Simon farizeus háza elárulja gazdagságát. A nagy terem, ahol minden elő van készítve a lakomához, gyönyörűen van díszítve. Simon farizeus arca viszont elárulja rosszindulatát, hidegségét, kevélységét és kapzsiságát.
A nagy négyszögben összerakott asztalok egyik oldalán foglal helyet Simon, vele
szemben a másik oldalon Jézus, s mellette János. Kereveteken fekszenek az asztal mellett, bal könyökükre támaszkodva. Az összes vendég férfi. Mindnyájan beszélgetnek, és Simon időnként, tettetett leereszkedéssel Jézushoz fordul. Világos, hogy a jelenlevőknek meg akarja mutatni, mily nagy megtiszteltetésben részesítette a szegény prófétát, amikor meghívta gazdag házába. Jézus udvariasan, békésen válaszol neki. Enyhén mosolyog, amikor valaki kérdezi, ha pedig János beszél hozzá, vagy néz rá, sugárzik az arca az örömtől. Az elfüggönyözött ajtón belép egy nagyon szép, fiatal asszony, gazdag öltözetben,
ékszerekkel díszítve, oly áttetsző fátyollal, hogy az semmit sem fed el arcából.
Mindenki ránéz, Jézust kivéve. János egy pillantást vet csak rá, s utána Jézus felé fordul, A többiek nyilvánvaló vágyakozással szemlélik. Az asszony azonban senkivel sem törődik, suttogásukra sem figyel. Jézus úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre. Folytatja beszélgetését Simonnal. Az asszony Jézushoz megy, és letérdel lábainál. Letesz a földre egy hasas korsót, leveszi fejéről a fátylat, kivéve hajából a tűt, amely fátylát tartotta, leveszi ujjairól gyűrűit, és Jézus lába mellé teszi a kerevetre. Majd leveszi Jézus lábáról szandálját, a földre teszi, és utána nagy zokogás közepette megcsókolja lábait, homlokához érinti, simogatja, miközben könnyei záporként hullanak rá. Jézus lassan feléje fordítja fejét, és ránéz a nő fejére, megbocsátást sugárzó pillantással.
Utána visszafordul, s engedi, hogy az asszony szabadon kiöntse érzelmeit.
A többiek azonban csípős megjegyzéseket tesznek, integetnek egymásnak, kuncognak. A farizeus egy pillanatra felül, hogy jobban lássa. Vágyakozó pillantást vet az asszonyra, amivel elárulja érzelmeit. De kényelmetlenül is érzi magát amiatt, hogy a nő ily szabadon lépett be, amiből a többiek arra következtethetnek, hogy gyakori vendég a házban. Gúnyosan pillant Jézusra.
A nő mindebből semmit sem vesz észre. Szó nélkül folytatja sírását, csak néha sóhajtozik. Majd kibontja haját, kivéve belőle az ezüst fésűt, és ezt is a hajtű és a gyűrűk mellé teszi. Hajával megtörli Jézus lábait. Utána belemártja ujját a korsóba, és kivesz belőle egy világossárga, illatos kenőcsöt, amelynek illata a lilioméra, és a tubarózsáéra hasonlít, és betölti az egész termet. Bőségesen bekeni vele Jézus lábait, csókolgatja és simogatja azokat. Jézus időnként nagy szeretettel néz rá. János hol Jézust, hol a nőt figyeli. A farizeus arca mindinkább barátságtalanná válik. Hallom az Evangéliumban feljegyzett szavakat, amelyeket Jézusnak olyan hanglejtése és pillantása kísér, hogy a gyűlölködő öreg
farizeus lehajtja fejét. Hallom a feloldozás szavait, amelyeket Jézus az asszonynak mond, aki elmegy, Jézus lábánál hagyva ékszereit. Jézus azt mondja neki:
– Menj békével! – és egy pillanatra lehajtott fejére teszi kezét, nagyon kedves
mozdulattal.
Jézus magyarázata a látnoknak:
– Az Evangélium nem tartalmazza azt, ami miatt a farizeus és társai lehajtották fejüket. Tekintetem és szavaim átszúrták és legyőzték ezt a száraz és sóvár lelket. Sokkal többet mondtam, mint amit leírtak, mert előttem nem voltak elrejtve az emberek gondolatai. És ő megértette néma nyelvemet, amely még nagyobb korholást tartalmazott, mint kimondott szavaim. Azt mondtam neki:
– Nem! Ne tegyél gonosz célzásokat azért, hogy igazold magadat önmagad előtt. Bennem semmi sincs a te érzékiségedből. Ez nem érzéki vonzalomból jön hozzám. Én nem olyan vagyok, mint te és a hozzád hasonlók. Azért jön hozzám, mert véletlenül hallott szavaim és tekintetem megvilágították lelkét, amelyben a bujaság sötétséget teremtett. És azért jön hozzám, mert le akarja győzni érzékiségét, és felfogja, a szegény teremtés, hogy egyedül ez sose sikerülne neki. A lelket szereti bennem, nem többet, mint a lelket, amelynek természetfeletti jóságát érzi. Miután oly sok rosszban volt része mindnyájatok részéről, akik
visszaéltetek gyengeségével bűneitek révén, s utána megvetésetekkel ostoroztátok őt viszonzásként, ő hozzám jön, mert érzi, hogy megtalálta a Jót, az Örömöt, a Békét, amelyet hiába keresett a világ pompáiban. Gyógyítsd meg ettől a leprától lelkedet, te kétszínű farizeus, érts ahhoz, hogy meglásd az igazat a dolgokban! Tegyél le értelmi kevélységedről és testi bujaságodról! Ez sokkal bűzösebb lepra, mint a testé. Az utóbbit érintésem meggyógyíthatja, mert kéritek, de a lélek lepráját nem, mert ez tetszik nektek, ebből nem akartok kigyógyulni. Ez akarta. És íme, én megtisztítom, én megszabadítom őt
rabszolgaságának láncaitól. A bűnös nő meghalt. Ő ott van, azokban a csecsebecsékben, amelyeket szégyell felajánlani nekem, hogy megszenteljem saját és tanítványaim szükségleteire felhasználva, a szegények számára, akiken segítek mások felesleges vagyonával, mert nekem, a világegyetem Urának nincs semmim most, hogy az ember Üdvözítője vagyok. Ő ott van, ebben az illatban, amit lábamra hintett, megalázva, mint haja azon a testrészen, amelyet te nem akartál felüdíteni kutad vizével, s amely oly sokat járt, hogy elhozza
számodra is a világosságot. A bűnös asszony meghalt. És Mária újjászületett, megszépült, mint egy szemérmes gyermek, élénk fájdalma által, helyes szeretete által. Könnyével mosdott meg. Igazán mondom neked, farizeus, hogy nem teszek különbséget a között, aki tiszta ifjúságában szeret engem, és a között, aki a kegyelemnek újjászületett szíve őszinte bűnbánatával szeret. A tisztának és a bűnbánónak megadom, hogy felfogja gondolatomat, jobban, mint mások. És
miután feltámadok, (Anyám után) neki engedem meg először, hogy tisztelje testemet, és őt üdvözlöm először. – Íme, ezt akartam mondani tekintetemmel a farizeusnak. De neked még egy másik dolgot is megjegyzek a te, és sokak mások örömére. Mária Betániában is megismételte azt a cselekedetet, amely megtérésének hajnalát jelezte. Vannak személyes cselekedetek, amelyek megismétlődnek, és elárulják az egyént, mint saját stílusuk. Összetéveszthetetlen cselekedetek. De, mivel megigazult volt, Betániában cselekedete kevésbé volt megalázó, és bizalmasabb volt tiszteletteljes imádásában. Nagy utat tett meg Mária megváltásának ettől a hajnalától kezdve. Nagyot. Szeretete elragadta őt, mint a heves szél, a magasba, és előre. Szeretete máglyaként égette őt,
elpusztítva benne a tisztátalan testet, és úrrá téve benne a megtisztított lelket. Mária újjászületett asszonyi méltóságában épp annyira más, mint ruházatában, amely most egyszerű, mint Anyámé. Más a hajviselete, tekintete, magatartása, beszéde. Új. Új módon tisztel meg engem ugyanazzal a cselekedettel. Veszi utolsó illatszeres kancsóját, amelyet az én számomra őrzött meg, lábamra hinti, sírás nélkül, szeretetteljes tekintettel, biztosan abban, hogy bocsánatot nyert, és vidámmá teszi, hogy megmenekült. Fejemre is hinti. Most Mária fejemet is megkenhette és megérinthette. A bűnbánat és a szeretet szeráfi tüze megtisztította, és most ő is egy szeráf.
Ezt mondom neked is, és a lelkeknek. Menj, mondd meg a lelkeknek, akik nem mernek hozzám jönni, mert érzik bűnösségüket. Sokat, sokat, sokat megbocsátok annak, aki nagyon szeret. Aki nagyon szeret engem. Szegény lelkek, ti nem tudjátok, mennyire szeret titeket az Üdvözítő! Ne féljetek tőlem! Jöjjetek! Bizalommal. Bátran. Kitárom számotokra Szívemet és karomat.
Mindig emlékezzetek arra, hogy „én nem teszek különbséget a között, aki teljes
tisztaságával szeret engem, és a között, aki őszinte bűnbánatában a kegyelemnek újjászületett szívével szeret.” Én az Üdvözítő vagyok. Sose felejtsétek el ezt!
Jézus további magyarázata:
– Én mindig eljövök, amikor valaki szívből meg akar érteni. Nem kemény és szigorú Isten vagyok. Én vagyok az Élő Irgalmasság. És a gondolatnál is gyorsabban eljövök ahhoz, aki hozzám fordul. A szegény magdalai Máriához, aki annyira elmerült bűneiben, gyorsan elmentem, amint megéreztem lelkében a vágyat, hogy megértsen. Hogy megértse Isten világosságát, és megértse saját sötét állapotát. És Világossággá lettem számára. Azon a napon sokakhoz beszéltem, de igazában egyedül hozzá beszéltem. (Jézus arra a példabeszédre céloz, amelyet Magdolna is meghallgatott. Lásd: „Példabeszédek” 2: 77-79)
Csak őt láttam, akit lelke hozott oda, amely fellázadt az őt rabságban tartó teste ellen. Csak őt láttam, szegény, viharos arcával, magára erőltetett mosolyával, amely a biztonság és hazug öröm álarca alá rejtette, hogy nem bízik a világban és önmagában, és bensőleg sír. Csak őt láttam a példabeszéd eltévedt bárányában, aki ugyancsak belegabalyodott a tüskebokorba, őt; akit fojtogatott életének undora, amely a felszínre jött. Nem mondtam nagyszerű beszédet, se nem érintettem olyan tárgyat, amely rámutatott volna, a jól ismert bűnös nőre, hogy ne alázzam meg, és ne kényszerítsem menekülésre, szégyenkezésre, vagy arra, hogy távozzon. Békében hagytam. Engedtem, hogy szavaim, tekintetem elmélyülhessen benne és megérlelődjék a cselekvésre, amely egy pillanatban
elviszi őt jövő dicsőséges, és szent életére. Az egyik legkedvesebb példabeszédet mondtam el: az ő számára kiárasztott fényről és jóságról. És azon az estén, miközben én beléptem a gazdag kevély házába, amelyben szavaim nem tudták megérlelni a jövő dicsőséget, mert a farizeusi kevélység megölte azokat, már tudtam, hogy ő el fog jönni, miután sokat sírt bűnös szobájában. Annak a sírásnak a fényénél már eldőlt jövője. A bujaságtól égő emberek, amikor belépni látták, bűnös vágyakra ébredtek, a lakoma két „tisztáját”, engem és Jánost kivéve. Mindenki azt gondolta, hogy szokásos szeszélyessége, az igazi ördögi megszállás hajtotta oda, amely előre nem látható kalandokba vitte őt. De a Sátán akkor már csatát vesztett. És mindnyájan irigykedve nézték, amikor nem hozzájuk fordult, hanem hozzám jött. Az ember mindig beszennyezi még a legtisztább dolgokat is, amikor csak a test és vér embere. Csak a tiszták látnak helyesen, mert nincs bennük bűn, amely megzavarná gondolataikat. De az embernek nem kell megrémülnie attól, amit nem ért meg. Isten megérti.
És az ég számára elég. Az emberektől jövő dicsőítés egy grammal sem növeli a választottak égi dicsőségét. Jól jegyezd ezt meg! A szegény magdalai Máriát mindig elítélték jócselekedeteiért. Nem ítélték el rossz cselekedeteiért, mert azok a buják kielégíthetetlen éhsége számára felajánlott ínyenc falatok voltak. De bírálták és elítélték Naimban, a farizeus házában, Betániában, a saját
házában. De János nagyszerű szava megadja ennek a bírálatnak a kulcsát: „Júdás... mert tolvaj volt”. (Jn 12,1-8) Én azt mondom: „A farizeus és barátai, mert buják voltak”. Íme, látod? Az érzékek sóvárgása, a pénz utáni sóvárgás a jó cselekedet bírálására indítanak. A jók nem bírálgatnak. Sose. Ők megértők.
De, ismétlem, nem számít a világ bírálata. Isten ítélete számít.
Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok
Valtorta Mária
2014. november 29., szombat
A kafarnaumi százados
Jézus a vidékről visszatérve belép Kafarnaumba. János kivételével vele vannak az
apostolok. A nép üdvözli Őt, egyesek a gyermekek egyszerűségével, mások az asszonyok félénkségével, vagy a csodában részesültek lelkesedésével, vagy kíváncsian, vagy gúnyosan. Jézus ennek megfelelően válaszol nekik: megsimogatja a kicsinyeket, megáldja az asszonyokat, rámosolyog a csodában részesültekre, mély tiszteletet tanúsít a többiek iránt. A város századosa is a tömegben van. Az ő üdvözlete:
– Üdvözlégy, Mester! – amire Jézus válaszolja:
– Isten jöjjön el hozzád!
A római folytatja, miközben kíváncsiak veszik körül őket:
– Már több napja várakoztam rád. Te nem ismersz fel engem, de ott voltam hallgatóid között a hegyen. Polgárként öltözve. Nem kérdezed, miért mentem oda?
–Nem kérdezem. Mit kívánsz tőlem?
– Parancsom van arra, hogy kövessem azokat, akik gyűléseket tartanak, mert Rómának többször meg kellett bánnia, hogy megengedte a látszólag becsületes gyűléseket. De, látva és hallva, azt gondoltam, hogy te olyan vagy, mint... mint egy... Van egy beteg szolgám, Uram. Házamban fekszik, ágyán, megbénulva egy csontbetegség következtében, és rettenetesen szenved. A mi orvosaink nem tudják meggyógyítani. A tieiteket elhívtam, mert vannak olyan betegségek, amelyek ennek a vidéknek romlott levegőjéből származnak, és ti meg tudjátok
gyógyítani azokat a mocsaras vidékeken növő növényekkel, de ők nem voltak hajlandók eljönni. Szenvedek emiatt, mert hűséges szolgámról van szó.
– Megyek, és meggyógyítom!
– Nem, Uram. Nem kérem, hogy ily sokat tégy. Pogány vagyok, tisztátalan számotokra. Ha a zsidó orvosok félnek beszennyezni lábukat házam porával, még inkább szennyes az számodra, aki isteni vagy. Én nem vagyok méltó, hogy te hajlékomba jöjj. De ha te innen egy, szót szólsz, szolgám meggyógyul, mert te parancsolsz mindennek, ami van. Ha én, aki sok tekintélynek alárendelt ember vagyok, elsősorban a császárénak, akinek meg kell tennem, amit nekem parancsol, én az én részemről parancsolhatok a katonáknak, akik alám vannak
rendelve, és azt mondom az egyiknek: „Menj!”, a másiknak: „Jöjj!” és szolgámnak „Tedd ezt!”, az egyik oda megy, ahová parancsolom, a másik jön, mert hívom, a harmadik megteszi, amit mondok, akkor neked, aki az vagy, aki vagy, azonnal engedelmeskedni fog a betegség, és elmegy belőle.
– A betegség nem egy ember – veti ellen Jézus.
– De te sem vagy egy közönséges ember, hanem Az Ember vagy! Parancsolhatsz azért az elemeknek és a láznak is, mert azok is alá vannak vetve hatalmadnak.
Kafarnaum vezetői félrevonják Jézust, és azt mondják neki:
– Ő római, de hallgasd meg, mert nagyon jó ember, aki tiszteletben tart és segít minket. Gondold csak el, ő építtette zsinagógánkat, és tiszteletben tartatja azt katonáival, hogy ne gúnyoljanak minket a szombatokon. Tedd meg azért neki ezt a kegyet városod iránti szeretetből, hogy ne ábránduljon ki, és ne haragudjon, és szeretete ne váljék gyűlöletté irántunk. Jézus meghallgatja ezt is, azt is, és mosolyogva a századoshoz fordul, és azt mondja neki:
– Menj előre, mert jövök.
De a százados azt mondja:
– Nem, Uram, mondtam, nagy megtiszteltetés lenne, ha belépnél hajlékomba, de nem érdemlek ennyit. Csak egy szót szólj, és szolgám meggyógyul.
– Ám legyen. Menj bizalommal! Ebben a pillanatban a láz elhagyja őt, és az élet visszatér tagjaiba. Tedd, hogy a te lelked is eljöjjön az Élethez. Menj!
A százados katonásan tiszteleg, és utána meghajol, és elmegy.
Jézus nézi, amint megy, és utána a jelenlevőkhöz fordulva azt mondja:
– Igazán mondom nektek, hogy nem találtam ekkora hitet Izraelben. Ó, mennyire igaz!
„A nép, amely a sötétben járt nagy fényt lát. Azok fölött, akik a halál országának
sötétségében laktak a Világosság felkelt”, és „A Messiás felemeli zászlaját a nemzetek fölé, és egyesíti őket”. Ó, Országom! Valóban hozzád áramlanak megszámlálhatatlan számban! Számosabbak lesznek, mint Mádian és Efa összes tevéi, és Sába arany és tömjén hordozói, többen, mint Cedar nyájai és Nabaiot kecskéi azok, akik hozzád jönnek. Szívem kitágul az örömtől, hogy látom hozzám jönni a tenger népeit és a nemzetek hatalmasait. Rám várnak a
szigetek, hogy imádjanak engem, és az idegenek fiai építik Egyházam falait, amelyen mindig nyitva lesznek az ajtók, hogy befogadják a királyokat és a nemzetek erőit, és megszenteljék azokat bennem. Ezt látta, Izajás, s íme, megvalósul! Mondom nektek, hogy sokan jönnek keletről és nyugatról, és leülnek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal az ég Országában, míg az
Ország fiait kivetik a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.
– Te tehát azt jövendölöd, hogy a pogányok egyenlők lesznek Ábrahám fiaival?
– Nem egyenlők: felülmúlják őket! Ne fájlaljátok, mert ez a ti hibátok. Nem én, hanem a próféták mondják, és a jelek már megerősítik. Most közületek valaki menjen a százados házához, hogy megállapítsa, hogy szolgája meggyógyult, amint a római hite azt megérdemelte. Jöjjetek! Talán a háznál vannak betegek, akik megérkezésemre várnak. És Jézus az apostolokkal és néhány mással, mert a legtöbben kíváncsian a százados házához sietnek, az egyedülálló ház felé veszi útját, ahol kafarnaumi tartózkodása alatt lakik.
Forrás: Valtorta Mária- Evangéliumok
apostolok. A nép üdvözli Őt, egyesek a gyermekek egyszerűségével, mások az asszonyok félénkségével, vagy a csodában részesültek lelkesedésével, vagy kíváncsian, vagy gúnyosan. Jézus ennek megfelelően válaszol nekik: megsimogatja a kicsinyeket, megáldja az asszonyokat, rámosolyog a csodában részesültekre, mély tiszteletet tanúsít a többiek iránt. A város századosa is a tömegben van. Az ő üdvözlete:
– Üdvözlégy, Mester! – amire Jézus válaszolja:
– Isten jöjjön el hozzád!
A római folytatja, miközben kíváncsiak veszik körül őket:
– Már több napja várakoztam rád. Te nem ismersz fel engem, de ott voltam hallgatóid között a hegyen. Polgárként öltözve. Nem kérdezed, miért mentem oda?
–Nem kérdezem. Mit kívánsz tőlem?
– Parancsom van arra, hogy kövessem azokat, akik gyűléseket tartanak, mert Rómának többször meg kellett bánnia, hogy megengedte a látszólag becsületes gyűléseket. De, látva és hallva, azt gondoltam, hogy te olyan vagy, mint... mint egy... Van egy beteg szolgám, Uram. Házamban fekszik, ágyán, megbénulva egy csontbetegség következtében, és rettenetesen szenved. A mi orvosaink nem tudják meggyógyítani. A tieiteket elhívtam, mert vannak olyan betegségek, amelyek ennek a vidéknek romlott levegőjéből származnak, és ti meg tudjátok
gyógyítani azokat a mocsaras vidékeken növő növényekkel, de ők nem voltak hajlandók eljönni. Szenvedek emiatt, mert hűséges szolgámról van szó.
– Megyek, és meggyógyítom!
– Nem, Uram. Nem kérem, hogy ily sokat tégy. Pogány vagyok, tisztátalan számotokra. Ha a zsidó orvosok félnek beszennyezni lábukat házam porával, még inkább szennyes az számodra, aki isteni vagy. Én nem vagyok méltó, hogy te hajlékomba jöjj. De ha te innen egy, szót szólsz, szolgám meggyógyul, mert te parancsolsz mindennek, ami van. Ha én, aki sok tekintélynek alárendelt ember vagyok, elsősorban a császárénak, akinek meg kell tennem, amit nekem parancsol, én az én részemről parancsolhatok a katonáknak, akik alám vannak
rendelve, és azt mondom az egyiknek: „Menj!”, a másiknak: „Jöjj!” és szolgámnak „Tedd ezt!”, az egyik oda megy, ahová parancsolom, a másik jön, mert hívom, a harmadik megteszi, amit mondok, akkor neked, aki az vagy, aki vagy, azonnal engedelmeskedni fog a betegség, és elmegy belőle.
– A betegség nem egy ember – veti ellen Jézus.
– De te sem vagy egy közönséges ember, hanem Az Ember vagy! Parancsolhatsz azért az elemeknek és a láznak is, mert azok is alá vannak vetve hatalmadnak.
Kafarnaum vezetői félrevonják Jézust, és azt mondják neki:
– Ő római, de hallgasd meg, mert nagyon jó ember, aki tiszteletben tart és segít minket. Gondold csak el, ő építtette zsinagógánkat, és tiszteletben tartatja azt katonáival, hogy ne gúnyoljanak minket a szombatokon. Tedd meg azért neki ezt a kegyet városod iránti szeretetből, hogy ne ábránduljon ki, és ne haragudjon, és szeretete ne váljék gyűlöletté irántunk. Jézus meghallgatja ezt is, azt is, és mosolyogva a századoshoz fordul, és azt mondja neki:
– Menj előre, mert jövök.
De a százados azt mondja:
– Nem, Uram, mondtam, nagy megtiszteltetés lenne, ha belépnél hajlékomba, de nem érdemlek ennyit. Csak egy szót szólj, és szolgám meggyógyul.
– Ám legyen. Menj bizalommal! Ebben a pillanatban a láz elhagyja őt, és az élet visszatér tagjaiba. Tedd, hogy a te lelked is eljöjjön az Élethez. Menj!
A százados katonásan tiszteleg, és utána meghajol, és elmegy.
Jézus nézi, amint megy, és utána a jelenlevőkhöz fordulva azt mondja:
– Igazán mondom nektek, hogy nem találtam ekkora hitet Izraelben. Ó, mennyire igaz!
„A nép, amely a sötétben járt nagy fényt lát. Azok fölött, akik a halál országának
sötétségében laktak a Világosság felkelt”, és „A Messiás felemeli zászlaját a nemzetek fölé, és egyesíti őket”. Ó, Országom! Valóban hozzád áramlanak megszámlálhatatlan számban! Számosabbak lesznek, mint Mádian és Efa összes tevéi, és Sába arany és tömjén hordozói, többen, mint Cedar nyájai és Nabaiot kecskéi azok, akik hozzád jönnek. Szívem kitágul az örömtől, hogy látom hozzám jönni a tenger népeit és a nemzetek hatalmasait. Rám várnak a
szigetek, hogy imádjanak engem, és az idegenek fiai építik Egyházam falait, amelyen mindig nyitva lesznek az ajtók, hogy befogadják a királyokat és a nemzetek erőit, és megszenteljék azokat bennem. Ezt látta, Izajás, s íme, megvalósul! Mondom nektek, hogy sokan jönnek keletről és nyugatról, és leülnek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal az ég Országában, míg az
Ország fiait kivetik a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.
– Te tehát azt jövendölöd, hogy a pogányok egyenlők lesznek Ábrahám fiaival?
– Nem egyenlők: felülmúlják őket! Ne fájlaljátok, mert ez a ti hibátok. Nem én, hanem a próféták mondják, és a jelek már megerősítik. Most közületek valaki menjen a százados házához, hogy megállapítsa, hogy szolgája meggyógyult, amint a római hite azt megérdemelte. Jöjjetek! Talán a háznál vannak betegek, akik megérkezésemre várnak. És Jézus az apostolokkal és néhány mással, mert a legtöbben kíváncsian a százados házához sietnek, az egyedülálló ház felé veszi útját, ahol kafarnaumi tartózkodása alatt lakik.
Forrás: Valtorta Mária- Evangéliumok
Ördögűzés a kafarnaumi zsinagógában
Mikor Jézus belép a kafarnaumi zsinagógába, egy beteg férfi kéri, hogy gyógyítsa meg őt. Jézus megígéri, hogy beszéde után meggyógyítja. Erre sietve elmennek más betegekért, hogy azokat is odahozzák, van köztük egy ördögtől megszállott is. Beszéde közben Jézus kijelenti, hogy Ő a várt Messiás. Ezt valaki kétségbe vonja, s Jézus további bizonyítékait is elveti:
– Te mondhatod azt, de lehet, hogy hazudsz, vagy beképzeled magadnak. Beszéded szent, de a Sátán is képes a szent szavakra, hogy félrevezessen valakit. Mi nem ismerünk téged.
– Én Jézus vagyok, József fia, Dávid törzséből, Efráta Betlehemjében születtem az
ígéretek szerint, názáretinek neveznek, mert otthonom Názáretben van. Ez vagyok a világ szerint. Isten szerint pedig az Ő Küldöttje vagyok. Tanítványaim tudják ezt.
– Ó, ők! Mondhatnak, amit akarnak, és amit te kívánsz, hogy mondjanak.
– Egy más valaki fog beszélni, aki nem szeret engem, s ő megmondja majd, ki vagyok, Várj, idehívok valakit a jelenlevők közül.
Jézus a vitatkozáson csodálkozó tömegre néz, amely megoszlik a különböző vélemények szerint. Néz, keresve valakit, s utána hangosan hívja:
– Aggeus! Jöjj előre! Parancsolom neked!
Nagy zsibongás a tömegben, amely utat enged egy embernek, aki egész testében remeg, s akit egy asszony támogat.
– Ismered ezt az embert?
– Igen. Aggeus, Malachiás fia, ide való Kafarnaumba. Egy gonosz lélek megszállotta, és gyakran megőrjíti, úgy hogy dühöng.
– Mindnyájan ismerik őt?
A tömeg kiáltozza:
– Igen, igen!
– Mondhatja valaki, hogy beszéltem vele, ha csak néhány percig is?
A tömeg kiáltozza:
– Nem, nem, szinte gyengeelméjű, és sose megy ki házából, és senki sem látott téged abban.
– Asszony, hozd ide őt elém!
Az asszony lökdösi, vonszolja, miközben a szegény még erősebben remeg. A
zsinagógafőnök figyelmezteti Jézust:
– Vigyázz! A démon kezdi gyötörni őt... és amikor ez történik, karmol és harap.
A tömeg hátra húzódik tőle s a falhoz lapul. A kettő már elől van. Megindul a küzdelem. Úgy látszik, az ember annyira hozzászokott a némasághoz, hogy
erőlködnie kell, és nyög, de végül beszélni kezd:
– Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Miért jöttél, hogy gyötörj minket? Miért
semmisíted meg hatalmunkat, te, Ég és Föld Ura? Tudom, ki vagy; Istennek Szentje. Egy ember sem volt nagyobb nálad, mert a te emberi testedben ott van az Örök Győztes Lelke.
Már legyőztél engem a...
– Hallgass! Menj ki belőle! Parancsolom!
A férfit valami furcsa roham kapja el. Heves mozdulatokkal hánykolódik, mintha valaki durván lökdösné, darabokra akarná tépni, embertelenül ordít, köpköd, elterül a földön, s utána feláll, csodálkozva és meggyógyulva.
– Hallottad? Mit válaszolsz most? – kérdezi Jézus ellenfelét.
A férfi vállat von, s legyőzve, szó nélkül eltávozik. A tömeg gúnyolja és tapsol Jézusnak.
– Csend! Ez a hely szent! – mondja Jézus, és utána rendelkezik: – Jöjjön hozzám a
fiatalember, akinek megígértem Isten segítségét.
Jön a beteg. Jézus megsimogatja:
– Hittél! Légy egészséges! Menj békében és légy jó.
A fiatalember felkiált. Ki tudja, mit érez. Leborul Jézus lábai elé, és hálásan megcsókolja.
– Hála nevemben, és anyám nevében!
Jönnek a többi betegek: egy megbénult lábú kisgyermek. Jézus karjaiba veszi,
megsimogatja, és leteszi a földre... és elengedi. A kisgyermek nem esik el, hanem mamájához fut, aki sírva szorítja szívére, és hangosan áldja „Izrael Szentjét”. Jön egy vak öreg, akit leánya vezet. Ő is meggyógyulva megy el, miután Jézus megsimogatja beteg szemét. A tömeg tolong, hogy Jézus áldásában részesüljön.
Jézus mosolyogva távozik, Péter, Jakab, András és János segítségével, akik utat nyitnak neki a tömegben könyökükkel, és védik Őt a tömeg szorongatásától.
– Te mondhatod azt, de lehet, hogy hazudsz, vagy beképzeled magadnak. Beszéded szent, de a Sátán is képes a szent szavakra, hogy félrevezessen valakit. Mi nem ismerünk téged.
– Én Jézus vagyok, József fia, Dávid törzséből, Efráta Betlehemjében születtem az
ígéretek szerint, názáretinek neveznek, mert otthonom Názáretben van. Ez vagyok a világ szerint. Isten szerint pedig az Ő Küldöttje vagyok. Tanítványaim tudják ezt.
– Ó, ők! Mondhatnak, amit akarnak, és amit te kívánsz, hogy mondjanak.
– Egy más valaki fog beszélni, aki nem szeret engem, s ő megmondja majd, ki vagyok, Várj, idehívok valakit a jelenlevők közül.
Jézus a vitatkozáson csodálkozó tömegre néz, amely megoszlik a különböző vélemények szerint. Néz, keresve valakit, s utána hangosan hívja:
– Aggeus! Jöjj előre! Parancsolom neked!
Nagy zsibongás a tömegben, amely utat enged egy embernek, aki egész testében remeg, s akit egy asszony támogat.
– Ismered ezt az embert?
– Igen. Aggeus, Malachiás fia, ide való Kafarnaumba. Egy gonosz lélek megszállotta, és gyakran megőrjíti, úgy hogy dühöng.
– Mindnyájan ismerik őt?
A tömeg kiáltozza:
– Igen, igen!
– Mondhatja valaki, hogy beszéltem vele, ha csak néhány percig is?
A tömeg kiáltozza:
– Nem, nem, szinte gyengeelméjű, és sose megy ki házából, és senki sem látott téged abban.
– Asszony, hozd ide őt elém!
Az asszony lökdösi, vonszolja, miközben a szegény még erősebben remeg. A
zsinagógafőnök figyelmezteti Jézust:
– Vigyázz! A démon kezdi gyötörni őt... és amikor ez történik, karmol és harap.
A tömeg hátra húzódik tőle s a falhoz lapul. A kettő már elől van. Megindul a küzdelem. Úgy látszik, az ember annyira hozzászokott a némasághoz, hogy
erőlködnie kell, és nyög, de végül beszélni kezd:
– Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Miért jöttél, hogy gyötörj minket? Miért
semmisíted meg hatalmunkat, te, Ég és Föld Ura? Tudom, ki vagy; Istennek Szentje. Egy ember sem volt nagyobb nálad, mert a te emberi testedben ott van az Örök Győztes Lelke.
Már legyőztél engem a...
– Hallgass! Menj ki belőle! Parancsolom!
A férfit valami furcsa roham kapja el. Heves mozdulatokkal hánykolódik, mintha valaki durván lökdösné, darabokra akarná tépni, embertelenül ordít, köpköd, elterül a földön, s utána feláll, csodálkozva és meggyógyulva.
– Hallottad? Mit válaszolsz most? – kérdezi Jézus ellenfelét.
A férfi vállat von, s legyőzve, szó nélkül eltávozik. A tömeg gúnyolja és tapsol Jézusnak.
– Csend! Ez a hely szent! – mondja Jézus, és utána rendelkezik: – Jöjjön hozzám a
fiatalember, akinek megígértem Isten segítségét.
Jön a beteg. Jézus megsimogatja:
– Hittél! Légy egészséges! Menj békében és légy jó.
A fiatalember felkiált. Ki tudja, mit érez. Leborul Jézus lábai elé, és hálásan megcsókolja.
– Hála nevemben, és anyám nevében!
Jönnek a többi betegek: egy megbénult lábú kisgyermek. Jézus karjaiba veszi,
megsimogatja, és leteszi a földre... és elengedi. A kisgyermek nem esik el, hanem mamájához fut, aki sírva szorítja szívére, és hangosan áldja „Izrael Szentjét”. Jön egy vak öreg, akit leánya vezet. Ő is meggyógyulva megy el, miután Jézus megsimogatja beteg szemét. A tömeg tolong, hogy Jézus áldásában részesüljön.
Jézus mosolyogva távozik, Péter, Jakab, András és János segítségével, akik utat nyitnak neki a tömegben könyökükkel, és védik Őt a tömeg szorongatásától.
Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok
2014. november 17., hétfő
Lázár feltámasztása
(Lázár feltámasztása olyan nagyjelentőségű csoda volt, hogy Jézus életrajzában 110 oldalon olvashatunk előzményeiről és következményeiről. Itt ezeket erősen lerövidítjük, és csak a csodát írjuk le részletesen.)
Amikor a nagytanács tagjai megtudták, hogy Lázár haldoklik, kárörvendve felkeresték - Arimateai József, Nikodémus és Jézus más barátai kivételével. Remélték, hogy ott találják Jézust, és újabb vádakat kovácsolhatnak ellene. Ebben azonban csalódtak, és a nővérek csak egyiküknek, a legképmutatóbb tanácstagnak, Elchiának engedik meg, hogy a súlyos beteget megláthassa. Amikor azonban gúnyolni kezdik Jézust, Mária Magdolna kikergeti őket, mint a kutyákat. Márta fél emiatt bosszújuktól. Márta üzenetet akar küldeni Jézusnak, aki a Jordánon túl tartózkodik, Mária Magdolna azonban visszatartja azzal, hogy Jézus előre megmondta neki: csak akkor hívják Őt, ha Lázár már meghalt. Magdolna biztos abban, hogy Jézus fel fogja támasztani Lázárt. Márta azonban titokban mégis elküldi egy hű szolgáját, hogy hívja el Jézust, mielőtt Lázár meghal. Jézus megígéri: „Elmegyek. Mondd meg nekik, hogy higgyenek. Hogy higgyenek. Tökéletes hittel. Érted? Menj! Béke veled s azzal, aki küldött. Ismétlem: Higgyenek! Tökéletesen. Menj!”
Közben Lázár meghal. Betegsége nagyon súlyos volt, és már halála előtt oszlani kezdett a teste, rettenetes bűzt árasztva. Azért gyorsan bebalzsamozták és eltemették. A temetésre megint eljöttek a nagytanács tagjai, látni akarták a holttestet, de erre már nem volt módjuk. Attól tartanak, hogy félrevezetik őket, s Lázár valójában nem halt meg. Nagy az öröm Lázár és Jézus ellenségei között Lázár halála miatt, s azért mert Jézus nem tudta vagy nem akarta megmenteni őt a haláltól. Jézus nyugodtan megvárja, míg Lázárt eltemetik, sőt még utána is vár néhány napot, s csak akkor jelenti be apostolainak, hogy Lázár meghalt, s azért várt erre, hogy megerősítse apostolainak a hitét. Most azonban elmegy, hogy feltámassza.
Apostolai igyekeznek lebeszélni őt erről, mert tudják, hogy ellenségei Jézus életére törnek. Ő azonban azt válaszolja, hogy aki fél, ne jöjjön vele. Erre Tamás kijelenti:
– Rendben van! Menjünk hát! Haljunk meg mindnyájan, amint Lázár meghalt, s amint Te meg akarsz halni!
Amint Betánia széléhez érnek, egy kisfiúval találkoznak, aki vízért akart menni a kúthoz. Amint a gyerek meglátja őket, korsóját a földre téve, visszafordul és befut a faluba, hogy elújságolja Jézus megérkezését. Nem hisznek azonban neki, sőt két pofont is kap hazugságnak tartott szavaiért. Erre visszamegy Jézushoz, és beszámol neki, mi történt vele. Jézus megvigasztalja őt két csókkal a pofon helyén, amit őérette szenvedett el. A gyermek boldog. Elmondja, hogy a zsidók már kora reggel felkeresik a gyászoló nővéreket, és ott maradnak késő estig, és kegyetlenek mindenkihez. Ezek a zsidók pofozták fel őt is. De most Jézussal akar menni, hogy lássa a csodát, s élvezze a gonosz zsidók megzavarodását. Jézus
figyelmezteti őt, hogy nem szabad bosszúállásra vágyakoznia, hanem meg kell bocsátania.
Az örvendező gyermek kezét fogva megy tovább a kert nagy rácsos kapujáig.
Néhány zsidó meglátja Jézust, és megérkezésének híre villámgyorsan terjed tovább. Ő lassan megy a vendégek között. Senki sem köszönti, sem ellenségei, sem barátai, s így ő sem üdvözli őket. A gyermek még mindig boldogan megy mellette. Márta kijön a házból a zsidók egy csoportjával, és Jézushoz siet. Meghajol Jézus előtt, és lábához veti magát, s azt megcsókolva, heves sírásban tör ki, s így üdvözli:
– Béke veled, Mester!
Jézus elengedi a gyermek kezét, és áldást adva Mártára, mondja:
– Béke veled!
A gyermeket Bertalan apostol veszi gondjába, kissé hátrább húzva őt Jézustól. Márta folytatja:
– De a te szolgálódnak nincs többé békéje. – Még mindig térdelve, felnéz Jézusra, és a beálló csöndben mindenki hallja fájdalmas felkiáltását:
– Lázár meghalt! Ha te itt lettél volna, nem halt volna meg. Miért nem jöttél előbb, Mester?
Akaratlanul is szemrehányás van kérdésében. De utána hangja olyanná válik, mint aki annyira elgyengült, hogy nem tud szemrehányást tenni, hanem egyetlen gondolata testvérének utolsó kívánságára irányul, de most már minden szemrehányás nélkül:
– Testvérünk, Lázár annyit hívott téged!... Most, látod: én tele vagyok fájdalommal és Mária sír, és nem tud megnyugodni. És ő (Lázár} többé nincs itt. Tudod, mennyire szerettük! Minden reményünk benned volt!...
A hallgatóság részvéttel van Márta iránt, és gondolatban szemrehányást tesz Jézusnak, mintegy folytatva Márta szavait: „és meghallgathattál volna minket, mert megérdemeltük irántad való szeretetünk által, s ehelyett csalódtunk benned”. Az emberek kifejezik ezt fejük csóválásával, vagy gúnyos tekintetükkel. Csak Jézus néhány barátja, akik elvegyültek a tömegben, van részvéttel Jézus iránt, aki nagyon sápadtan és szomorúan hallgatja a szenvedőt. Gamáliel kissé távolabbról erősen figyeli Jézust minden gyűlölet és minden
szeretet nélkül. Vele van fia és néhány ifjú is.
Márta megtörli arcát és folytatja:
– De még most is remélek, mert bármit kérsz az Atyától, megadja neked. – Fájdalmas, hősi hitvallás ez, sírástól remegő hangon, aggódó tekintettel, mintegy szívének utolsó reményét fejezve ki.
– Testvéred feltámad. Kelj fel, Márta!
Márta feláll, de még mindig tisztelettel meghajol Jézus előtt, s így válaszolja:
– Tudom, Mester. Feltámad az utolsó napon.
– Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Mindaz, aki hisz bennem, még ha meghalt is, él. És aki hisz és bennem él, az nem hal meg sohasem. Hiszed mindezt? – Jézus előzőleg halkan, egyedül Mártához beszélt, ezt azonban isteni hatalmának kijelentéseként fennhangon mondja, s csengő hangja visszhangzik a kertben, mint valami aranyharang zúgása. A jelenlevőket borzadás járja át. De utána egyesek fejüket csóválva gúnyosan vigyorognak. Jézus Márta vállára teszi kezét, hogy mintegy reményt öntsön bele. Márta felemeli eddig lehajtott fejét, és Jézusra néz, annak ragyogó szemébe, és kezét mellére szorítva egy másfajta vággyal mondja:
– Igen, Uram! Hiszem ezt. Hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, aki a világra jöttél. És hogy mindent megtehetsz, amit akarsz. Hiszem. Megyek most, hogy tudtára adjam Máriának – és elsiet a ház felé.
Jézus ott marad. Néhány lépést tesz a keskeny virágágy felé, amely körülveszi a halastavat, és figyeli a vízben ficánkoló halakat, a napfényben ragyogó víz felszínét. A zsidók figyelik Őt. Akaratlanul is határozott csoportok alakultak ki közöttük. Jézussal szemben állnak ellenségei, oldalán és mögötte apostolai, barátai és a jóindulatú vendégek. Kissé távolabb Gamáliel, de most már egyedül, mert akik mellette voltak, a két csoport egyikéhez vagy másikához csatlakoztak, hogy közelebb legyenek Jézushoz. Mária szokásos kiáltásával: „Rabboni!” – fut Jézus elé, karját kitárva, és lába elé veti magát, átkarolja azt, és hangosan zokog. A zsidók, akik vele voltak a házban, követik őt, és vele együtt sírnak, egyesek őszintén, mások képmutató módon. Velük együtt jönnek hűséges szolgáik és szolgálóik is, akik szintén zokognak. Márta látva Mária zokogását, újból sírásra fakad.
– Béke veled, Mária! Kelj fel! Nézz rám! Miért ez a sírás, ami azokéhoz hasonlít, akik nem remélnek? – Jézus lehajolva, csendesen mondja ezt, Mária szemébe nézve, aki térdel, sarkára ülve, Jézus felé tárva karját, és a zokogástól nem tud beszélni. – Nemde megmondtam neked, hogy remélj a hihetetlenben, hogy meglátod Isten dicsőségét? Talán megváltozott Mestered, hogy így aggódsz?
De Mária nem fogja fel Jézus szavainak értelmét, amelyek elő akarják készíteni őt a túl nagy örömre, ami a sok aggodalom után reá vár, és amikor visszanyeri hangját, felkiált:
– Ó, Uram! Miért nem jöttél előbb? Miért távolodtál el annyira tőlünk? Tudtad, hogy Lázár beteg volt! Ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. Miért nem jöttél? Nekem meg kellett volna még mutatni neki, hogy szeretem. Neki élnie kellett volna. Meg kellett volna mutatnom neki, hogy kitartok a jóban. Annyit aggódott testvérem! És most! Most, hogy boldoggá tehettem volna, elvétetett! Te meghagyhattad volna őt nekem. Megadhattad volna a szegény Máriának az örömöt, hogy megvigasztalja őt annyi szenvedés után. Ó, Jézus! Jézus! Mesterem! Üdvözítőm! Reményem! – és ismét leborul Jézus lába előtt, amelyet újból
megmos könnyeivel, és sóhajtozik:
– Miért tetted ezt, Jézus?! – De hangjában nincs szemrehányás, mint Mártáéban, hanem csak az aggodalom annak részéről, aki nemcsak mint nővér szenved, hanem mint tanítvány is, mert érzi, hogy sokak szívében csökkent a szeretet Mestere iránt.
Jézus mélyen lehajol, hogy meghallja a földre görnyedt Mária hangját, azután felegyenesedik, és erőteljesen mondja:
– Mária, ne sírj! Mestered is szenved hűséges barátja halála miatt... azért, mert engednie kellett, hogy meghaljon...
Gúnyos öröm sugárzik Krisztus ellenségeinek arcáról. Úgy érzik, legyőzték, és örvendenek, míg barátai még szomorúbbakká válnak.
Jézus még erőteljesebb hangon mondja:
– De mondom neked: ne sírj! Kel fel! Nézz rám! Azt hiszed, hogy ok nélkül tettem ezt én, aki annyira szeretlek téged? Hiheted-e, hogy feleslegesen szomorítottalak meg? Jöjj! Menjünk Lázárhoz! Hová tettétek?
Jézuson is látszik a megindulás. A Máriával lévő öregebb rokonok válaszolnak kérdésére:
– Jöjj és lásd! – és vezetik őt a sír felé, ami a gyümölcsöskert végénél van, a mészkősziklába vágva. Márta Jézus oldalán megy, s vezeti a sírástól látását vesztett Máriát, és amikor odaérnek, rámutatva a sírra mondja:
– Itt van, Mester, eltemetve barátod.
A sír bejáratát nagy kőlap zárja el. Jézus szemléli a nehéz sziklát, és könnyezik. A nővérek és bensőséges barátaik és szolgáik vele együtt sírnak.
– Távolítsátok el ezt a kőlapot! – kiáltja Jézus, miután felszárította könnyeit.
A jelenlevő tömegen csodálkozás vesz erőt, s elképedve mormolnak valamit. Néhány farizeus homlokát érintve csóválja fejét, mintha azt mondaná: „Megbolondult!” Senki se engedelmeskedik a parancsnak. Még a leghűségesebb szolgák is haboznak, és iszonyodnak tőle. Jézus még erőteljesebben megismétli parancsát, s ez még erősebb rémületet vált ki a jelenlevőkből. Egyesek mintha menekülni készülnének a bűztől, ami majd kiárad a sírból.
– Mester, lehetetlenség! – mondja Márta, visszafojtva sírását, hogy beszélni tudjon – Már négy napja van ott. És te tudod, milyen betegségben halt meg! Csak szeretetünk gyógyíthatta volna meg... Most biztosan már erősen bűzlik, a kenetek ellenére is... Mit akarsz látni? Testének felbomlását?... Nem lehet... a rothadás tisztátalansága miatt sem, és... (Vö. Lev 21,1-13; 22,1-9; Szám 6,1-12; 19,11-22; 31.)
– Nem megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét? Emeljétek el ezt a követ. Akarom!
Az isteni akarat kiáltása ez... Minden kebelből egy „Óh” tör ki. Az arcok elsápadnak. Egyesek remegnek, mintha megütötte volna őket a halál hideg szele. Márta jelet ad egyik emberüknek, aki parancsot ad a szolgáknak, hogy hozzák a kő elmozdításához szükséges szerszámokat. A szolgák gyorsan elmennek és csákányokkal, erős emelőrudakkal térnek vissza. Nagy erőfeszítéssel félretolják a nyílást elzáró súlyos követ. A sötét nyílásból borzalmas bűz árad ki, úgyhogy mindenki hátrálni kezd.
Márta halkan kérdezi:
– Mester, le akarsz szállni oda? Ha igen, fáklyákra van szükség... – De elsápad a gondolatra, hogy ezt meg kell tenni.
Jézus nem válaszol. Szemét az égre emeli, kitárja karját, kereszt alakban és erőteljes hangon hangsúlyozva a szavakat imádkozik
– Atyám! Hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam, hogy mindig meghallgatsz. De a jelenlevőkért mondtam ezt, az engem körülvevő népért, hogy higgyenek benned és abban, hogy te küldtél engem! Néhány pillanatig így áll, elragadtatásban, átváltozva, miközben magában más imákat mond, vagy imádja az Atyát. Nem lehet anélkül nézni, hogy ne remegne meg az ember szíve. Mintha teste átszellemült volna, megnövekedett volna, s felemelkedett volna a földről. Fény veszi körül, főleg égre emelt tekintetét, amint elragadtatva szemléli az Atyát. Utána ismét visszaváltozik az Emberré, akinek azonban fenséges ereje van. Előre megy, egészen a sír küszöbéig. Karjait most maga előtt tartja, tenyerével a föld felé. Kék tűz
sugárzik szeméből, a csodának már elviselhetetlen fénye, és erőteljes hangon, erőteljesebben, mint amikor a viharzó tavat lecsillapította, eddig még egy csodánál sem tapasztalt erőteljességgel kiáltja:
– Lázár! Jöjj ki!
Hangja visszaverődik a sír mélyéből és elterjed ez egész kertben, visszhangozva a Betániát körülvevő dombokról: „ki! ki! ki! Mindenkin végigfut a hideg, de a kíváncsiság mindenkit a földhöz szegez, az arcok
elsápadnak, a szemek tágra nyílnak, a szájak félig kinyílnak, és megdöbbent kiáltás hagyja el a torkokat.
Márta kissé hátrább, Jézus oldalánál áll, s mintegy elbűvölve nézi Őt. Mária térdre esik a sír küszöbénél fél kezét szívére szorítva, hogy annak dobogását megfékezze, másik kezével öntudatlanul is Jézus köpenyének egyik lebernyegét fogja, s látszik, hogy remeg a keze. A sír mélyéből valami fehérség jön kifelé. Amint közeledik, kivehető tojásdad alakja, s mind nagyobbnak látszik. A halott az, akit szorosan bepólyáztak, amint lassan jön, mindinkább látható módon, szellemszerűen, mély benyomást keltve. Jézus szinte észrevehetetlenül hátrál, hátrál, amint az kifelé jön. A távolság kettejük között így állandó marad. Mária kénytelen elengedni Jézus köpenyét, de nem mozdul el onnan, ahol van. Az öröm és a megindulás földhöz szögezi. Torkából először halkan, majd kiáltássá erősödve tör ki az
„Ó!”
Lázár már a küszöbön van, és ott megáll, mereven, némán, mint egy szobor, amelyet még alig formáltak ki; hátborzongató, mint maga a halál, fehéren a sírüreg sötét hátterében. Lábánál már csepeg a kötéseken átszűrődő genny.
Jézus erőteljesen kiáltja:
– Vegyétek le róla a kötelékeket és hagyjátok járni. Adjatok neki ruhát és ennivalót!
– Mester!... – mondja Márta, és többet is mondana, de Jézus ragyogó arccal rászegezi szemét, és engedelmességre készteti:
– Itt! Azonnal! Hozzátok el ruháját. Öltöztessétek fel mindenki jelenlétében, és adjatok neki enni!
Jézus, miközben kiadja a parancsot, nem néz körül azokra, akik mellette és mögötte állnak, hanem továbbra is csak Lázárra néz és Máriára, aki közel van a feltámadotthoz, nem törődve a gennytől csöpögő fáslikkal, és Mártára, aki levegő után kapkod, mintha szíve meg akarna hasadni, és aki nem tudja, hogy örömében nevessen-e vagy sírjon. A szolgák elsietnek, hogy végrehajtsák a parancsot. Az öreg dajka érkezik vissza elsőnek a ruhákkal karján. Egyesek kioldják a kötelékeket, miután feltűrték karjukon ruhájukat, hogy ne érintsék meg vele a gennytől csöpögő holmikat. Két szolgálóleány kétfülű korsóban illatszert hoz, követik őket más szolgák, meleg vizet tartalmazó kancsókkal és dézsákkal, tálcákkal, amelyek tele vannak élelmiszerrel, tejjel, borral, gyümölccsel, mézzel leöntött pogácsával. Közben letekerik a hosszú fáslikat, mintha egy nagy orsóról vennék le azokat, s azok halomba gyűlnek a földön. Érezni lehet rajtuk mind a balzsamozáshoz használt fűszerek illatát, mind pedig a genny bűzét. A szolgák botokat használnak, hogy elkerüljék megérintésüket. A fejnél kezdik a kötelékek lebontását, s végül előtűnik Lázár nagyon sápadt arca, csontvázzá soványodva, lezárt szemmel, összetapadt hajjal, és szennytől borított gyér szakállal. Folytatják a fáslik lebontását, s lassan kiszabadul felső teste, csontos válla, csontvázszerű karja, bőrrel alig borított bordái, beesett gyomra. Miközben a szolgák a kötéseket bontják le róla, nővérei és más szolgák lemossák testéről a piszkot és a balzsamot, állandóan cserélve a vizet, amíg meg nem tisztítják bőrét.
Lázár, amikor arcát kiszabadítják a kötésekből, először Jézusra néz, majd nővéreire, semmi mással nem törődve, és sápadt arcával szeretetteljesen mosolyog Jézusára, miközben szeme könnyezik. Jézus is visszamosolyog rá, egy könnycseppel szeme sarkában, és anélkül, hogy egy szót is szólna, Lázár tekintetét az ég felé irányítja. Lázár megérti, és ajkával csendben imádkozik.
Márta azt gondolja, hogy valamit mondani akar, de még nincs hangja, és azért megkérdezi tőle:
– Mit mondasz nekem, Lázárom?
– Semmit, Márta. Hálát adtam a Magasságbelinek – szól Lázár és hangja biztos és erőteljes.
. A tömegből ismét álmélkodó „Ó!” hallatszik. Most már egészen derekáig megszabadították a kötelékektől és megmosták. Felöltöztethetik egy rövid tunikába, amely mintegy alsó ingként szolgál, amely combjáig ér.
Leültetik, hogy levegyék a kötelékeket lábáról is, és azt is megmossák. Amikor lába előtűnik, Márta és Mária nagyot kiáltva mutatnak rá. A rothadás már annyira előrehaladt, hogy bőségesen folyt sebeiből a genny, átáztatva a kötéseket. Most azonban a láb sebei már behegedtek és csak rózsaszínű forradások jelzik a gennyes sebek helyét. Az egész tömeg még hangosabban felkiált csodálkozásában. Jézus mosolyog, és
mosolyog Lázár is, aki egy pillanatra megnézi meggyógyult lábát, és utána ismét Jézusra néz. Úgy látszik, nem tud betelni nézésével. A zsidók, farizeusok, szadduceusok, írástudók és rabbik közelebb jönnek, óvatosan, hogy be ne szennyezzék ruhájukat. Egészen közelről figyelik Lázárt. Közelről figyelik Jézust is. De sem Lázár, sem Jézus nem törődik velük. Csak egymást nézik, mindenki más semminek se számít előttük.
Lázár lábára ráteszik a szandálokat. Feláll, elevenen, biztosan. Átveszi Mártától a neki nyújtott ruhát, felölti, a derékövet felköti, elrendezi a redőket. Sovány és sápadt, de egyébként olyan, mint mások. Megmossa kezét és karját egészen könyökéig, feltűrve a ruha ujját. Friss vízzel megmossa ismét arcát és fejét, mert még nem érzi egészen tisztának. Megtörli haját és arcát, átadja a törülközőket a szolgának, és egyenesen Jézushoz megy. Leborul előtte, és megcsókolja lábát.
Jézus lehajol, felemeli őt, és szívéhez szorítja, mondván:
– Üdvözöllek, barátom, visszatérésed alkalmából. Béke és öröm veled. Élj, hogy beteljesítsd boldog sorsodat. Emelkedj fel, hogy csókkal üdvözölhesselek. – És kölcsönösen megcsókolják egymás arcát.
Csak miután megtisztelte és megcsókolta a Mestert, beszél Lázár nővéreihez, és csókolja meg őket, valamint néhány hozzá közelálló személyt, akik talán rokonai, vagy jó barátai. Jézus odamegy az egyik szolgához, akinek tálca van a kezében, vesz egy mézes süteményt, egy almát és egy boros serleget és megkínálja vele Lázárt, miután megáldotta azt. Lázár jó étvággyal eszik, mint aki egészséges. Mindnyájan csodálkoznak: „Ó!”
Jézus látszólag nem lát mást, csak Lázárt, valójában azonban mindenkit megfigyel, és látja ellenségeinek haragját. Amikor azok egy csoportja távozni készül, hangosan odaszól egyikükhöz:
– Várj egy pillanatig, Szádok! Mondanom kell neked valamit. Neked és a tieidnek. –
Azok megállnak bűnös képpel.
– Megelégszel-e azzal, Szádok, amit láttál? Azt mondtad nekem egy nap, ahhoz, hogy higgyél, te és a hozzád hasonlók, egy már feloszlott emberi hulla előbbi épségének látására van szükséged. Meg vagy elégedve a rothadással, amit láttál? Képes vagy bevallani, hogy Lázár meghalt és most él, és egészséges, inkább, mint évekkel ezelőtt volt? Tudom, hogy ti azért jöttetek ide, hogy kísértsétek ezeket és növeljétek fájdalmaikat és kételyeiket. Ti azért jöttetek, mert engem kerestetek, remélve, hogy megtaláltok a haldokló szobájában elrejtőzve. Nem szeretetből jöttetek ide, nem azért, hogy lerójátok tiszteleteteket az elhunyt iránt, hanem
csak azért, hogy biztosak legyetek Lázár halálának valódiságáról. Annál inkább örvendtetek ennek, minél inkább teltek a napok. Ha a dolgok úgy folytatódtak volna, amint ti reméltétek, hogy folytatódni fognak, akkor okotok lett volna az örvendezésre. A Barát, aki mindenkit meggyógyít, nem gyógyítja meg barátját. A Mester, aki mindenki hitét megjutalmazza, nem jutalmazza meg azokét, akik Betániában az Ő barátai. A Messiás tehetetlen a halál valósága előtt. Ezek a gondolatok okozták örömötöket. De íme, Isten megválaszolt nektek. Egy prófétának se sikerült soha sem egyesítenie azt, ami már szétbomlott, s nem pusztán csak meghalt. Isten megtette. Íme az élő tanúbizonysága annak, ki vagyok én. Egy napon Isten vette a sarat és abból alakot formált, és éltető szellemet lehelt beléje, és létrejött az ember. Én mondtam: „Alkossunk embert saját hasonlatosságunkra és képünkre,” Mert én vagyok az Atya Igéje. Ma én, az Ige, mondtam annak, ami már a sárnál is kevesebb volt: a test feloszlása: „Élj!” és a rothadásból újjáalakult a test, éspedig a teljes test, élve, dobogva. Íme, ott van, s néz titeket. És a testtel egyesítettem a szellemet, amely már napok óta Ábrahám kebelén volt. Akaratommal hívtam azt vissza, mert mindent meg tudok tenni én, az Élő, én a Királyok Királya, akinek minden teremtmény, minden dolog alá van vetve. Nos; mit szóltok
ehhez?
Jézus méltóságteljesen ragyog előttük: valóban, mint Bíró és Isten. Ők nem válaszolnak neki. Jézus sürgeti őket:
– Még nem elég ez nektek ahhoz, hogy higgyetek, hogy elfogadjátok az elkerülhetetlen következtetést?
– Csak ígéretednek egy részét teljesítetted. Ez nem Jónás jele – vág vissza élesen Szádok.
– Abban is részetek lesz. Megígértem, és teljesítem – mondja az Úr. – És egy másvalaki, aki jelen van itt, egy másik jelet vár, része lesz benne. És mivel ő igaz, elfogadja. (Gamálielre céloz, akinek a 12 éves Jézus megígérte, hogy utolsó szavára megremegnek majd a Templom kövei.) Ti nem. Ti megmaradtok azok, akik vagytok.
A kert lassan kiürül. Közben Lázár, közeli barátaival együtt bemegy a házba. Arimateai József, Nikodémus és néhányan mások üdvözlik Jézust, és szintén elmennek. Jézus körülnéz. Látja, hogy a kert végén égetik a gennyes fáslikat. Jézus megjegyzi:
– A tűz megsemmisíti a rothadást... A halál rothadását... De a szívekét... ezekét a szívekét semmiféle tűz sem fogja megsemmisíteni... Még a pokol tüze sem. Örökké megmarad... Mily rettenetes!... Rettenetesebb a halálnál... Rettenetesebb a felbomlásnál... És... De ki vált meg téged, Emberiség, ha annyira a vesztedet akarod! Rothadni akarsz. És én... én egy szavammal kiragadtam a sírból egy halottat... De a szavaknak a tengerével... és a fájdalom tengerével nem leszek képes elszakítani az embert a bűntől, a bűntől millió és millió embert!” – Jézus leül, és leverten kezébe temeti arcát. Utána ő is bemegy a házba. Lázár közben elment, hogy alaposan megfürödjék, és más ruhát vegyen fel. Jézus addig megvigasztalja Mártát és Máriát, akik lelkiismeret furdalást éreznek amiatt, hogy engedetlenek voltak, s nem várták be Lázár halálát, mielőtt értesítették volna Jézust. Ő biztosítja őket teljes bocsánatáról, és azt kívánja, hogy ők is teljesen bocsássanak meg a rosszindulatú zsidóknak, akik annyira megbántották őket ezekben a
napokban.
Megérkezik Lázár, frissen, tisztán. Jézus fejére teszi a kezét, és mosolyogva mondja neki:
– Legyőzted a megpróbáltatást, barátom. Az megszűnt számodra is, nővéreid számára is.
Most legyetek boldogok és erősek az Úr szolgálatában.
Lázár meghívja Jézust, hogy pihenjen meg házában Betániában. Szép lenne...
– Itt maradok. Kárpótlást akarok nyújtani neked mindazért, amit elszenvedtél. Márta azt gondolja, fájdalmat okozott nekem. De nem ti okoztatok nekem fájdalmat, hanem azok, akik nem akarják, hogy megváltsam őket. Ők mindinkább gyűlölnek. Szívük meg van mérgezve...Mégis... bocsássunk meg nekik.
– Megbocsátunk, Uram – mondja Lázár szelíd mosolyával.
* * *
Jézus Valtorta Máriának megmagyarázza, miért művelte ezt a csodát:
– Idejében közbeléphettem volna, hogy megakadályozzam Lázár halálát. De nem akartam azt tenni. Tudtam, hogy ez a feltámasztás kétélű kard lesz, mert megtérítem vele a jó akaratúakat, de még inkább gyűlölnek majd miatta azok, akik helytelenül gondolkodnak. Ezek hatalmamnak eme utolsó csapása alatt elhatározzák halálomat. De ezért az óráért jöttem, és most már megérett az idő teljesedésére. Én is szerettem volna azonnal ide sietni. De a legmegátalkodottabbak megtérítéséhez szükség volt arra, hogy egy már ugyancsak
rothadó holttestet támasszak fel. És szükségük volt erre apostolaimnak is, akiknek feladata, hogy elvigyék hitemet a világba, s ehhez meg kellett acéloznom hitüket a legnagyobb csodával... Ha akkor gyógyítottam volna meg Lázárt, amikor még élt, ellenségeim kételkedtek volna a csoda valódiságában. De a holttest bűze, a gennyes pólyakötegek, a sírban való hosszas tartózkodás minden kételyt eloszlatott. Azt akartam, hogy szemük láttára oldják le Lázár kötelékeit és mossák meg őt, hogy lássák, nemcsak az életbe tért vissza, hanem tagjainak egészségét is visszanyerte, és sebei begyógyultak. Én mindig több kegyelmet adok, mint
amennyit kérnek. Sírtam Lázár sírja előtt... Nemcsak azért sírtam, mert elvesztettem egy barátomat, vagy a
nővérek iránti részvétből, hanem még inkább azért, mert ebben az órában még elevenebben, mint bármikor, felszínre került három gondolat, amelyek mintegy tövisként szúrták szívemet. Annak a pusztulásnak a gondolata, amelyet a Sátán okozott, amikor rosszra csábította az embert. Ennek következtében szenvedésre és halálra volt ítélve. A testi halál eleven jelképe a lelki halálnak, amelyet a bűn okoz a léleknek, amelynek a Fény országában kellene élnie, és a pokoli sötétségbe kerül. Az a meggyőződés, hogy még ez a csoda sem győzi meg a zsidó világot az Igazságról, amelyet én hoztam nekik. És semmiféle csoda sem téríti meg a világot Krisztushoz. Fájdalom töltött el, hogy hamarosan oly kevés emberért fogok meghalni!Lélekben láttam közeli halálomat. Isten voltam, de ember is. Mivel Megváltó voltam,éreznem kellett a kiengesztelés súlyát. Azért irtóztam a haláltól, éspedig az ilyen haláltól. Éltem, egészséges voltam, s azt mondtam: „Hamarosan halott leszek, sírban leszek, mint Lázár. Hamarosan a legkínosabb haláltusa lesz társam. Meg kell halnom.” Isten jósága megóv titeket attól, hogy megismerjétek jövőtöket. De engem nem kímélt meg ettől. Ó, higgyétek el, ti, akik panaszkodtok sorsotok miatt: Senki sem volt sose nálam szomorúbb, mert én állandóan előre tudtam mindazt, aminek meg kell történnie, és születésemtől halálomig részem volt a szegénységben, a nélkülözésben, a kemény sorsban. Mégsem panaszkodtam. Helyezzétek belém reményeteket. Békémben részesítelek titeket.
* * *
Lázár feltámadásának a híre még jobban felkavarta Jeruzsálemet, mint előzőleg halálának a híre. Sőt még Júdea olyan részébe is eljutott, ahol haláláról nem értesültek. A hír villámgyorsasággal terjedt tovább, erről beszéltek mindenütt. Sokan meggyőződtek általa arról, hogy Jézus a Messiás. A nép örvendett. Annál kevésbé örvendtek Jézus ellenségei. Gyorsan összehívták a nagytanácsot, hogy megtárgyalják, mit tegyenek. A tanács tagjai közül néhányan, mint Eleazár, Arimateai József és Gamáliel Jézus védelmére keltek, de a többiek lehurrogták őket. Elhatározták, hogy feljelentik Jézust Pilátusnál, mint veszedelmes lázítót. Pilátus alaposan megvárakoztatta a zsidók küldöttségét, utána pedig megalázta és kikergette őket, mert nem adott hitelt hamis vádjaiknak. Erre azok visszatértek a tanácsterembe, s jelentették kudarcukat. Kaifás erre azt ajánlja, hogy hamis tanúk segítségével ítéljék Jézust halálra. Jobb, ha egy ember hal meg, mintha sokak halálát okozná. Halálával megmenti népét, s így nem pusztul el az egész nép.
Ezért rendeletet hoznak, amit fel kell olvasni Jeruzsálem és Júdea minden zsinagógájában: Aki megtudja, hol tartózkodik Jézus, jelentenie kell, különben kiközösítik. Arimateai József azonban titokban találkozik Jézussal, és értesíti Őt a rendeletről, tanácsolva, hogy vonuljon vissza valahová, ahol nem találják meg.
Jézus követi az okos tanácsot, és azonnal eltávozik Betániából apostolaival együtt, és Szamaria egyik határvárosába, Efraimba megy, ahol egy özvegyasszony befogadja őket nagy házába, amelyben egyedül él.
Forrás: Valtorta Mária- Evangéliumok
Amikor a nagytanács tagjai megtudták, hogy Lázár haldoklik, kárörvendve felkeresték - Arimateai József, Nikodémus és Jézus más barátai kivételével. Remélték, hogy ott találják Jézust, és újabb vádakat kovácsolhatnak ellene. Ebben azonban csalódtak, és a nővérek csak egyiküknek, a legképmutatóbb tanácstagnak, Elchiának engedik meg, hogy a súlyos beteget megláthassa. Amikor azonban gúnyolni kezdik Jézust, Mária Magdolna kikergeti őket, mint a kutyákat. Márta fél emiatt bosszújuktól. Márta üzenetet akar küldeni Jézusnak, aki a Jordánon túl tartózkodik, Mária Magdolna azonban visszatartja azzal, hogy Jézus előre megmondta neki: csak akkor hívják Őt, ha Lázár már meghalt. Magdolna biztos abban, hogy Jézus fel fogja támasztani Lázárt. Márta azonban titokban mégis elküldi egy hű szolgáját, hogy hívja el Jézust, mielőtt Lázár meghal. Jézus megígéri: „Elmegyek. Mondd meg nekik, hogy higgyenek. Hogy higgyenek. Tökéletes hittel. Érted? Menj! Béke veled s azzal, aki küldött. Ismétlem: Higgyenek! Tökéletesen. Menj!”
Közben Lázár meghal. Betegsége nagyon súlyos volt, és már halála előtt oszlani kezdett a teste, rettenetes bűzt árasztva. Azért gyorsan bebalzsamozták és eltemették. A temetésre megint eljöttek a nagytanács tagjai, látni akarták a holttestet, de erre már nem volt módjuk. Attól tartanak, hogy félrevezetik őket, s Lázár valójában nem halt meg. Nagy az öröm Lázár és Jézus ellenségei között Lázár halála miatt, s azért mert Jézus nem tudta vagy nem akarta megmenteni őt a haláltól. Jézus nyugodtan megvárja, míg Lázárt eltemetik, sőt még utána is vár néhány napot, s csak akkor jelenti be apostolainak, hogy Lázár meghalt, s azért várt erre, hogy megerősítse apostolainak a hitét. Most azonban elmegy, hogy feltámassza.
Apostolai igyekeznek lebeszélni őt erről, mert tudják, hogy ellenségei Jézus életére törnek. Ő azonban azt válaszolja, hogy aki fél, ne jöjjön vele. Erre Tamás kijelenti:
– Rendben van! Menjünk hát! Haljunk meg mindnyájan, amint Lázár meghalt, s amint Te meg akarsz halni!
Amint Betánia széléhez érnek, egy kisfiúval találkoznak, aki vízért akart menni a kúthoz. Amint a gyerek meglátja őket, korsóját a földre téve, visszafordul és befut a faluba, hogy elújságolja Jézus megérkezését. Nem hisznek azonban neki, sőt két pofont is kap hazugságnak tartott szavaiért. Erre visszamegy Jézushoz, és beszámol neki, mi történt vele. Jézus megvigasztalja őt két csókkal a pofon helyén, amit őérette szenvedett el. A gyermek boldog. Elmondja, hogy a zsidók már kora reggel felkeresik a gyászoló nővéreket, és ott maradnak késő estig, és kegyetlenek mindenkihez. Ezek a zsidók pofozták fel őt is. De most Jézussal akar menni, hogy lássa a csodát, s élvezze a gonosz zsidók megzavarodását. Jézus
figyelmezteti őt, hogy nem szabad bosszúállásra vágyakoznia, hanem meg kell bocsátania.
Az örvendező gyermek kezét fogva megy tovább a kert nagy rácsos kapujáig.
Néhány zsidó meglátja Jézust, és megérkezésének híre villámgyorsan terjed tovább. Ő lassan megy a vendégek között. Senki sem köszönti, sem ellenségei, sem barátai, s így ő sem üdvözli őket. A gyermek még mindig boldogan megy mellette. Márta kijön a házból a zsidók egy csoportjával, és Jézushoz siet. Meghajol Jézus előtt, és lábához veti magát, s azt megcsókolva, heves sírásban tör ki, s így üdvözli:
– Béke veled, Mester!
Jézus elengedi a gyermek kezét, és áldást adva Mártára, mondja:
– Béke veled!
A gyermeket Bertalan apostol veszi gondjába, kissé hátrább húzva őt Jézustól. Márta folytatja:
– De a te szolgálódnak nincs többé békéje. – Még mindig térdelve, felnéz Jézusra, és a beálló csöndben mindenki hallja fájdalmas felkiáltását:
– Lázár meghalt! Ha te itt lettél volna, nem halt volna meg. Miért nem jöttél előbb, Mester?
Akaratlanul is szemrehányás van kérdésében. De utána hangja olyanná válik, mint aki annyira elgyengült, hogy nem tud szemrehányást tenni, hanem egyetlen gondolata testvérének utolsó kívánságára irányul, de most már minden szemrehányás nélkül:
– Testvérünk, Lázár annyit hívott téged!... Most, látod: én tele vagyok fájdalommal és Mária sír, és nem tud megnyugodni. És ő (Lázár} többé nincs itt. Tudod, mennyire szerettük! Minden reményünk benned volt!...
A hallgatóság részvéttel van Márta iránt, és gondolatban szemrehányást tesz Jézusnak, mintegy folytatva Márta szavait: „és meghallgathattál volna minket, mert megérdemeltük irántad való szeretetünk által, s ehelyett csalódtunk benned”. Az emberek kifejezik ezt fejük csóválásával, vagy gúnyos tekintetükkel. Csak Jézus néhány barátja, akik elvegyültek a tömegben, van részvéttel Jézus iránt, aki nagyon sápadtan és szomorúan hallgatja a szenvedőt. Gamáliel kissé távolabbról erősen figyeli Jézust minden gyűlölet és minden
szeretet nélkül. Vele van fia és néhány ifjú is.
Márta megtörli arcát és folytatja:
– De még most is remélek, mert bármit kérsz az Atyától, megadja neked. – Fájdalmas, hősi hitvallás ez, sírástól remegő hangon, aggódó tekintettel, mintegy szívének utolsó reményét fejezve ki.
– Testvéred feltámad. Kelj fel, Márta!
Márta feláll, de még mindig tisztelettel meghajol Jézus előtt, s így válaszolja:
– Tudom, Mester. Feltámad az utolsó napon.
– Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Mindaz, aki hisz bennem, még ha meghalt is, él. És aki hisz és bennem él, az nem hal meg sohasem. Hiszed mindezt? – Jézus előzőleg halkan, egyedül Mártához beszélt, ezt azonban isteni hatalmának kijelentéseként fennhangon mondja, s csengő hangja visszhangzik a kertben, mint valami aranyharang zúgása. A jelenlevőket borzadás járja át. De utána egyesek fejüket csóválva gúnyosan vigyorognak. Jézus Márta vállára teszi kezét, hogy mintegy reményt öntsön bele. Márta felemeli eddig lehajtott fejét, és Jézusra néz, annak ragyogó szemébe, és kezét mellére szorítva egy másfajta vággyal mondja:
– Igen, Uram! Hiszem ezt. Hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, aki a világra jöttél. És hogy mindent megtehetsz, amit akarsz. Hiszem. Megyek most, hogy tudtára adjam Máriának – és elsiet a ház felé.
Jézus ott marad. Néhány lépést tesz a keskeny virágágy felé, amely körülveszi a halastavat, és figyeli a vízben ficánkoló halakat, a napfényben ragyogó víz felszínét. A zsidók figyelik Őt. Akaratlanul is határozott csoportok alakultak ki közöttük. Jézussal szemben állnak ellenségei, oldalán és mögötte apostolai, barátai és a jóindulatú vendégek. Kissé távolabb Gamáliel, de most már egyedül, mert akik mellette voltak, a két csoport egyikéhez vagy másikához csatlakoztak, hogy közelebb legyenek Jézushoz. Mária szokásos kiáltásával: „Rabboni!” – fut Jézus elé, karját kitárva, és lába elé veti magát, átkarolja azt, és hangosan zokog. A zsidók, akik vele voltak a házban, követik őt, és vele együtt sírnak, egyesek őszintén, mások képmutató módon. Velük együtt jönnek hűséges szolgáik és szolgálóik is, akik szintén zokognak. Márta látva Mária zokogását, újból sírásra fakad.
– Béke veled, Mária! Kelj fel! Nézz rám! Miért ez a sírás, ami azokéhoz hasonlít, akik nem remélnek? – Jézus lehajolva, csendesen mondja ezt, Mária szemébe nézve, aki térdel, sarkára ülve, Jézus felé tárva karját, és a zokogástól nem tud beszélni. – Nemde megmondtam neked, hogy remélj a hihetetlenben, hogy meglátod Isten dicsőségét? Talán megváltozott Mestered, hogy így aggódsz?
De Mária nem fogja fel Jézus szavainak értelmét, amelyek elő akarják készíteni őt a túl nagy örömre, ami a sok aggodalom után reá vár, és amikor visszanyeri hangját, felkiált:
– Ó, Uram! Miért nem jöttél előbb? Miért távolodtál el annyira tőlünk? Tudtad, hogy Lázár beteg volt! Ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. Miért nem jöttél? Nekem meg kellett volna még mutatni neki, hogy szeretem. Neki élnie kellett volna. Meg kellett volna mutatnom neki, hogy kitartok a jóban. Annyit aggódott testvérem! És most! Most, hogy boldoggá tehettem volna, elvétetett! Te meghagyhattad volna őt nekem. Megadhattad volna a szegény Máriának az örömöt, hogy megvigasztalja őt annyi szenvedés után. Ó, Jézus! Jézus! Mesterem! Üdvözítőm! Reményem! – és ismét leborul Jézus lába előtt, amelyet újból
megmos könnyeivel, és sóhajtozik:
– Miért tetted ezt, Jézus?! – De hangjában nincs szemrehányás, mint Mártáéban, hanem csak az aggodalom annak részéről, aki nemcsak mint nővér szenved, hanem mint tanítvány is, mert érzi, hogy sokak szívében csökkent a szeretet Mestere iránt.
Jézus mélyen lehajol, hogy meghallja a földre görnyedt Mária hangját, azután felegyenesedik, és erőteljesen mondja:
– Mária, ne sírj! Mestered is szenved hűséges barátja halála miatt... azért, mert engednie kellett, hogy meghaljon...
Gúnyos öröm sugárzik Krisztus ellenségeinek arcáról. Úgy érzik, legyőzték, és örvendenek, míg barátai még szomorúbbakká válnak.
Jézus még erőteljesebb hangon mondja:
– De mondom neked: ne sírj! Kel fel! Nézz rám! Azt hiszed, hogy ok nélkül tettem ezt én, aki annyira szeretlek téged? Hiheted-e, hogy feleslegesen szomorítottalak meg? Jöjj! Menjünk Lázárhoz! Hová tettétek?
Jézuson is látszik a megindulás. A Máriával lévő öregebb rokonok válaszolnak kérdésére:
– Jöjj és lásd! – és vezetik őt a sír felé, ami a gyümölcsöskert végénél van, a mészkősziklába vágva. Márta Jézus oldalán megy, s vezeti a sírástól látását vesztett Máriát, és amikor odaérnek, rámutatva a sírra mondja:
– Itt van, Mester, eltemetve barátod.
A sír bejáratát nagy kőlap zárja el. Jézus szemléli a nehéz sziklát, és könnyezik. A nővérek és bensőséges barátaik és szolgáik vele együtt sírnak.
– Távolítsátok el ezt a kőlapot! – kiáltja Jézus, miután felszárította könnyeit.
A jelenlevő tömegen csodálkozás vesz erőt, s elképedve mormolnak valamit. Néhány farizeus homlokát érintve csóválja fejét, mintha azt mondaná: „Megbolondult!” Senki se engedelmeskedik a parancsnak. Még a leghűségesebb szolgák is haboznak, és iszonyodnak tőle. Jézus még erőteljesebben megismétli parancsát, s ez még erősebb rémületet vált ki a jelenlevőkből. Egyesek mintha menekülni készülnének a bűztől, ami majd kiárad a sírból.
– Mester, lehetetlenség! – mondja Márta, visszafojtva sírását, hogy beszélni tudjon – Már négy napja van ott. És te tudod, milyen betegségben halt meg! Csak szeretetünk gyógyíthatta volna meg... Most biztosan már erősen bűzlik, a kenetek ellenére is... Mit akarsz látni? Testének felbomlását?... Nem lehet... a rothadás tisztátalansága miatt sem, és... (Vö. Lev 21,1-13; 22,1-9; Szám 6,1-12; 19,11-22; 31.)
– Nem megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét? Emeljétek el ezt a követ. Akarom!
Az isteni akarat kiáltása ez... Minden kebelből egy „Óh” tör ki. Az arcok elsápadnak. Egyesek remegnek, mintha megütötte volna őket a halál hideg szele. Márta jelet ad egyik emberüknek, aki parancsot ad a szolgáknak, hogy hozzák a kő elmozdításához szükséges szerszámokat. A szolgák gyorsan elmennek és csákányokkal, erős emelőrudakkal térnek vissza. Nagy erőfeszítéssel félretolják a nyílást elzáró súlyos követ. A sötét nyílásból borzalmas bűz árad ki, úgyhogy mindenki hátrálni kezd.
Márta halkan kérdezi:
– Mester, le akarsz szállni oda? Ha igen, fáklyákra van szükség... – De elsápad a gondolatra, hogy ezt meg kell tenni.
Jézus nem válaszol. Szemét az égre emeli, kitárja karját, kereszt alakban és erőteljes hangon hangsúlyozva a szavakat imádkozik
– Atyám! Hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Tudtam, hogy mindig meghallgatsz. De a jelenlevőkért mondtam ezt, az engem körülvevő népért, hogy higgyenek benned és abban, hogy te küldtél engem! Néhány pillanatig így áll, elragadtatásban, átváltozva, miközben magában más imákat mond, vagy imádja az Atyát. Nem lehet anélkül nézni, hogy ne remegne meg az ember szíve. Mintha teste átszellemült volna, megnövekedett volna, s felemelkedett volna a földről. Fény veszi körül, főleg égre emelt tekintetét, amint elragadtatva szemléli az Atyát. Utána ismét visszaváltozik az Emberré, akinek azonban fenséges ereje van. Előre megy, egészen a sír küszöbéig. Karjait most maga előtt tartja, tenyerével a föld felé. Kék tűz
sugárzik szeméből, a csodának már elviselhetetlen fénye, és erőteljes hangon, erőteljesebben, mint amikor a viharzó tavat lecsillapította, eddig még egy csodánál sem tapasztalt erőteljességgel kiáltja:
– Lázár! Jöjj ki!
Hangja visszaverődik a sír mélyéből és elterjed ez egész kertben, visszhangozva a Betániát körülvevő dombokról: „ki! ki! ki! Mindenkin végigfut a hideg, de a kíváncsiság mindenkit a földhöz szegez, az arcok
elsápadnak, a szemek tágra nyílnak, a szájak félig kinyílnak, és megdöbbent kiáltás hagyja el a torkokat.
Márta kissé hátrább, Jézus oldalánál áll, s mintegy elbűvölve nézi Őt. Mária térdre esik a sír küszöbénél fél kezét szívére szorítva, hogy annak dobogását megfékezze, másik kezével öntudatlanul is Jézus köpenyének egyik lebernyegét fogja, s látszik, hogy remeg a keze. A sír mélyéből valami fehérség jön kifelé. Amint közeledik, kivehető tojásdad alakja, s mind nagyobbnak látszik. A halott az, akit szorosan bepólyáztak, amint lassan jön, mindinkább látható módon, szellemszerűen, mély benyomást keltve. Jézus szinte észrevehetetlenül hátrál, hátrál, amint az kifelé jön. A távolság kettejük között így állandó marad. Mária kénytelen elengedni Jézus köpenyét, de nem mozdul el onnan, ahol van. Az öröm és a megindulás földhöz szögezi. Torkából először halkan, majd kiáltássá erősödve tör ki az
„Ó!”
Lázár már a küszöbön van, és ott megáll, mereven, némán, mint egy szobor, amelyet még alig formáltak ki; hátborzongató, mint maga a halál, fehéren a sírüreg sötét hátterében. Lábánál már csepeg a kötéseken átszűrődő genny.
Jézus erőteljesen kiáltja:
– Vegyétek le róla a kötelékeket és hagyjátok járni. Adjatok neki ruhát és ennivalót!
– Mester!... – mondja Márta, és többet is mondana, de Jézus ragyogó arccal rászegezi szemét, és engedelmességre készteti:
– Itt! Azonnal! Hozzátok el ruháját. Öltöztessétek fel mindenki jelenlétében, és adjatok neki enni!
Jézus, miközben kiadja a parancsot, nem néz körül azokra, akik mellette és mögötte állnak, hanem továbbra is csak Lázárra néz és Máriára, aki közel van a feltámadotthoz, nem törődve a gennytől csöpögő fáslikkal, és Mártára, aki levegő után kapkod, mintha szíve meg akarna hasadni, és aki nem tudja, hogy örömében nevessen-e vagy sírjon. A szolgák elsietnek, hogy végrehajtsák a parancsot. Az öreg dajka érkezik vissza elsőnek a ruhákkal karján. Egyesek kioldják a kötelékeket, miután feltűrték karjukon ruhájukat, hogy ne érintsék meg vele a gennytől csöpögő holmikat. Két szolgálóleány kétfülű korsóban illatszert hoz, követik őket más szolgák, meleg vizet tartalmazó kancsókkal és dézsákkal, tálcákkal, amelyek tele vannak élelmiszerrel, tejjel, borral, gyümölccsel, mézzel leöntött pogácsával. Közben letekerik a hosszú fáslikat, mintha egy nagy orsóról vennék le azokat, s azok halomba gyűlnek a földön. Érezni lehet rajtuk mind a balzsamozáshoz használt fűszerek illatát, mind pedig a genny bűzét. A szolgák botokat használnak, hogy elkerüljék megérintésüket. A fejnél kezdik a kötelékek lebontását, s végül előtűnik Lázár nagyon sápadt arca, csontvázzá soványodva, lezárt szemmel, összetapadt hajjal, és szennytől borított gyér szakállal. Folytatják a fáslik lebontását, s lassan kiszabadul felső teste, csontos válla, csontvázszerű karja, bőrrel alig borított bordái, beesett gyomra. Miközben a szolgák a kötéseket bontják le róla, nővérei és más szolgák lemossák testéről a piszkot és a balzsamot, állandóan cserélve a vizet, amíg meg nem tisztítják bőrét.
Lázár, amikor arcát kiszabadítják a kötésekből, először Jézusra néz, majd nővéreire, semmi mással nem törődve, és sápadt arcával szeretetteljesen mosolyog Jézusára, miközben szeme könnyezik. Jézus is visszamosolyog rá, egy könnycseppel szeme sarkában, és anélkül, hogy egy szót is szólna, Lázár tekintetét az ég felé irányítja. Lázár megérti, és ajkával csendben imádkozik.
Márta azt gondolja, hogy valamit mondani akar, de még nincs hangja, és azért megkérdezi tőle:
– Mit mondasz nekem, Lázárom?
– Semmit, Márta. Hálát adtam a Magasságbelinek – szól Lázár és hangja biztos és erőteljes.
. A tömegből ismét álmélkodó „Ó!” hallatszik. Most már egészen derekáig megszabadították a kötelékektől és megmosták. Felöltöztethetik egy rövid tunikába, amely mintegy alsó ingként szolgál, amely combjáig ér.
Leültetik, hogy levegyék a kötelékeket lábáról is, és azt is megmossák. Amikor lába előtűnik, Márta és Mária nagyot kiáltva mutatnak rá. A rothadás már annyira előrehaladt, hogy bőségesen folyt sebeiből a genny, átáztatva a kötéseket. Most azonban a láb sebei már behegedtek és csak rózsaszínű forradások jelzik a gennyes sebek helyét. Az egész tömeg még hangosabban felkiált csodálkozásában. Jézus mosolyog, és
mosolyog Lázár is, aki egy pillanatra megnézi meggyógyult lábát, és utána ismét Jézusra néz. Úgy látszik, nem tud betelni nézésével. A zsidók, farizeusok, szadduceusok, írástudók és rabbik közelebb jönnek, óvatosan, hogy be ne szennyezzék ruhájukat. Egészen közelről figyelik Lázárt. Közelről figyelik Jézust is. De sem Lázár, sem Jézus nem törődik velük. Csak egymást nézik, mindenki más semminek se számít előttük.
Lázár lábára ráteszik a szandálokat. Feláll, elevenen, biztosan. Átveszi Mártától a neki nyújtott ruhát, felölti, a derékövet felköti, elrendezi a redőket. Sovány és sápadt, de egyébként olyan, mint mások. Megmossa kezét és karját egészen könyökéig, feltűrve a ruha ujját. Friss vízzel megmossa ismét arcát és fejét, mert még nem érzi egészen tisztának. Megtörli haját és arcát, átadja a törülközőket a szolgának, és egyenesen Jézushoz megy. Leborul előtte, és megcsókolja lábát.
Jézus lehajol, felemeli őt, és szívéhez szorítja, mondván:
– Üdvözöllek, barátom, visszatérésed alkalmából. Béke és öröm veled. Élj, hogy beteljesítsd boldog sorsodat. Emelkedj fel, hogy csókkal üdvözölhesselek. – És kölcsönösen megcsókolják egymás arcát.
Csak miután megtisztelte és megcsókolta a Mestert, beszél Lázár nővéreihez, és csókolja meg őket, valamint néhány hozzá közelálló személyt, akik talán rokonai, vagy jó barátai. Jézus odamegy az egyik szolgához, akinek tálca van a kezében, vesz egy mézes süteményt, egy almát és egy boros serleget és megkínálja vele Lázárt, miután megáldotta azt. Lázár jó étvággyal eszik, mint aki egészséges. Mindnyájan csodálkoznak: „Ó!”
Jézus látszólag nem lát mást, csak Lázárt, valójában azonban mindenkit megfigyel, és látja ellenségeinek haragját. Amikor azok egy csoportja távozni készül, hangosan odaszól egyikükhöz:
– Várj egy pillanatig, Szádok! Mondanom kell neked valamit. Neked és a tieidnek. –
Azok megállnak bűnös képpel.
– Megelégszel-e azzal, Szádok, amit láttál? Azt mondtad nekem egy nap, ahhoz, hogy higgyél, te és a hozzád hasonlók, egy már feloszlott emberi hulla előbbi épségének látására van szükséged. Meg vagy elégedve a rothadással, amit láttál? Képes vagy bevallani, hogy Lázár meghalt és most él, és egészséges, inkább, mint évekkel ezelőtt volt? Tudom, hogy ti azért jöttetek ide, hogy kísértsétek ezeket és növeljétek fájdalmaikat és kételyeiket. Ti azért jöttetek, mert engem kerestetek, remélve, hogy megtaláltok a haldokló szobájában elrejtőzve. Nem szeretetből jöttetek ide, nem azért, hogy lerójátok tiszteleteteket az elhunyt iránt, hanem
csak azért, hogy biztosak legyetek Lázár halálának valódiságáról. Annál inkább örvendtetek ennek, minél inkább teltek a napok. Ha a dolgok úgy folytatódtak volna, amint ti reméltétek, hogy folytatódni fognak, akkor okotok lett volna az örvendezésre. A Barát, aki mindenkit meggyógyít, nem gyógyítja meg barátját. A Mester, aki mindenki hitét megjutalmazza, nem jutalmazza meg azokét, akik Betániában az Ő barátai. A Messiás tehetetlen a halál valósága előtt. Ezek a gondolatok okozták örömötöket. De íme, Isten megválaszolt nektek. Egy prófétának se sikerült soha sem egyesítenie azt, ami már szétbomlott, s nem pusztán csak meghalt. Isten megtette. Íme az élő tanúbizonysága annak, ki vagyok én. Egy napon Isten vette a sarat és abból alakot formált, és éltető szellemet lehelt beléje, és létrejött az ember. Én mondtam: „Alkossunk embert saját hasonlatosságunkra és képünkre,” Mert én vagyok az Atya Igéje. Ma én, az Ige, mondtam annak, ami már a sárnál is kevesebb volt: a test feloszlása: „Élj!” és a rothadásból újjáalakult a test, éspedig a teljes test, élve, dobogva. Íme, ott van, s néz titeket. És a testtel egyesítettem a szellemet, amely már napok óta Ábrahám kebelén volt. Akaratommal hívtam azt vissza, mert mindent meg tudok tenni én, az Élő, én a Királyok Királya, akinek minden teremtmény, minden dolog alá van vetve. Nos; mit szóltok
ehhez?
Jézus méltóságteljesen ragyog előttük: valóban, mint Bíró és Isten. Ők nem válaszolnak neki. Jézus sürgeti őket:
– Még nem elég ez nektek ahhoz, hogy higgyetek, hogy elfogadjátok az elkerülhetetlen következtetést?
– Csak ígéretednek egy részét teljesítetted. Ez nem Jónás jele – vág vissza élesen Szádok.
– Abban is részetek lesz. Megígértem, és teljesítem – mondja az Úr. – És egy másvalaki, aki jelen van itt, egy másik jelet vár, része lesz benne. És mivel ő igaz, elfogadja. (Gamálielre céloz, akinek a 12 éves Jézus megígérte, hogy utolsó szavára megremegnek majd a Templom kövei.) Ti nem. Ti megmaradtok azok, akik vagytok.
A kert lassan kiürül. Közben Lázár, közeli barátaival együtt bemegy a házba. Arimateai József, Nikodémus és néhányan mások üdvözlik Jézust, és szintén elmennek. Jézus körülnéz. Látja, hogy a kert végén égetik a gennyes fáslikat. Jézus megjegyzi:
– A tűz megsemmisíti a rothadást... A halál rothadását... De a szívekét... ezekét a szívekét semmiféle tűz sem fogja megsemmisíteni... Még a pokol tüze sem. Örökké megmarad... Mily rettenetes!... Rettenetesebb a halálnál... Rettenetesebb a felbomlásnál... És... De ki vált meg téged, Emberiség, ha annyira a vesztedet akarod! Rothadni akarsz. És én... én egy szavammal kiragadtam a sírból egy halottat... De a szavaknak a tengerével... és a fájdalom tengerével nem leszek képes elszakítani az embert a bűntől, a bűntől millió és millió embert!” – Jézus leül, és leverten kezébe temeti arcát. Utána ő is bemegy a házba. Lázár közben elment, hogy alaposan megfürödjék, és más ruhát vegyen fel. Jézus addig megvigasztalja Mártát és Máriát, akik lelkiismeret furdalást éreznek amiatt, hogy engedetlenek voltak, s nem várták be Lázár halálát, mielőtt értesítették volna Jézust. Ő biztosítja őket teljes bocsánatáról, és azt kívánja, hogy ők is teljesen bocsássanak meg a rosszindulatú zsidóknak, akik annyira megbántották őket ezekben a
napokban.
Megérkezik Lázár, frissen, tisztán. Jézus fejére teszi a kezét, és mosolyogva mondja neki:
– Legyőzted a megpróbáltatást, barátom. Az megszűnt számodra is, nővéreid számára is.
Most legyetek boldogok és erősek az Úr szolgálatában.
Lázár meghívja Jézust, hogy pihenjen meg házában Betániában. Szép lenne...
– Itt maradok. Kárpótlást akarok nyújtani neked mindazért, amit elszenvedtél. Márta azt gondolja, fájdalmat okozott nekem. De nem ti okoztatok nekem fájdalmat, hanem azok, akik nem akarják, hogy megváltsam őket. Ők mindinkább gyűlölnek. Szívük meg van mérgezve...Mégis... bocsássunk meg nekik.
– Megbocsátunk, Uram – mondja Lázár szelíd mosolyával.
* * *
Jézus Valtorta Máriának megmagyarázza, miért művelte ezt a csodát:
– Idejében közbeléphettem volna, hogy megakadályozzam Lázár halálát. De nem akartam azt tenni. Tudtam, hogy ez a feltámasztás kétélű kard lesz, mert megtérítem vele a jó akaratúakat, de még inkább gyűlölnek majd miatta azok, akik helytelenül gondolkodnak. Ezek hatalmamnak eme utolsó csapása alatt elhatározzák halálomat. De ezért az óráért jöttem, és most már megérett az idő teljesedésére. Én is szerettem volna azonnal ide sietni. De a legmegátalkodottabbak megtérítéséhez szükség volt arra, hogy egy már ugyancsak
rothadó holttestet támasszak fel. És szükségük volt erre apostolaimnak is, akiknek feladata, hogy elvigyék hitemet a világba, s ehhez meg kellett acéloznom hitüket a legnagyobb csodával... Ha akkor gyógyítottam volna meg Lázárt, amikor még élt, ellenségeim kételkedtek volna a csoda valódiságában. De a holttest bűze, a gennyes pólyakötegek, a sírban való hosszas tartózkodás minden kételyt eloszlatott. Azt akartam, hogy szemük láttára oldják le Lázár kötelékeit és mossák meg őt, hogy lássák, nemcsak az életbe tért vissza, hanem tagjainak egészségét is visszanyerte, és sebei begyógyultak. Én mindig több kegyelmet adok, mint
amennyit kérnek. Sírtam Lázár sírja előtt... Nemcsak azért sírtam, mert elvesztettem egy barátomat, vagy a
nővérek iránti részvétből, hanem még inkább azért, mert ebben az órában még elevenebben, mint bármikor, felszínre került három gondolat, amelyek mintegy tövisként szúrták szívemet. Annak a pusztulásnak a gondolata, amelyet a Sátán okozott, amikor rosszra csábította az embert. Ennek következtében szenvedésre és halálra volt ítélve. A testi halál eleven jelképe a lelki halálnak, amelyet a bűn okoz a léleknek, amelynek a Fény országában kellene élnie, és a pokoli sötétségbe kerül. Az a meggyőződés, hogy még ez a csoda sem győzi meg a zsidó világot az Igazságról, amelyet én hoztam nekik. És semmiféle csoda sem téríti meg a világot Krisztushoz. Fájdalom töltött el, hogy hamarosan oly kevés emberért fogok meghalni!Lélekben láttam közeli halálomat. Isten voltam, de ember is. Mivel Megváltó voltam,éreznem kellett a kiengesztelés súlyát. Azért irtóztam a haláltól, éspedig az ilyen haláltól. Éltem, egészséges voltam, s azt mondtam: „Hamarosan halott leszek, sírban leszek, mint Lázár. Hamarosan a legkínosabb haláltusa lesz társam. Meg kell halnom.” Isten jósága megóv titeket attól, hogy megismerjétek jövőtöket. De engem nem kímélt meg ettől. Ó, higgyétek el, ti, akik panaszkodtok sorsotok miatt: Senki sem volt sose nálam szomorúbb, mert én állandóan előre tudtam mindazt, aminek meg kell történnie, és születésemtől halálomig részem volt a szegénységben, a nélkülözésben, a kemény sorsban. Mégsem panaszkodtam. Helyezzétek belém reményeteket. Békémben részesítelek titeket.
* * *
Lázár feltámadásának a híre még jobban felkavarta Jeruzsálemet, mint előzőleg halálának a híre. Sőt még Júdea olyan részébe is eljutott, ahol haláláról nem értesültek. A hír villámgyorsasággal terjedt tovább, erről beszéltek mindenütt. Sokan meggyőződtek általa arról, hogy Jézus a Messiás. A nép örvendett. Annál kevésbé örvendtek Jézus ellenségei. Gyorsan összehívták a nagytanácsot, hogy megtárgyalják, mit tegyenek. A tanács tagjai közül néhányan, mint Eleazár, Arimateai József és Gamáliel Jézus védelmére keltek, de a többiek lehurrogták őket. Elhatározták, hogy feljelentik Jézust Pilátusnál, mint veszedelmes lázítót. Pilátus alaposan megvárakoztatta a zsidók küldöttségét, utána pedig megalázta és kikergette őket, mert nem adott hitelt hamis vádjaiknak. Erre azok visszatértek a tanácsterembe, s jelentették kudarcukat. Kaifás erre azt ajánlja, hogy hamis tanúk segítségével ítéljék Jézust halálra. Jobb, ha egy ember hal meg, mintha sokak halálát okozná. Halálával megmenti népét, s így nem pusztul el az egész nép.
Ezért rendeletet hoznak, amit fel kell olvasni Jeruzsálem és Júdea minden zsinagógájában: Aki megtudja, hol tartózkodik Jézus, jelentenie kell, különben kiközösítik. Arimateai József azonban titokban találkozik Jézussal, és értesíti Őt a rendeletről, tanácsolva, hogy vonuljon vissza valahová, ahol nem találják meg.
Jézus követi az okos tanácsot, és azonnal eltávozik Betániából apostolaival együtt, és Szamaria egyik határvárosába, Efraimba megy, ahol egy özvegyasszony befogadja őket nagy házába, amelyben egyedül él.
Forrás: Valtorta Mária- Evangéliumok
2014. november 16., vasárnap
Jézus színeváltozása
Jézus Péterrel, Jakabbal és Jánossal felmegy a Tábor-hegyre, miután a többi apostolt a hegy lábánál hagyta, hogy közben ők apostolkodjanak a környéken, s utána egy megadott helyen majd találkoznak. Péter nincs hozzászokva a hegymászáshoz, és amikor megállnak kissé pihenni, kivörösödve, izzadva, nagyot lélegezve megkérdi:
– De hová megyünk? Nincsenek házak a hegyen. Csak az az öreg erődítmény van a csúcson. Ott akarsz prédikálni?
– A másik hegyoldalra megyünk. Nem megyünk az erődhöz, és aki ott van, nem lát meg minket. Megyek, hogy egyesüljek Atyámmal, és azt akartam, hogy ti velem legyetek, mert szeretlek titeket. Föl, szaporán!
– Ó! Uram! Nem mehetnénk egy kissé lassabban, s inkább beszélnénk arról, amit tegnap hallottunk és láttunk, ami egész éjjel ébren tartott minket, hogy beszélgessünk róla?
– Az Istennel való találkozásra az ember mindig gyorsan megy. Rajta, Simon Péter! Ott fenn majd megpihentek.
Miután útközben Jézus rövid pihenőt tart velük, Péterre való tekintettel, aki szemmel láthatóan elfáradt, tovább mennek, egészen a csúcsig, ahol kis tisztás van, amelyet félkörben fák vesznek körül.
– Pihenjetek, barátaim! Én oda megyek imádkozni. – Jézus egy nagy sziklára mutat. Ott letérdel a füves földre, karját a sziklára téve, ráhajtja fejét. Az apostolok leülnek a tisztás szélén, a fák árnyékában. János figyeli a Mestert. Azonban hamarosan mindhárman szundikálni kezdenek, bár nagyon éberen alszanak. Hirtelenül felriadnak, mert oly fényesség támadt, ami messze túlhaladja a nap fényességét. Csodálkozva látják, hogy Jézus átváltozott. Mennyei fény árad belőle. Arca fenséges, ruházata gyémántként, gyöngyként csillog, mintha valami égi anyagból lenne szőve. Jézus a szokottnál magasabbnak látszik, mintha a megdicsőülés megnövelte volna. Leírhatatlanul szép látvány, mintha az ég és föld minden fénye benne összpontosult volna.
Jézus most áll, sőt talán lebeg a föld fölött, mert fény van lába alatt is. Tekintetét az égrevemeli, és mosolyog valakire, akit lát, aki felmagasztalja Őt.
Az apostolokat félelem fogja el, és hívják:
– Mester, Mester! – mert mintha nem is saját Mesterüket látnák, annyira átváltozott. Ő nem hallja kiáltásukat.
– Elragadtatásban van – mondja Péter remegve. – Mi lesz még?
A három apostol feláll, szeretnének Jézushoz menni, de nem mernek. A fény még inkább növekszik, mert két láng száll le az égből, és elhelyezkedik Jézus
oldalán. Amikor megállnak, megnyílik burkolatuk és két fenséges, ragyogó személy jelenik meg. Az egyik öregebb, éles, szigorú tekintetű, hosszú, kétfelé választott szakállal. Homlokából két fénysugár árad ki. Mózes! A másik fiatalabb, sovány, szakállas és szőrös, akárcsak a Keresztelő, akihez hasonlít alakja, soványsága, alkata és szigorúsága. Míg a Mózesből áradó fény fehér, akárcsak Jézusé, főleg ami homlokából sugárzik, Illés fénye a lángoló napéhoz hasonlít, eleven. A két Próféta tiszteletteljes módon áll Megtestesült Istenük előtt, és jóllehet Ő barátságosan beszél hozzájuk, ők nem szűnnek meg tiszteletteljesek lenni iránta. A látnok egy szót sem ért meg beszédükből.
A három apostol reszketve térdre esik, és kezükkel eltakarják arcukat. Szeretnék nézni őket, de félnek. Végül Péter megszólal:
– Mester, Mester! Hallgass meg engem! – Jézus mosolyogva Péterre néz, aki
felszabadulva gátlásától, kijelenti:
– Jó itt lennünk veled, Mózessel és Illéssel. Ha akarod, készítünk három sátrat: számodra, Mózesnek és Illésnek, és mi itt maradunk, hogy szolgáljunk nektek...
Jézus még egyszer reá néz, és még jobban mosolyog. Ránéz Jánosra és Jakabra is. Tekintetével mintegy szeretettel átöleli őket. Mózes és Illés is nézi hármukat. Szemük ragyog. Mintha sugarak áradnának belőlük, amelyek behatolnak szívükbe. Az apostolok nem mernek mást mondani. Félnek, és hallgatnak. Kissé mámorosnak látszanak, mintha elkábultak volna. Ekkor a fény megnövekedése beburkolja a három megdicsőült alakot, úgyhogy már nem látják őket. Hatalmas, összhangzatos Hang tölti be a levegőt, és a három apostol arccal a földre borul.
– Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!
Péter felkiált, amikor a földre borul:
– Irgalmazz nekem, bűnösnek! Isten dicsősége száll le!
Jakab nem szól semmit. János felsóhajtva mormolja, mintha közel lenne az ájuláshoz:
– Az Úr beszél!
Egyikük se meri felemelni fejét, amikor ismét teljes csend lesz. Azért nem látják, hogy a fény ismét természetessé válik, és a napfényben egyedül Jézus látszik, a szokásos módon vörös ruhájában. Mosolyogva feléjük megy, megérinti, és nevükön szólítja őket.
– Keljetek fel! Én vagyok. Ne féljetek!
A három ugyanis nem meri felemelni arcát, irgalmasságért könyörögnek bűneik miatt, attól félve, hogy Isten angyala szólítja őket, aki meg akarja mutatni nekik a Magasságbelit.
– Keljetek hát fel! Parancsolom! – ismétli meg Jézus erőteljesen. Ők felnéznek, és látják, hogy Jézus mosolyog rájuk.
– Ó! Mester! Istenem! – kiált fel Péter. – Hogyan élhetünk közeledben most, hogy
megláttuk dicsőségedet?! Hogyan élhetünk az emberek között és egymással, mi bűnös emberek, most, hogy hallottuk Isten Hangját?
– Velem kell élnetek, és látnotok kell dicsőségemet mindvégig. Legyetek méltók rá, mert közel van az idő. Engedelmeskedjetek Atyámnak és a ti Atyátoknak. Térjünk vissza most az emberek közé, mert azért jöttem, hogy köztük tartózkodjam és elvigyem őket Istenhez.
Menjünk! Ennek az órának az emlékezete tegyen titeket szentekké, erősekké és hűségesekké! Részesülni fogtok legteljesebb dicsőségemben. De most ne beszéljetek arról, amit láttatok. Senkinek sem. Még társaitoknak sem. Amikor az Emberfia feltámad a halottak közül, és visszatért az Atya dicsőségébe, akkor mondjátok el. Mert akkor szükség lesz a hitre ahhoz, hogy részesüljön valaki Országomban.
– De nem kell eljönnie Illésnek, hogy előkészítse Országodat? A rabbik ezt mondják.
– Illés már eljött és előkészítette az Úr útját. Minden úgy következik majd be, amint kinyilatkoztatott. De azok, akik tanítják a kinyilatkoztatást, nem ismerik, nem fogják fel azt, és nem látják, nem ismerik fel az idők jeleit és Isten küldötteit... Illés egyszer már visszatért. (Jézus itt a Keresztelőre céloz.) Másodszor akkor tér majd vissza, amikor az utolsó idő közel lesz, hogy előkészítse az utolsó dolgokat Istennek. De most eljött, hogy az elsőket készítse
elő Krisztus számára, de az emberek nem akarták elismerni őt, és megkínozták, és a halálba küldték. Ugyanazt teszik majd az Emberfiával, mert az emberek nem akarják felismerni azt, ami javukra szolgál. A három apostol lehajtott fejjel elgondolkozik. Szomorúan jönnek le a hegyről az Úr Jézussal együtt azon az úton, amelyen felmentek. Félúton megállnak kis pihenőre, s akkor Péter felsóhajt:
– Ah, Uram! Én is azt mondom, amit tegnap Anyád mondott: „Miért tetted ezt velünk?”, és hozzáteszem: „Miért mondtad ezt nekünk?” Utolsó szavaid megsemmisítették szívünk örömét, amit a dicsőséges látvány okozott! Nagyon félelmetes napok ezek! Először megijedtünk a nagy fénytől, ami felébresztett minket, s ami erősebb volt, mintha az egész hegy égett volna, vagy mintha a hold leszállt volna a szemünk láttára oda, ahol voltunk. Utána megrémített minket a te tekinteted, felemelkedésed, mintha el akartál volna szállni. Attól féltem, hogy megundorodtál Izrael gonoszságaitól, és visszatérsz az égbe, a
Magasságbelinek rendeletére. Utána féltem, amikor megjelent Mózes, akit övéi annak idején nem láthattak lepel nélkül, annyira ragyogott arcán Isten visszatükröződése. (Vö. Kiv 34,29-35) Pedig akkor még közönséges ember volt, míg most boldog lélek, aki Istenhez ment. És Illés... Isteni irgalom! Azt hittem elérkezett életem utolsó pillanata, és eszembe jutottak életem összes bűnei, attól kezdve, hogy gyümölcsöt loptam a kis éléskamrából, egészen az utolsóig, amikor rossz tanácsot adtam neked. Milyen félelemmel bántam azokat! Utána úgy
tetszett nekem, hogy ez a két igaz szeret engem... és beszélni mertem. De az ő szeretetük is félelmet keltett bennem, mert nem érdemlem meg az ilyen szellemek szeretetét. És utána... utána!... A félelmek félelme! Isten hangja!... Isten szólt! Hozzánk! Azt mondta nekünk: „Őt hallgassátok!” Téged. És kijelentette rólad: „Szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Mily félelem! Istenem!... Hozzánk!... Biztos, hogy csak a te erőd tartott minket életben!... Amikor megérintettél minket, és ujjad égetett, mint a tűz lángja, utoljára vett erőt rajtam a félelem. Azt gondoltam, ez az óra, amikor ítéletet mondanak felettem, és az Angyal érintett meg, hogy magához vegye lelkemet és elvigye a Magasságbelihez... De hogyan volt képes Anyád látni... hallani... átélni azt az órát, amiről tegnap beszéltél, anélkül, hogy meghalt volna. Ő, aki egyedül volt, fiatalon, nélküled?
– Mária, a Szeplőtelen nem félhetett Istentől. Éva sem félt tőle addig, míg ártatlan volt. És én ott voltam. Én, az Atya és a Lélek, mi, akik az égben és a földön vagyunk, minden helyen, és akik Mária Szívében lakoztunk, mint a mi tabernákulumunkban – válaszolta kedvesen Jézus.
– Minő csoda! Minő csoda!... De miután te a halálról beszéltél... És minden örömünk megszűnt... De miért éppen nekünk hármunknak? Miért éppen velünk történtek mindezek?
Nem lett volna jó, mindenkit részesíteni dicsőségednek ebben a látomásában?
– Éppen azért, mert titeket elkábított, hogy a halálról hallottatok beszélni, az Emberfia engesztelő haláláról, az Istenember meg akart erősíteni titeket arra az órára, és mindenkorra, annak előzetes megismerésével, ami halálom után leszek. Jegyezzétek meg mindezt, hogy elmondjátok annak idején... Megértettétek?
– Ó! Igen, Uram! Nem lehet elfelejteni. És felesleges lenne beszélni róla. Azt mondanák: „részegek”.
Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok
– De hová megyünk? Nincsenek házak a hegyen. Csak az az öreg erődítmény van a csúcson. Ott akarsz prédikálni?
– A másik hegyoldalra megyünk. Nem megyünk az erődhöz, és aki ott van, nem lát meg minket. Megyek, hogy egyesüljek Atyámmal, és azt akartam, hogy ti velem legyetek, mert szeretlek titeket. Föl, szaporán!
– Ó! Uram! Nem mehetnénk egy kissé lassabban, s inkább beszélnénk arról, amit tegnap hallottunk és láttunk, ami egész éjjel ébren tartott minket, hogy beszélgessünk róla?
– Az Istennel való találkozásra az ember mindig gyorsan megy. Rajta, Simon Péter! Ott fenn majd megpihentek.
Miután útközben Jézus rövid pihenőt tart velük, Péterre való tekintettel, aki szemmel láthatóan elfáradt, tovább mennek, egészen a csúcsig, ahol kis tisztás van, amelyet félkörben fák vesznek körül.
– Pihenjetek, barátaim! Én oda megyek imádkozni. – Jézus egy nagy sziklára mutat. Ott letérdel a füves földre, karját a sziklára téve, ráhajtja fejét. Az apostolok leülnek a tisztás szélén, a fák árnyékában. János figyeli a Mestert. Azonban hamarosan mindhárman szundikálni kezdenek, bár nagyon éberen alszanak. Hirtelenül felriadnak, mert oly fényesség támadt, ami messze túlhaladja a nap fényességét. Csodálkozva látják, hogy Jézus átváltozott. Mennyei fény árad belőle. Arca fenséges, ruházata gyémántként, gyöngyként csillog, mintha valami égi anyagból lenne szőve. Jézus a szokottnál magasabbnak látszik, mintha a megdicsőülés megnövelte volna. Leírhatatlanul szép látvány, mintha az ég és föld minden fénye benne összpontosult volna.
Jézus most áll, sőt talán lebeg a föld fölött, mert fény van lába alatt is. Tekintetét az égrevemeli, és mosolyog valakire, akit lát, aki felmagasztalja Őt.
Az apostolokat félelem fogja el, és hívják:
– Mester, Mester! – mert mintha nem is saját Mesterüket látnák, annyira átváltozott. Ő nem hallja kiáltásukat.
– Elragadtatásban van – mondja Péter remegve. – Mi lesz még?
A három apostol feláll, szeretnének Jézushoz menni, de nem mernek. A fény még inkább növekszik, mert két láng száll le az égből, és elhelyezkedik Jézus
oldalán. Amikor megállnak, megnyílik burkolatuk és két fenséges, ragyogó személy jelenik meg. Az egyik öregebb, éles, szigorú tekintetű, hosszú, kétfelé választott szakállal. Homlokából két fénysugár árad ki. Mózes! A másik fiatalabb, sovány, szakállas és szőrös, akárcsak a Keresztelő, akihez hasonlít alakja, soványsága, alkata és szigorúsága. Míg a Mózesből áradó fény fehér, akárcsak Jézusé, főleg ami homlokából sugárzik, Illés fénye a lángoló napéhoz hasonlít, eleven. A két Próféta tiszteletteljes módon áll Megtestesült Istenük előtt, és jóllehet Ő barátságosan beszél hozzájuk, ők nem szűnnek meg tiszteletteljesek lenni iránta. A látnok egy szót sem ért meg beszédükből.
A három apostol reszketve térdre esik, és kezükkel eltakarják arcukat. Szeretnék nézni őket, de félnek. Végül Péter megszólal:
– Mester, Mester! Hallgass meg engem! – Jézus mosolyogva Péterre néz, aki
felszabadulva gátlásától, kijelenti:
– Jó itt lennünk veled, Mózessel és Illéssel. Ha akarod, készítünk három sátrat: számodra, Mózesnek és Illésnek, és mi itt maradunk, hogy szolgáljunk nektek...
Jézus még egyszer reá néz, és még jobban mosolyog. Ránéz Jánosra és Jakabra is. Tekintetével mintegy szeretettel átöleli őket. Mózes és Illés is nézi hármukat. Szemük ragyog. Mintha sugarak áradnának belőlük, amelyek behatolnak szívükbe. Az apostolok nem mernek mást mondani. Félnek, és hallgatnak. Kissé mámorosnak látszanak, mintha elkábultak volna. Ekkor a fény megnövekedése beburkolja a három megdicsőült alakot, úgyhogy már nem látják őket. Hatalmas, összhangzatos Hang tölti be a levegőt, és a három apostol arccal a földre borul.
– Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!
Péter felkiált, amikor a földre borul:
– Irgalmazz nekem, bűnösnek! Isten dicsősége száll le!
Jakab nem szól semmit. János felsóhajtva mormolja, mintha közel lenne az ájuláshoz:
– Az Úr beszél!
Egyikük se meri felemelni fejét, amikor ismét teljes csend lesz. Azért nem látják, hogy a fény ismét természetessé válik, és a napfényben egyedül Jézus látszik, a szokásos módon vörös ruhájában. Mosolyogva feléjük megy, megérinti, és nevükön szólítja őket.
– Keljetek fel! Én vagyok. Ne féljetek!
A három ugyanis nem meri felemelni arcát, irgalmasságért könyörögnek bűneik miatt, attól félve, hogy Isten angyala szólítja őket, aki meg akarja mutatni nekik a Magasságbelit.
– Keljetek hát fel! Parancsolom! – ismétli meg Jézus erőteljesen. Ők felnéznek, és látják, hogy Jézus mosolyog rájuk.
– Ó! Mester! Istenem! – kiált fel Péter. – Hogyan élhetünk közeledben most, hogy
megláttuk dicsőségedet?! Hogyan élhetünk az emberek között és egymással, mi bűnös emberek, most, hogy hallottuk Isten Hangját?
– Velem kell élnetek, és látnotok kell dicsőségemet mindvégig. Legyetek méltók rá, mert közel van az idő. Engedelmeskedjetek Atyámnak és a ti Atyátoknak. Térjünk vissza most az emberek közé, mert azért jöttem, hogy köztük tartózkodjam és elvigyem őket Istenhez.
Menjünk! Ennek az órának az emlékezete tegyen titeket szentekké, erősekké és hűségesekké! Részesülni fogtok legteljesebb dicsőségemben. De most ne beszéljetek arról, amit láttatok. Senkinek sem. Még társaitoknak sem. Amikor az Emberfia feltámad a halottak közül, és visszatért az Atya dicsőségébe, akkor mondjátok el. Mert akkor szükség lesz a hitre ahhoz, hogy részesüljön valaki Országomban.
– De nem kell eljönnie Illésnek, hogy előkészítse Országodat? A rabbik ezt mondják.
– Illés már eljött és előkészítette az Úr útját. Minden úgy következik majd be, amint kinyilatkoztatott. De azok, akik tanítják a kinyilatkoztatást, nem ismerik, nem fogják fel azt, és nem látják, nem ismerik fel az idők jeleit és Isten küldötteit... Illés egyszer már visszatért. (Jézus itt a Keresztelőre céloz.) Másodszor akkor tér majd vissza, amikor az utolsó idő közel lesz, hogy előkészítse az utolsó dolgokat Istennek. De most eljött, hogy az elsőket készítse
elő Krisztus számára, de az emberek nem akarták elismerni őt, és megkínozták, és a halálba küldték. Ugyanazt teszik majd az Emberfiával, mert az emberek nem akarják felismerni azt, ami javukra szolgál. A három apostol lehajtott fejjel elgondolkozik. Szomorúan jönnek le a hegyről az Úr Jézussal együtt azon az úton, amelyen felmentek. Félúton megállnak kis pihenőre, s akkor Péter felsóhajt:
– Ah, Uram! Én is azt mondom, amit tegnap Anyád mondott: „Miért tetted ezt velünk?”, és hozzáteszem: „Miért mondtad ezt nekünk?” Utolsó szavaid megsemmisítették szívünk örömét, amit a dicsőséges látvány okozott! Nagyon félelmetes napok ezek! Először megijedtünk a nagy fénytől, ami felébresztett minket, s ami erősebb volt, mintha az egész hegy égett volna, vagy mintha a hold leszállt volna a szemünk láttára oda, ahol voltunk. Utána megrémített minket a te tekinteted, felemelkedésed, mintha el akartál volna szállni. Attól féltem, hogy megundorodtál Izrael gonoszságaitól, és visszatérsz az égbe, a
Magasságbelinek rendeletére. Utána féltem, amikor megjelent Mózes, akit övéi annak idején nem láthattak lepel nélkül, annyira ragyogott arcán Isten visszatükröződése. (Vö. Kiv 34,29-35) Pedig akkor még közönséges ember volt, míg most boldog lélek, aki Istenhez ment. És Illés... Isteni irgalom! Azt hittem elérkezett életem utolsó pillanata, és eszembe jutottak életem összes bűnei, attól kezdve, hogy gyümölcsöt loptam a kis éléskamrából, egészen az utolsóig, amikor rossz tanácsot adtam neked. Milyen félelemmel bántam azokat! Utána úgy
tetszett nekem, hogy ez a két igaz szeret engem... és beszélni mertem. De az ő szeretetük is félelmet keltett bennem, mert nem érdemlem meg az ilyen szellemek szeretetét. És utána... utána!... A félelmek félelme! Isten hangja!... Isten szólt! Hozzánk! Azt mondta nekünk: „Őt hallgassátok!” Téged. És kijelentette rólad: „Szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Mily félelem! Istenem!... Hozzánk!... Biztos, hogy csak a te erőd tartott minket életben!... Amikor megérintettél minket, és ujjad égetett, mint a tűz lángja, utoljára vett erőt rajtam a félelem. Azt gondoltam, ez az óra, amikor ítéletet mondanak felettem, és az Angyal érintett meg, hogy magához vegye lelkemet és elvigye a Magasságbelihez... De hogyan volt képes Anyád látni... hallani... átélni azt az órát, amiről tegnap beszéltél, anélkül, hogy meghalt volna. Ő, aki egyedül volt, fiatalon, nélküled?
– Mária, a Szeplőtelen nem félhetett Istentől. Éva sem félt tőle addig, míg ártatlan volt. És én ott voltam. Én, az Atya és a Lélek, mi, akik az égben és a földön vagyunk, minden helyen, és akik Mária Szívében lakoztunk, mint a mi tabernákulumunkban – válaszolta kedvesen Jézus.
– Minő csoda! Minő csoda!... De miután te a halálról beszéltél... És minden örömünk megszűnt... De miért éppen nekünk hármunknak? Miért éppen velünk történtek mindezek?
Nem lett volna jó, mindenkit részesíteni dicsőségednek ebben a látomásában?
– Éppen azért, mert titeket elkábított, hogy a halálról hallottatok beszélni, az Emberfia engesztelő haláláról, az Istenember meg akart erősíteni titeket arra az órára, és mindenkorra, annak előzetes megismerésével, ami halálom után leszek. Jegyezzétek meg mindezt, hogy elmondjátok annak idején... Megértettétek?
– Ó! Igen, Uram! Nem lehet elfelejteni. És felesleges lenne beszélni róla. Azt mondanák: „részegek”.
Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok
2014. november 15., szombat
Jézus megkísértése
Jézus egyedül van egy sziklás helyen. A felhőtlen kék égen erősen süt a nap. Jézus egy kinyúló szikla árnyékában ül egy kövön, amelyet máskor térdeplőnek, alvás közben pedig vánkosnak is használ. Egész vagyona egy üres tarisznya, amit Názáretből hozott magával. Már rég elfogyott belőle az útravaló, amit Mária tett bele. Jézus nagyon sápadt és sovány. Összekulcsolt kézzel ül, térdére könyökölve. Elmélkedik. Időnként felemeli tekintetét, körülnéz, feltekint a magasan járó napra. Megjelenik a rútarcú Sátán. Beduinként van öltözve, mint egy álarcosbáli alak. Fején turbán, amelynek fehér redői válláig érnek, és oldalról eltakarják arcát. Arcszíne sötét barna, vékony ajka görbe, beesett szeme fekete, pillantása igéző. Tekintete behatol a szívbe, de őbelé nem lehet belátni. Titokzatos. Ezzel szemben Jézus szeme, amely szintén nagyon elbűvölő és a szívekben olvas, ugyanakkor szeretetet és jóságot sugároz, simogatja a lelket. A Sátáné viszont kettős tőrként jár át téged, és éget.
Jézushoz közelítve megkérdi:
– Egyedül vagy?
Jézus rátekint, de nem válaszol neki.
– Hogyan jutottál ide? Eltévedtél?
Jézus megint rápillant, de hallgat.
– Ha lenne víz kulacsomban, adnék neked. De nekem sincs. Lovam megdöglött és a gázlóhoz megyek. Ott majd iszom és találok valakit, aki ad nekem kenyeret. Ismerem az utat. Jöjj velem, odavezetlek. Jézus többet már feléje se néz.
– Nem válaszolsz? Nem tudod, hogy ha itt maradsz, meghalsz? Már kezd fújni a szél. Vihar lesz. Gyere!
Jézus csendesen imádkozik összekulcsolt kézzel.
– Ah, tehát mégis Te vagy? Oly régen kereslek! Régóta figyellek. Attól a pillanattól kezdve, hogy megkeresztelkedtél. Az Örökkévalót hívod? Messze van. Most a földön vagy, emberek között. És az embereken én uralkodom. Mégis szánakozom rajtad, és segíteni akarlak, mert jó vagy és azért jöttél, hogy hiába feláldozd magadat. Az emberek gyűlölnek majd jóságodért. Nem törődnek mással, csak az arannyal és az étellel és az érzékiséggel. Áldozat, szenvedés, engedelmesség üres szavak számukra, üresebbek, mint ez a vidék körülöttünk. Szárazabbak számukra ennél a pornál. Itt csak a kígyók tudnak elrejtőzni, arra
várva, hogy öljenek, és a sakál, hogy széttépjen. Gyere innen! Nem érdemes szenvedni értük. Én jobban ismerem őket, mint te.
A Sátán leül Jézussal szemben, és rettenetes tekintetével kutatva néz rá, kígyószájával mosolyogva. Jézus továbbra is hallgat, és elmélkedve imádkozik.
– Te nem bízol bennem. Rosszul teszed. Én vagyok a föld bölcsessége. Mestered lehetek, és megtaníthatlak arra, miként győzhetsz. Nézd: fontos a győzelem. Utána, amikor ezt elértük, és elvakítottuk a világot, akkor oda vezethetjük, ahová akarjuk. De először meg kell nyerni tetszésüket. Olyanokká kell lennünk, mint ők. Félre kell vezetnünk őket, elhitetve velük, hogy csodáljuk őket és követjük felfogásukat. Fiatal vagy és szép. Kezdd a nővel. Mindig vele kell kezdeni. Én eltévesztettem, amikor engedetlenségbe vittem bele a nőt. Mást kellett volna tanácsolnom neki. Jobb eszközzé vált volna, és legyőztem volna Istent. Elsiettem a dolgot. De Te! Azért tanítalak téged, mert egy nap megfigyeltelek angyali örömmel, és megszerettelek, de te hallgass rám, és használd fel tapasztalatomat. Tedd a nőt társaddá. Ahol te nem érsz el sikert, ő majd eléri. Te vagy az új Ádám, szükséged van Évádra. Továbbá, hogyan értheted és gyógyíthatod meg az érzékiség betegségeit, ha nem tudod, mik azok? Nem tudod-e, hogy ott van a mag, amelyből kifejlődik az érzékiség növénye és a
hatalomé? Miért akar az ember uralkodni? Miért akar gazdaggá, hatalmassá lenni? Azért, hogy birtokába vehesse a nőt. Olyan ez, mint a pacsirta. Szüksége van a fényességre, ami vonzza. Az arany és a hatalom a tükör két oldala, ami vonzza a nőket, és ami minden rossznak oka a világon. Figyeld meg: ezer különféle bűntényből legalább kilencszáznak a gyökere a nő éhsége a bírvágy után, vagy egy nő vágya, amelyet a férfi még nem elégített ki, vagy többé már nem elégít ki. Menj a nőhöz, ha meg akarod tudni, mi az élet. És csak azután tudod orvosolni és meggyógyítani az emberiség betegségeit. Tudod, hogy a nő szép! Nincs nála szebb a világon. A férfi tud gondolkodni és erős. De a nő! Az ő gondolata illat, az ő érintése a virágok simogatása, az ő kecsessége olyan, mint a selyemszál, vagy mint a gyermek haja a férfi kezében, simogatása erő, amely felülmúlja a miénket és lángra lobbantja. Eltűnik a fájdalom, a fáradtság, a szenvedés, amikor valaki egy nő mellé ül, és az olyan karunkban, mint egy virágcsokor.
De milyen ostoba vagyok! Te éhezel, és én a nőről beszélek neked. A te életerőd
kimerült. Azért értéktelennek látszik számodra a földnek ez az illata, a teremtményeknek ez a virága, ez a gyümölcs, amely szeretetet ad és éleszt. De nézd ezeket a köveket. Milyen kerekek és simák. A nap megaranyozza őket. Nemde kenyereknek látszanak? Neked, az Isten Fiának, csak azt kell mondanod: „Akarom”, és ezek illatos kenyerekké változnak, mint azok, amelyeket most a háziasszonyok kivesznek a kemencéből családtagjaik vacsorája számára.
És ezek az annyira kiszáradt akácfák, ha te akarod, megtelhetnek édes almákkal, datolyákkal, mézzel! Lakjál jól, Isten Fia! Te vagy a föld gondviselője. Az meghajol előtted, hogy lábadhoz vesse magát és kielégítse éhségedet. Látom, hogy elsápadsz és habozol pusztán a kenyér említésére! Szegény Jézus! Annyira
elgyengültél, hogy már nem tudsz parancsot adni a csodára? Akarod, hogy én tegyem meg helyetted? Nem vagyok veled egyenrangú. De meg tudok tenni egynehány dolgot. Ez megfoszt egy évig erőmtől; minden erőmet összeszedem, mert szolgálni akarok neked, ki jó vagy. Mindig emlékezem arra, hogy Istenem vagy, még akkor is, ha most nem érdemlem meg, hogy annak nevezzelek. Segíts engem imáddal, hogy megtehessem...
– Hallgass! „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istentől jön.” (Vö. MTörv 8, 3)
A Sátán dühösen felugrik. Fogait csikorgatja, és ökölbe szorul a keze. De uralkodik magán, és fogcsikorgatása mosollyá válik.
– Megértem. Te a földi szükségletek felett állsz, és undorodsz attól, hogy én szolgáljak neked. Megérdemeltem ezt. De gyere akkor, és lásd, mi van Isten Házában. Lásd, hogy még a papok sem utasítják vissza a megalkuvást a szellem és a test között. Mert végül is emberek és nem angyalok. Tégy lelki csodát. Elviszlek a Templom párkányára, és te ott fenn változz át széppé, és utána hívd az angyalok seregét, és mondd nekik, hogy összetett szárnyukkal alkossanak szőnyeget lábadnak, és lassan engedjenek le téged a főudvarba. Hogy lássanak
téged, s eszükbe jusson, van Isten. Időnként szükséges kinyilvánítani magadat, mert az ember értelme nagyon gyatra, főleg a lelki dolgokat illetőleg. Tudod, mily boldogok lesznek az angyalok, hogy megvédhetik lábadat, és lépcsőül szolgálhatnak leszállásodhoz!
– Írva van: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” (MTörv 6,16)
– Felfogom, hogy még megjelenésed sem változtatná meg a Templomban a dolgokat, és az tovább is folytatná a kereskedést és az emberek megrontását. Isteni bölcsességed tudja, hogy a Templom szolgáinak szíve a viperák fészke, amelyek marcangolják egymást, hogy uralomra jussanak. Csak emberi erő képes megfékezni őket. Akkor gyere! Imádj engem! Neked adom a földet. Sándor, Círus, Cézár, az összes volt és jelenleg élő nagy uralkodó szegény karavánvezetőnek látszik majd hozzád hasonlítva, aki jogarod alatt birtoklod majd a föld minden országát. És az országokkal együtt a föld minden gazdagságát, minden szépségét, a nőket, a lovakat, hadseregeket és templomokat. Mindenütt felállíthatod jeledet, amikor a világ Ura és a királyok Királya leszel. Akkor engedelmeskednek neked és tisztelnek téged az emberek és a papok. Minden néposztály tisztelni fog és szolgál neked, mert te leszel a Hatalmas, az Egyetlen, az Úr. Csak egy pillanatra imádj engem! Szüntesd meg ezt a szomjat, amit az imádás után érzek! Ez okozta vesztemet. De bennem maradt és éget. A pokol lángjai reggeli friss levegőnek számítanak ezzel a tűzzel összehasonlítva, amely belülről éget engem. Ez az én poklom, ezt szomjazom. Egy pillanatra, csak egy pillanatra, ó Krisztus, Te, ki jó vagy! Egy pillanatnyi
örömöt az Örökké Gyötörtnek! Éreztesd meg velem, mit tesz az, hogy valaki Isten, és én egész életedben, minden vállalkozásodban odaadó, engedelmes szolgád leszek. Egy pillanatra! Csak egy pillanatra, és többé nem gyötörlek téged! – És a Sátán térdre esik, úgy könyörög.
Jézus pedig feláll. A böjtölésnek ezeknek a napjaiban még soványabbá lett, és azért még magasabbnak tűnik. Arca rettenetesen komoly és erő sugárzik róla. Két zafír szeme lángol. Hangja visszaverődik a sziklatömbről és végigfut a köves úton és az elhagyott sivatagon, amikor mondja:
– Távozz, távozz, Sátán! Írva van: „Imádd Uradat, Istenedet és csak neki szolgálj!” (Vö.MTörv 6,13)
A Sátán felpattan és felordít, a kárhozottak kínjával és leírhatatlan gyűlöletével.
Rettenetes látvány, amint dühöng, úgy hogy majd szétreped a dühtől. Utána egy újabb üvöltés közben átkot szórva eltűnik.
Jézus fáradtan leül, a sziklatömbhöz támaszkodva. Kimerültnek látszik. Izzad. De
angyalok jönnek, és szárnyukkal legyezik; megtisztítják és felfrissítik a levegőt. Jézus felnyitja szemét, és rájuk mosolyog. Nem látom Őt enni. Azt mondanám, hogy a mennyország illata táplálja és adja vissza erejét. A nap lenyugszik. Ő veszi az üres tarisznyát, és az angyalok társaságában, akik szelíd fénnyel árasztják el feje felett lebegve a vidéket, útnak indul északkeleti irányban.
Visszanyerte szokásos kifejezését, léptei biztosak. A hosszú böjt emlékeként csak sovány és sápadt arca marad meg. Szeméből földöntúli öröm sugárzik.
* * *
Jézus utána elmagyarázza a látnoknak a Sátán eljárásmódját:
Láttad, hogy a Sátán mindig a jóakarat leplébe öltözik. Nem látszik rendkívülinek. Ha a lelkek figyelmesek, és főleg, ha természetfeletti kapcsolatban állnak Istennel, észreveszik azt, ami óvatosságra figyelmezteti őket, és felkészülnek arra, hogy visszavessék a sátáni cselvetéseket. De ha a lelkek nem figyelnek fel az istenire, ha elválasztja őket a testiség, amely hatalmába ejti és elkábítja őket, ha nem nyernek segítséget az imából, amely összeköt Istennel, és kiárasztja erejét mintegy csatornaként az ember szívébe, akkor nehezen veszik észre a rejtett cselvetést, amely ártalmatlannak látszik, és elbuknak. Utána nagyon nehéz kiszabadítani magukat.
A Sátán két legközönségesebb fogása, hogy hozzáférjen a lelkekhez: az érzékiség és a falánkság. Mindig a testtel kezdi. Miután ezt lerombolta és szolgájává tette, megtámadja a felsőbbrendű részt.
Előbb az erkölcsi felfogást: a gondolatot támadja meg kevélységével és sóvárgásaival. Utána a szellemet, először megfosztva a szeretettől – ez többé nem létezik, amikor az ember az istenszeretet helyébe más emberi szereteteket helyezett – de Isten félelmétől is. És akkor az ember átengedi testét és lelkét a Sátánnak, hogy élvezze, amit akar, és mindig több élvezete legyen.
Láttad, miként viselkedtem. Hallgattam és imádkoztam. Hallgatás. Mert ha a Sátán elkezdi csábítását, és körüljár minket, nem szabad ostoba módon elveszteni türelmünket, se félni nem kell tőle. Tartózkodóan kell viselkednünk jelenlétében, és imával kell ellensúlyoznunk cselvetéseit. Hasztalan vitatkozni a Sátánnal. Ő győzne, mert nagyon ravaszul tud beszélni. Csak Isten győzheti le őt. Azért Istenhez kell menekülni, aki beszél általunk, rajtunk keresztül. Meg kell
mutatni a Sátánnak az Ő nevét, az Ő jelét, nem papírra írva vagy fába vésve, hanem szívünkbe írva, oda belevésve. Az Én Nevemet, az Én Jelemet. Csak akkor kell válaszolni neki, amikor tetteti, hogy ő olyan, mint az Isten, és akkor Isten szavát kell használnunk. Ezt nem tudja elviselni. A küzdelem után jön a győzelem, és az angyalok szolgálják és megvédik a győztest a Sátán dühétől. Ők felfrissítik az égi harmattal, a kegyelemmel, amellyel eltöltik a hívő szívét, az áldással, amellyel elhalmozzák lelkét. Szükség van arra, hogy le akarjuk győzni a Sátánt, szükség van az Istenbe és az Ő segítségébe vetett hitre. Hitre az ima erejében és az Úr jóságában. Akkor a Sátán nem tud ártani nekünk.
Forrás: Valtorta Mária-Evangéliumok
2014. november 11., kedd
Jézus megkeresztelkedése
A síkságon nincsenek városok, sem megművelt földek. Itt-ott látni egy ritka növénycsoportot, a földmélyedésekben, ahol nem oly száraz a
talaj, mint másutt. Egy alacsony partú folyó folydogál lassan északról dél felé. Oly lassú a folyása, hogy majdnem állóvíznek látszik. A víz nem mély, le lehet látni a meder aljára. Talán egy méteres, másfél méteres lehet a mélysége. Szélessége kb. 20 méter. A víz kék színű, kivéve a part közelében, ahol zöldes a növényzettől. A távolban dombok hullámzanak. A folyó egyik partján sok, különféle ruhába öltözött ember látható. Egyesek szegényeknek, mások gazdagoknak látszanak, s vannak köztük farizeusok is, akiket fel lehet ismerni ruhájuk díszeiről. Az emberek között, egy sziklán állva, beszél a Keresztelő. Szavait ugyancsak nem lehet szelídeknek mondani. Jézus ,,a mennydörgés fiainak'' nevezte Jakabot és Jánost. A Keresztelő azonban még inkább megérdemli, hogy villámcsapásnak, lavinának, földrengésnek nevezzék, oly heves és szigorú a beszédmódja és gesztikulálása.
A Messiást jelenti be, és buzdítja az embereket, hogy készítsék elő szívüket eljövetelére, eltávolítva belőle az akadályokat, és egyenessé téve gondolkozásukat. Szavai érdesek. Az Előfutár keze nem oly gyengéden érinti a szív sebeit, mint Jézusé. Ő olyan, mint az orvos, aki csupaszra vetkőztet, és könyörtelenül kutat és vág. Szavait az Evangéliumok jól megőrizték, azért itt nem ismétlem meg. Miközben beszél, a folyó partján haladó ösvényen Jézus közeledik. Egyedül van. Lassan jön, János háta mögött. Nem okoz zajt, s közben
hallgatja a puszta Vezeklőjének dörgő szavait. Jézus olyannak tűnik, mint egy a sok közül, akik Jánoshoz jönnek, hogy megkeresztelkedjenek, és megtisztulva felkészüljenek a Messiás eljövetelére. Semmi sem
különbözteti meg Őt másoktól. Egyszerű férfinek látszik ruhája szerint, de úrnak, testtartása és szépsége révén, azonban semmi isteni jel nem különbözteti meg Őt a tömegtől. De azt mondhatnánk, hogy János megérzi a rendkívüli lelkiség kiáradását. Megfordul, és azonnal felfedezi, honnan árad ki az. Gyorsan
leszáll a szikláról, amely szószéke volt, és Jézus felé siet, aki megállt néhány méterrel az emberek csoportja mögött, és egy fa törzséhez támaszkodik.
Jézus és János egy pillanatig egymást nézik. Jézus kedves arcával, égszínkék szemével, János szigorú, fekete, villámló szemekkel. A két arc egymás teljes ellentéte. Mindketten magas termetűek -- egyedül ebben hasonlítanak egymáshoz -- de minden egyébben teljesen különbözők. Jézus szőke, hosszú haja rendezett, arca elefántcsontszínű, szeme kék, ruhája egyszerű, de méltóságteljes. János borzas, fekete haja vállára
omlik, nem egyformán hosszan, fekete szakálla szinte egész arcát elfedi, de nem annyira, hogy ne látszana beesett arcán a böjtölés. Fekete szeme lázban ég, bőrét a nap bronzszínűvé változtatta. Sűrű szőr fedi félmeztelen testét, amelynek tevebőr öltözetét egy öv tartja derekánál. Vadembernek látszik, egy angyal mellett.
János, miután mélyreható szemmel vizsgálta Jézust, felkiált:
-- Íme, az Isten Báránya! Hogyan lehet, hogy Uram hozzám jön?
Jézus nyugodtan válaszol:
-- Azért, hogy eleget tegyek a bűnbánat szertartásának.
-- Soha, Uram! Nekem kell hozzád jönnöm, hogy te megszentelj, és te jössz hozzám?
Jézus az előtte meghajolva álló János fejére teszi kezét:
-- Engedd, hogy az történjék; amit akarok, hogy eleget tegyünk minden igazságnak, és szertartásod egy magasabb rendű titok kezdetévé váljék, és kihirdesse az embereknek, hogy az Áldozat a világon van.
János könnyes szemekkel néz rá, és előtte megy a folyóhoz, ahol Jézus leveszi köpenyét és tunikáját, úgyhogy csak rövid nadrágja marad rajta, és utána leszáll a vízbe, ahol János már várja, hogy megkeresztelje Őt. A folyó vizéből önt a fejére, valami kagylónak, vagy kiszárított fél töknek látszó edényből.
Jézus valóban a Bárány. Bárány, fehér testével, szerény viselkedésével és szelíd tekintetével. Miközben Jézus kijön a folyóból, és felöltözik, imába merülve, János rámutat a tömeg előtt, és tanúságot tesz arról, hogy felismerte Őt a jelről, amelyet Isten Lelke adott meg neki, és amely csalatkozhatatlanul jelzi, hogy Ő a Megváltó.
* * *
Jézus a következô magyarázatot fűzte a látomáshoz:
-- Jánosnak nem volt szüksége a jelre önmaga részére. Az ő lelke már előre megszentelődött anyja méhében, és rendelkezett azzal a természetfeletti értelemmel, amelyet mindenki megkapott volna, ha Ádám
nem vétkezett volna. Ha az ember megmaradt volna a kegyelemben, az ártatlanságban, a Teremtőjéhez való hűségben, akkor meglátta volna Istent a külsőségek mögött. A Teremtés könyve elmondja, hogy az Úristen barátságosan beszélgetett az ártatlan emberrel, és az ember nem félt hangjától, hanem csalatkozhatatlanul felismerte. Ez volt az ember rendeltetése: hogy lássa, és megértse Istent, mint ahogy egy gyermek látja, és
megérti szülőjét. Utána jött a bűn, és az ember többé nem mert Istenre tekinteni, többé nem volt képes látni és megérteni Istent. És mind kevésbé képes erre. De János, az én unokatestvérem megtisztult a bűntől, amikor a Kegyelemmel Teljes szeretettel lehajolt, és átölelte a magtalan méhében akkor már termékeny Erzsébetet. A kisded ugrott egyet örömében anyja méhében, amikor megérezte, hogy lehull lelkéről a bűn kérge, mint ahogy a var leesik a meggyógyult sebről. A Szentlélek, aki Máriát az Üdvözítő Anyjává tette, Márián keresztül elkezdte üdvözítő művét. Mária hordozta a megtestesült Üdvösséget e fölött a születendő gyermek fölött, akinek rendeltetése az volt, hogy nem annyira a vérségi kötelék révén egyesüljön velem, mint inkább a küldetése által, amely olyanná tett minket, mint ahogy az ajak formálja a szavakat. János az ajak, én a Szó. Ő az Evangélium Előhírnöke, és sorsa a vértanúság. Én tökéletesítettem isteni tökéletességemmel az Evangéliumot, amelyet János vezetett be, és a vértanúságot Isten Törvényének védelme miatt. Jánosnak semmiféle jelre sem volt szüksége. De a többiek nehéz felfogása miatt szükség volt a jelre. Mire alapíthatta volna János kijelentését, ha nem egy letagadhatatlan bizonyítékra, amelyet a lassú felfogásúak szeme és a nehéz felfogásúak füle felfogott? Nekem sem volt szükségem a keresztségre. De az Úr bölcsessége úgy
ítélt, hogy ez legyen a találkozás ideje és módja. És kihívta Jánost pusztabeli barlangjából, engem pedig otthonomból, és egyesített minket ebben az órában, hogy megnyissa felettem az eget, és leszálljon rám Ő
maga, az isteni Galamb. Rám, aki majd ezzel a Galambbal fogom megkeresztelni az embereket. Fölöttük is el fog hangzani majd a még hatalmasabb szó, amely nem angyaltól, hanem Atyámtól jön: ,,Íme, az én kedves Fiam, akiben kedvem telik.'' Azért, hogy az emberek ne mentegethessék magukat, és ne kételkedhessenek abban, hogy követniük kell-e engem vagy sem. (E 1,18-21)
Forrás: Valtorta Mária- A Keresztelő és a tíz apostol
2014. november 1., szombat
Jézus a kereszten
Az utolsó szavak
Jézus most szólal meg először:
-- Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!
Ez az ima legyőzi Dizmás minden félelmét. Most rá mer nézni a Krisztusra, és azt mondja:
-- Uram, emlékezzél meg rólam, amikor Országodban leszel! Én igazságosan szenvedek itt. De légy irgalmas irántam, add meg nekem a békét a másik életben! Egyszer hallottalak beszélni, és ostoba módon megvetettem szavaidat. Most bánom. És előtted bánom bűneimet, a Magasságbelinek Fia! Hiszem, hogy te az Istentől jöttél. Hiszek hatalmadban. Hiszek irgalmasságodban. Krisztus, bocsáss meg nekem a te Anyád és Legszentebb Atyád nevében! Jézus feléje fordul, és nagy részvéttel nézi. Nagyon szép mosoly jelenik meg gyötrött száján. Azt mondja:
-- Mondom neked: ma velem leszel a Paradicsomban.
A bűnbánó lator megnyugszik, és mivel már nem tudja kívülről a gyermekkorban tanult imákat, mintegy fohászimaként ismétli:
-- Názáreti Jézus, a zsidók királya, könyörülj rajtam! Názáreti Jézus, a zsidók királya, remélek benned! Názáreti Jézus, a zsidók királya, hiszem istenségedet!
A másik folytatja káromlásait. Az ég mindjobban beborul. A nap most már csak nehezen tud áttörni a felhőkön. Hideg szél keletkezik, s fújja az ólmos felhőket. A szél néha eláll, majd ismét megindul. Még baljóslatúbb a levegő, amikor eláll a
szél, s minden nyomottnak, halottnak tűnik. Előzőleg nem lehetett kibírni a napfényt. Most zöldessé válik a fény. Furcsának látszanak benne az arcok. A katonák, kemény vonásaikkal olyanok, mint a szobrok. A zsidók napbarnította arca földszínűvé válik. A nők sápadtaknak tűnnek. Jézus is baljóslatú módon
elkékül, mintha már kezdene feloszlani a teste, mintha meghalt volna. Feje a mellére lóg. Ereje gyorsan elhagyja. Remeg, az őt égető láz ellenére. Gyengeségében azt a nevet mormolja, amelyet előzőleg csak szíve mélyén mondott:
-- Mama! Mama! -- Halkan mormolja, mintegy sóhajként, mintha már könnyed révületben volna, ami meggátolja abban, amit szeretne visszatartani. És Mária minden alkalommal önkéntelenül feléje tárja karját, mintha segíteni akarná.
A kegyetlen népség kineveti a haldoklónak és Anyjának ezeket a gyötrelmeit. A papok és írástudók felmennek a kis térre, a pásztorok mögé. És amikor a katonák vissza akarják őket kergetni, azt mondják:
-- Itt vannak ezek a galileaiak. Itt állunk mi is, akiknek igazolnunk kell, hogy az igazságszolgáltatás teljes. Távolról, ebben a furcsa fényben, nem láthatjuk. Valóban sokakra mély benyomást tesz a fény, amely kezdi beburkolni a világot. Egyesek félnek. A katonák is az égre mutatnak, és egy palaszínű kúpra, amely úgy emelkedik ki egy csúcs mögül, mint egy fenyőfa. Víztölcsérnek látszik. Mindinkább felemelkedik, s mind feketébb felhőket hoz létre, mintha tüzet és lávát okádó tűzhányó lenne. Ebben a félelmetes szürkületben adja Jézus Máriának Jánost, és Jánosnak Máriát. Lehajtja fejét, mert az Anya közelebb áll a
kereszthez, hogy jobban lássa Fiát, és azt mondja:
-- Asszony, íme a te fiad! Fiú, íme a te Anyád!
Mária arca még fájdalmasabb ezek után a szavak után, amelyek Jézusának végrendeletét fejezik ki. Nem tud mást adni Anyjának, csak egy embert. Ő, aki az ember szeretetéből megfosztja őt a tőle született Istenembertől. De a szegény Anya igyekszik némán sírni, mert nem képes visszatartani könnyeit. Azok minden erőlködése ellenére is kicsordulnak. De ajkán még ott van a rákényszerített mosoly, hogy megvigasztalja Őt. A fájdalmak mindinkább növekszenek. A fény mindinkább csökken. Ebben a szürkületben jelenik meg a zsidók mögött Nikodémus és József, és azt mondják:
-- Adjatok helyet!
-- Nem lehet! Mit akartok? -- mondják a katonák.
-- Átmenni. Krisztus barátai vagyunk.
A papok feléjük fordítják fejüket:
-- Ki merészeli a lázadó barátjának vallani magát? -- kérdezik méltatlankodva.
József határozottan válaszol:
-- Én, a Nagytanács nemes tagja: Arimateai József, az öreg, és velem Nikodémus, a zsidók vezetője.
-- Aki a lázadó mellé áll, maga is lázadó.
-- És aki a gyilkosok mellé áll, maga is gyilkos, Eleázár, Annás fia. Igaz módjára éltem. Most öreg vagyok, és közel a halálhoz. Nem akarok igazságtalanná válni, miközben az ég már leszáll fölém, és vele az örök Bíró.
-- És te, Nikodémus! Csodálkozom!
-- Én is. De csak egy dolgon: hogy Izrael annyira megromlott, hogy többé nem képes felismerni az Istent!
-- Undort keltesz bennem!
-- Adjatok akkor utat, és hagyjatok átmenni: Csak ezt kérem.
-- Hogy még jobban megfertőzd magadat?
-- Ha nem fertőzöm meg magamat azzal, hogy mellettetek állok, akkor semmi sem képes többé megfertőzni engem. Katona, itt van számodra az erszény és az engedély az átmenetelre. -- És a legközelebb álló tizedesnek odaad egy erszényt és egy viaszos táblát. A tizedes megnézi, és azt mondja a katonáknak:
-- Engedjétek átmenni a kettőt!
-- Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!
Ez az ima legyőzi Dizmás minden félelmét. Most rá mer nézni a Krisztusra, és azt mondja:
-- Uram, emlékezzél meg rólam, amikor Országodban leszel! Én igazságosan szenvedek itt. De légy irgalmas irántam, add meg nekem a békét a másik életben! Egyszer hallottalak beszélni, és ostoba módon megvetettem szavaidat. Most bánom. És előtted bánom bűneimet, a Magasságbelinek Fia! Hiszem, hogy te az Istentől jöttél. Hiszek hatalmadban. Hiszek irgalmasságodban. Krisztus, bocsáss meg nekem a te Anyád és Legszentebb Atyád nevében! Jézus feléje fordul, és nagy részvéttel nézi. Nagyon szép mosoly jelenik meg gyötrött száján. Azt mondja:
-- Mondom neked: ma velem leszel a Paradicsomban.
A bűnbánó lator megnyugszik, és mivel már nem tudja kívülről a gyermekkorban tanult imákat, mintegy fohászimaként ismétli:
-- Názáreti Jézus, a zsidók királya, könyörülj rajtam! Názáreti Jézus, a zsidók királya, remélek benned! Názáreti Jézus, a zsidók királya, hiszem istenségedet!
A másik folytatja káromlásait. Az ég mindjobban beborul. A nap most már csak nehezen tud áttörni a felhőkön. Hideg szél keletkezik, s fújja az ólmos felhőket. A szél néha eláll, majd ismét megindul. Még baljóslatúbb a levegő, amikor eláll a
szél, s minden nyomottnak, halottnak tűnik. Előzőleg nem lehetett kibírni a napfényt. Most zöldessé válik a fény. Furcsának látszanak benne az arcok. A katonák, kemény vonásaikkal olyanok, mint a szobrok. A zsidók napbarnította arca földszínűvé válik. A nők sápadtaknak tűnnek. Jézus is baljóslatú módon
elkékül, mintha már kezdene feloszlani a teste, mintha meghalt volna. Feje a mellére lóg. Ereje gyorsan elhagyja. Remeg, az őt égető láz ellenére. Gyengeségében azt a nevet mormolja, amelyet előzőleg csak szíve mélyén mondott:
-- Mama! Mama! -- Halkan mormolja, mintegy sóhajként, mintha már könnyed révületben volna, ami meggátolja abban, amit szeretne visszatartani. És Mária minden alkalommal önkéntelenül feléje tárja karját, mintha segíteni akarná.
A kegyetlen népség kineveti a haldoklónak és Anyjának ezeket a gyötrelmeit. A papok és írástudók felmennek a kis térre, a pásztorok mögé. És amikor a katonák vissza akarják őket kergetni, azt mondják:
-- Itt vannak ezek a galileaiak. Itt állunk mi is, akiknek igazolnunk kell, hogy az igazságszolgáltatás teljes. Távolról, ebben a furcsa fényben, nem láthatjuk. Valóban sokakra mély benyomást tesz a fény, amely kezdi beburkolni a világot. Egyesek félnek. A katonák is az égre mutatnak, és egy palaszínű kúpra, amely úgy emelkedik ki egy csúcs mögül, mint egy fenyőfa. Víztölcsérnek látszik. Mindinkább felemelkedik, s mind feketébb felhőket hoz létre, mintha tüzet és lávát okádó tűzhányó lenne. Ebben a félelmetes szürkületben adja Jézus Máriának Jánost, és Jánosnak Máriát. Lehajtja fejét, mert az Anya közelebb áll a
kereszthez, hogy jobban lássa Fiát, és azt mondja:
-- Asszony, íme a te fiad! Fiú, íme a te Anyád!
Mária arca még fájdalmasabb ezek után a szavak után, amelyek Jézusának végrendeletét fejezik ki. Nem tud mást adni Anyjának, csak egy embert. Ő, aki az ember szeretetéből megfosztja őt a tőle született Istenembertől. De a szegény Anya igyekszik némán sírni, mert nem képes visszatartani könnyeit. Azok minden erőlködése ellenére is kicsordulnak. De ajkán még ott van a rákényszerített mosoly, hogy megvigasztalja Őt. A fájdalmak mindinkább növekszenek. A fény mindinkább csökken. Ebben a szürkületben jelenik meg a zsidók mögött Nikodémus és József, és azt mondják:
-- Adjatok helyet!
-- Nem lehet! Mit akartok? -- mondják a katonák.
-- Átmenni. Krisztus barátai vagyunk.
A papok feléjük fordítják fejüket:
-- Ki merészeli a lázadó barátjának vallani magát? -- kérdezik méltatlankodva.
József határozottan válaszol:
-- Én, a Nagytanács nemes tagja: Arimateai József, az öreg, és velem Nikodémus, a zsidók vezetője.
-- Aki a lázadó mellé áll, maga is lázadó.
-- És aki a gyilkosok mellé áll, maga is gyilkos, Eleázár, Annás fia. Igaz módjára éltem. Most öreg vagyok, és közel a halálhoz. Nem akarok igazságtalanná válni, miközben az ég már leszáll fölém, és vele az örök Bíró.
-- És te, Nikodémus! Csodálkozom!
-- Én is. De csak egy dolgon: hogy Izrael annyira megromlott, hogy többé nem képes felismerni az Istent!
-- Undort keltesz bennem!
-- Adjatok akkor utat, és hagyjatok átmenni: Csak ezt kérem.
-- Hogy még jobban megfertőzd magadat?
-- Ha nem fertőzöm meg magamat azzal, hogy mellettetek állok, akkor semmi sem képes többé megfertőzni engem. Katona, itt van számodra az erszény és az engedély az átmenetelre. -- És a legközelebb álló tizedesnek odaad egy erszényt és egy viaszos táblát. A tizedes megnézi, és azt mondja a katonáknak:
-- Engedjétek átmenni a kettőt!
József és Nikodémus a pásztorok közelébe megy. Jézus talán nem látja őket a mindinkább növekvő sötétségben és a haláltusától már fátyolos szemével. De ők látják Őt, és szégyenkezés nélkül sírnak az emberek előtt, annak ellenére, hogy a papok már gyalázzák őket. Jézus szenvedése mindinkább növekszik. A testen már jelentkezik a tetanuszhoz hasonló görcs. Fájdalmát súlyosbítja a tömeg kiáltozása. A lélegzés mind nehezebbé válik számára, rekeszizmának mozgása gyengül, szívverése rendetlen. Arca felváltva egész vörössé, majd az elvérzett
haldoklók halvány zöldjévé válik. A beszéd mind nehezebbé válik számára, mert nyakizmai belefáradnak abba, hogy ismételten felemelje fejét. A nyakán levő erek duzzadtsága átterjedt nyelvére is, amely nagyobbnak látszik, és lassan mozog. Háta, amikor a görcs nem képez ívet nyakszirtjétől bokájáig, akkor is mindinkább előre hajlik, mert a test súlya erre kényszeríti. A nép már alig lát, mert a fény már sötétszürke, s csak a kereszt lábát lehet még kivenni. Jézus egyszerre csak elpetyhüdik, teste előre lóg, többé nem lélegzik, feje mellére hajlik, mintha már meghalt volna.
Mária felkiált:
-- Meghalt! -- Tragikus kiáltás, amely elterjed a sötétben. Jézus valóban halottnak tűnik.
Egy másik nő kiáltása válaszol erre, s a nők csoportjában zavar támad. Utána vagy tíz személy eltávozik, valakit támogatva. A sötétben nem lehet kivenni, kit.
-- Nem lehet! -- kiáltják a papok és a zsidók. -- Ez csak tettetés, hogy mi elmenjünk. Katona:. szúrd meg a lándzsáddal! Az jó orvosság arra, hogy visszakapja szavát. -- És mivel a katonák nem teszik ezt, a kövek és rögök zápora röpül a kereszt felé, eltalálva a Vértanút, és visszahullva a rómaiak vértjére. Az orvosság, ahogy a zsidók gúnyosan nevezik, csodát tesz. Biztosan
valamelyik kő célba talált, talán valamelyik kéz sebét, vagy a fejet érte, mert magasra céloztak. Jézus felsóhajt, és magához tér. Nehezen ismét lélegezni kezd, fejét jobbra hajtja, keresve egy helyet, ahol kevésbé szenvedne, de csak újabb szenvedést talál.
Nagy kínnal ismét felnyomja testét, és nagy erővel felkiált:
-- Eloi, Eloi, lamma szebakteni! (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!)
Minden bizonnyal úgy érzi, hogy az ég teljesen elhagyta.
A nép kineveti, és gúnyolja. Sértegeti:
-- Nem tud istenné tenni téged! Az ördögök átkozottak Isten előtt!
Mások azt kiáltozzák:
-- Lássuk, hogy Illés, akit hív, eljön-e, hogy megmentse!
És ismét mások:
-- Adjatok neki egy kis ecetet, hogy kiöblítse a torkát! Az jót tesz a hangnak! Illés vagy Isten, mert bizonytalan, hogy a bolond kit akar, messze van... Nem hallja hangját! -- és nevetnek, mint a hiénák vagy mint az ördögök.
De egy katona se ad neki ecetet, és senki se jön az égből, hogy megvigasztalja. A magányos haldoklás teljes, kegyetlen, természetfeletti módon is kegyetlen a Nagy Áldozat számára. Visszatérnek a Getszemániban elszenvedett elhagyatottság gyötrelmei. Ez a végső gyötrelem, s meggyorsítja a halál beálltát, mert kimeríti szívét. A sötétség még inkább növekszik. Jeruzsálem teljesen eltűnik.
Felhangzik Jézus fájdalmas hangja:
-- Szomjúhozom!
A szél, amely fúj, valóban kiszárítja még az egészségeseket is. A szél hordja a port, hideg, félelmetes. Mily fájdalmakat okozhat Jézus testének, tüdejének, szívének, torkának, kihűlt tagjainak, sebeinek. Minden arra szolgál, hogy gyötörje a Vértanút! Egy katona odamegy egy edényhez, amelyben epével kevert ecet van, hogy keserű ízével növelje a halálra ítéltek nyálképződését. Belemárt
egy szivacsot, rátűzi egy nádra, amely mellette van, és a Haldoklónak nyújtja. Jézus vágyakozva várja. Olyan, mint egy éhes kisgyermek, aki anyjának mellét keresi.
Mária látja ezt, és felsóhajtva mondja Jánosnak:
-- Ó, és én még könnyeim egy cseppjét sem tudom adni neki!... Ó, mellem, amely nem adsz tejet! Ó, Istenem, miért hagysz így el minket? Tégy egy csodát Gyermekem számára! Ki segít engem, hogy véremmel oltsam szomját, ha tejemmel nem tudom?... Jézus, aki vágyakozva szopta a maró és keserű italt, undorában elfordítja a fejét. Mennyire marhatja az felsebzett ajkát?! Visszahúzódik, elgyengül, elhagyja magát. Egész súlya lábaira nehezedik, teste előre hajlik. Egy mozdulatot sem tesz, hogy enyhítsen ezen a fájdalmán. Feje egészen előre hajlik. Lélegzete mind nehezebbé válik, inkább hörgés, mint lélegzés. Mind ritkábban lélegzik ki. Tüdeje mindinkább megmerevedik. Mind halkabban panaszkodik, mint egy kisgyermek:
-- Mama! -- És a szerencsétlen Anya mormolja:
-- Igen, kincsem, itt vagyok!
Jézus látása elhomályosodik:
-- Mama, hol vagy? Nem látlak többé! Te is elhagytál? -- alig hallhatóan mormolja ezt. Mária válaszol:
-- Nem, nem, Fiam! Én nem hagylak el! Hallj engem, kedvesem.... A Mama itt van, itt van... és csak az gyötri, hogy nem mehet oda, ahol te vagy...
Ez gyötrelmes... És János szabadon sír. Jézus bizonyára hallja ezt a sírást. De nem mond semmit sem. Talán a közeli halál már révületet okoz neki, és nem tudja, mit mond, és nem fogja fel az anyai vigaszt és a szeretett tanítvány szeretetét sem.
Longinus figyeli Jézust. Igyekszik legyőzni felindulását, de arcán látszik érzelmeinek hullámzása, és szemében könny csillog, s csak vasfegyelmével tudja visszatartani sírását. A közelebb álló katonákon is látszik a részvét.
Csend. Utána a teljes sötétben a szavak:
-- Minden beteljesedett! -- és utána a mindinkább hörgéssé váló lélegzés, mind nagyobb közökben, mind gyengébben.
A Máriák mindnyájan sírnak, és mivel a tömeg elhallgatott, a hörgésre figyelve, hallani lehet sírásukat. Megint csend. Utána végtelen kedvességgel a buzgó ima:
-- Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!
Ismét csend. A hörgés is halkabbá válik. Utána az utolsó görcs. Kegyetlen görcs, amely mintha le akarná tépni a testet a keresztről. Háromszor halad végig a lábtól a fejig, felszakítva a korbácsolás sebeit. Feje háromszor keményen beleütődik a keresztbe. A görcs azzal végződik, hogy az egész test nagy ívben kifeszül, remegve; rettenetes még látni is, és utána egy erős kiáltás hasítja át a levegőt, amit az evangélium is említ. Anyját akarja hívni, de csak annyit tud kiáltani:
-- Ma... -- Utána semmi.
Feje visszaesik mellére, teste előre dűl, a remegés megszűnik, lélegzése is megszűnik. Meghalt. A föld félelmetes robajjal válaszol a Megölt kiáltására. Olyan, mintha ezernyi hatalmas kürt szólalna meg egyszerre. Villámok cikáznak
az égen, csapnak le a városra, a Templomra, a tömegre... Egyedül a villámok világítanak a sötétben. A föld remeg, forgószél keletkezik. A Golgota csúcsa ingadozik és ugrándozik annyira, hogy a kereszteket feldőléssel fenyegeti.
Longinus, János, a katonák belekapaszkodnak, amibe tudnak, hogy el ne essenek. János fél kézzel a keresztet fogja, másikkal Máriát támogatja, aki az ő mellére borul. A latrok ordítanak félelmükben. A tömeg még inkább ordít, és szeretne elmenekülni. De nem tud. Egymásra esnek az emberek, megsebesülnek, gurulnak lefelé a lejtőn. Eszüket vesztik. Háromszor ismétlődik meg a földrengés és a forgószél, és utána teljes csend áll be a halott világban. Csak a villámok hasítják még át a levegőt, de hang nélkül, megvilágítva a menekülő zsidókat, akik kezüket fejükön tartják, vagy előre nyújtják, vagy az égre emelik, amelyet
eddig megvetettek, de amelytől most félnek. Sokan a földön fekszenek. Meghaltak, vagy elájultak? A falakon belül ég egy ház. Mária felemeli fejét János kebléről, és nézi Jézusát. Hívja őt, mert rosszul lát a kevés fényben, és könnyekkel telt szemeivel. Háromszor hívja:
-- Jézus! Jézus! Jézus!
Ez az első alkalom, hogy nevén szólítja Őt, mióta a Kálvárián van. Végre egy villámlásnál, amely mintegy koronát képez a Golgota csúcsa körül, látja, mozdulatlanul, egészen előre hajolva, feje annyira előre és jobb oldalra hajolva, hogy arca érinti vállát és álla bordáit. Akkor megérti. Remegő karjait kitárja a sötétben, és felkiált:
-- Fiam! Fiam! Fiam! -- Utána figyel... Szája nyitva van, mintha azzal is figyelne, szemei tágra nyílva, hogy lásson, lásson... Nem tudja elhinni, hogy Jézusa nincs többé. János, aki szintén nézi és figyeli Jézust, és felfogja, hogy minden befejeződött, átöleli Máriát, és igyekszik eltávolítani, mondva:
-- Nem szenved többé.
De mielőtt az apostol befejezte volna a mondatot, Mária, aki felfogta, kiszabadítja magát, meggörnyedve elfedi szemét kezével, és felkiált:
-- Nincs többé Fiam!
Utána remeg, és elesne, ha János nem vonná szívére. Majd János leül a földre, hogy jobban tudja keblén tartani Máriát, míg a másik két Mária oda nem siet, és át nem veszi az apostol szerepét az Anyánál. Magdolna leül oda, ahol János volt, és mintegy ölében tartja Máriát, megcsókolva sápadt arcát. Márta és Zsuzsanna egy ecetbe mártott ronggyal megtörli halántékát és orrát, miközben rokona kezét csókolja, és nevén szólítja őt. Amint Mária kinyitja szemét, és körülnéz, a
fájdalomtól szinte eszét vesztve, azt mondja neki:
-- Leányom, kedves leányom, idefigyelj... mondd nekem, hogy látsz engem... a te Máriád vagyok... ne nézz így rám!... -- És miután Mária felsóhajt, és könnyezni kezd, a jó Mária, Alfeus felesége azt mondja:
-- Igen, igen, sírj... Itt, velem, mint egy mamával, szegény, szent leányom -- és amikor hallja őt azt mondani: ,,Ó, Mária! Mária!
Láttad?'' -- felsóhajt: ,,Igen, igen... de... de... leányom... ó, leányom!...'' Nem talál más szavakat az öreg Mária. Egy csüggedt sírás, amelyet a többiek visszhangoznak, azaz Márta és Mária, János anyja és Zsuzsanna. Longinus odamegy Jánoshoz, és halkan mond neki valamit. Utána egy lándzsát kér az egyik katonától. Figyeli az asszonyokat, és Máriát, aki lassan magához tér. Mindnyájan háttal vannak a keresztnek. Longinus a keresztre feszített elé áll, tanulmányozza, és utána a lándzsa mélyen behatol jobbról balra. János küzd a vággyal, hogy lássa, és a rettegéssel, hogy meglátja, és egy pillanatra elfordítja arcát.
-- Megtörtént, barátom -- mondja Longinus, és befejezi: -- Jobb így. Mint egy lovag. És csonttörés nélkül... Valóban egy Igaz volt!
Forrás: Valtorta Mária-Jézus
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)