
Lássuk most a köves talajt. Mily sok ilyen van Izraelben! Ezek azok, akikről Júdás testvérem azt mondta, hogy ,,a törvény fiaihoz'' tartoznak. Nem az egyetlen Szövetség Sziklája, nem a Törvény Sziklája van rajtuk. Apró kövek vannak ott, fogyatékos, emberektől alkotott törvények. Oly sok, hogy súlyuk szétmállasztotta a Törvény szikláját is. Olyan romhalmaz, amely meggátolja, hogy a mag gyökeret verjen. Nem kap táplálékot gyökeréből. Nincs ott föld, nincs nedv. A víz megromlik, mert a kőpadlón áll, a nap felhevíti ezeket a köveket és elégeti a kis növényeket. Ezek a lelkek Isten egyszerű tanítását bonyolult emberi tanítással helyettesítik. Szavaimat örömmel fogadják ezek is.
Pillanatnyilag megrázza és vonzza őket. De utána... Hősies fáradságot kívánna a mező megtisztítása, a lélek megtisztítása a szónokok minden kövétől. Akkor a magok gyökeret vernének, és bőséges termést hoznának. Így... semmit. Elég a félelem az emberi megtorlástól. Elég egy gondolat: ,,És mi lesz utána? Mit csinálnak velem a hatalmasok?'' És a szegény mag a táplálék hiányában elpusztul. Elég, hogy az egész kőmezőn elhangozzanak a Parancs helyébe tett parancsok százai és százai, és az ember elvész a kapott maggal együtt. Izrael tele van ezekkel. Ez megmagyarázza, miért van az Istenhez jutás fordított arányban az emberi tekintéllyel.
Az utolsó mezők tele vannak utakkal, porosak, csupaszok. Ezek a világias szelleműek, az önzők. Számukra az ő kényelmük a törvény, céljuk az élvezethajhászás. Nem fáradoznak, csak szundikálnak, nevetnek, esznek... A világ szelleme uralkodik bennük. A világiasság pora fedi be őket. A madarak, vagyis a szórakozások lecsapnak az ezernyi nyílt ösvényre, hogy megkönnyítsék életüket. A világ szelleme, vagyis a Gonosz, felcsipegeti és megsemmisíti a magokat, amelyek erre a minden érzékiség és könnyelműség számára nyitott területre esnek.
Megértettétek? Akartok még kérdezni valamit? Nem? Akkor menjünk nyugodni.

Forrás: Valtorta Mária-Példabeszédek