Te megvigasztalsz engem

Jézust Kúza meghívta vidéki palotájába, egy titkos gyűlésre, amelyen rá akarták venni Őt arra, hogy vállalja el Palesztina királyságát. Egyesek őszintén, jóindulattal kívánták ezt, mások azonban cselnek

szánták, hogy utána bevádolhassák a rómaiaknál lázadással. Jézus visszautasította tervüket, és oly hirtelenül hagyta ott őket, hogy mire észbe kaptak, és keresni kezdték, már eltűnt.

Kúzának ez a birtoka a Getszemáni-tó déli részénél feküdt. Jézus nem akarta, hogy apostolai vele menjenek a gyűlésre, János azonban, Péter engedélyével, kiúszott a bárkáról, és elrejtőzött a közelben, hogy ha kell, segítségére legyen Jézusnak. Egyedül ő vette észre, amikor Jézus elhagyta Kúza palotáját, és titokban követte Őt. Csak rövid tunikája volt rajta, amiben a halászok dolgozni szoktak. Haja csuromvizes volt, a sötétben, ahogy követte a gyorsan haladó Jézust. Beleesett az árkokba és vizes gödrökbe, és besározódott. Jézus, mikor már messze volt a gyűlés helyétől, leült a Jordán partján, és térdére könyökölve, állát karjára támasztva, a távolba nézett, és sírni kezdett.

Mikor János meglátja Jézust és hallja sírását, közelébe megy, és megszólítja:

-- Mester!

Jézus hallja a zajt, felemeli fejét, és menekülésre készen megfogja ruháját. De János rákiált:

-- Mit tettek veled, Mester, hogy többé nem ismered meg Jánosodat?

Jézus erre felismeri a szeretett tanítványt. Kitárja karját, és János karjaiba veti magát, s most már mindketten sírnak, más okokból, de egyesült szeretettel.

De utána a sírás lecsillapodik, és Jézus, aki könnyei miatt nem látott tisztán, meglátja, és érzi, hogy János félmeztelen. Megkérdezi tőle:

-- Hogy-hogy itt vagy, és ilyen állapotban? Miért nem vagy a többiekkel?

-- Ó, ne szidj meg érte, Mester. Nem tudtam ott maradni... Nem voltam képes arra, hogy megengedjem, egyedül menjél... Nekivetkőztem, és a vízbe ugorva kiúsztam Taricheánál, és onnan a part mentén utánad futottam, és elrejtőztem az árokban a ház mellett, készen arra, hogy segítségedre jöjjek, vagy legalábbis megtudjam, ha elrabolnak és ártanak neked. És hallottam sokak vitatkozó hangját, és utána láttam, hogy te gyorsan elhaladtál mellettem. Angyalnak látszottál. Utánad siettem, és beleestem a sietségben az árkokba és a vízelvezetőkbe, besározva magamat. Bepiszkítom a ruhádat... Néztelek téged, mióta ide érkeztél... Sírtál... Mit tettek veled, Uram? Sértegettek? Megütöttek?

-- Nem. Királlyá akartak tenni. Nos, egy szegényes királlyá! És sokan jóhiszeműen, igazi szeretetből, jó célból akarták ezt tenni... A többség... azonban azért, hogy feljelenthessen engem és eltávolíthasson körükből...

-- Kik azok?

-- Ne kérdezd!

-- És a többiek?

-- Azok nevét se kérdezd. Nem szabad sem gyűlölnöd, sem bírálgatnod... Én megbocsátok nekik...

-- Mester... a tanítványok közöttük voltak?... Mondd meg nekem legalább ezt.

-- Igen.

-- És az apostolok?

-- Nem, János. Egy apostol sem.

-- Igazán, Uram?

-- Igazán, János.

-- Ah, hála ezért Istennek... De miért sírsz még, Uram? Én veled vagyok. Én mindenki helyett szeretlek. És Péter, és András és a többiek is... Amikor látták, hogy a tóba vetettem magamat, bolondnak tartottak, és Péter dühös volt, és testvérem azt mondta, hogy meg akarok halni az örvényekben. De miután megértettek, utánam kiáltották: ,,Isten legyen veled! Menj, menj!''... Mi szeretünk téged. De senki sem annyira, mint én, a szegény gyermek.

-- Igen. Senki se annyira, mint te. Fázol, János! Jöjj ide, köpenyem alá...

-- Nem, a lábadhoz, így... jó Mesterem! Miért nem szeret mindenki úgy téged, mint én, a szegény gyermek?

Jézus szívére vonja őt, és maga mellé ülteti.

-- Mert nekik nincs oly gyermekded szívük, mint neked...

-- Királlyá akartak tenni? De nem értették még mindig meg, hogy a te Országod nem ebből a világból való?

-- Nem értették meg!

-- Anélkül, hogy neveket említenél, mondd el, Uram...

-- De te nem fogod elmondani azt, amit neked mondok?

-- Ha te nem akarod, Uram, nem fogom elmondani...

-- Ne mondd el addig, míg az emberek nem akarnak közönséges népvezérként feltüntetni engem. Egy napon ez fog történni. Te majd megtudod. És akkor azt fogod mondani: ,,Ő azért nem volt földi király, mert nem akart az lenni. Mert az Ő Országa nem e világból való. Ő Isten Fia volt, a Megtestesült Ige, és nem fogadhatta el azt, ami földi. Azért akart eljönni a világba, és testet ölteni, hogy megváltsa a testeket és a lelkeket, és a világot, de nem vágyakozott a világ pompájára és a bűn melegágyára, és semmi testi vagy világias nem volt benne. A Fény nem köti magát a Sötétséghez; a Végtelen nem gyűjt véges dolgokat, hanem a testhez és bűnhöz kötött lelkeket magához hasonlókká

teszi, és elviszi a benne hívőket az igazi országba, megalapítva Országát a szívekben, mielőtt elvinné őket az égbe, ahol az teljes és örök lesz minden üdvözült társaságában.'' Ezt fogod mondani, János,

azoknak, akik csak embernek, vagy csak szellemnek akarnak tartani engem, és akik tagadják, hogy én kísértéseket szenvedtem... fájdalmat éreztem... Megmondod az embereknek, hogy a Megváltó sírt... és hogy sírásával is megváltotta az embereket...

-- Igen, Uram. Mennyire szenvedsz, Jézus! ...

-- A megváltás arányában! De te megvigasztalsz engem szenvedésemben. Hajnalban elmegyünk innen. Találunk majd egy bárkát. Elhiszed, ha mondom, hogy evező nélkül is el tudunk menni?

-- Én még azt is elhinném, ha azt mondanád, hogy bárka nélkül is el tudunk menni....

Ott maradnak, egymást átölelve, Jézus egyetlen köpenyébe burkolózva, és János, felmelegedve, elalszik, fáradtan, mint egy kisgyermek anyja karjaiban.

* * *

Jézus a következő magyarázatot fűzte az előzőkhöz:

Sokak számára ismeretlen maradt ez az esemény. János, amikor sok év múlva megírta evangéliumát, röviden célzott rá. Engedelmeskedve Mestere kívánságának, mindenki másnál jobban bemutatja az Ő isteni természetét, feltárva az emberek előtt ezt az ismeretlen részletet, de azzal a szűzies tartózkodással, ami jellemezte minden cselekedetét és szavát, alázatosan, és a háttérbe vonulva.

János be volt avatva életem legfontosabb eseményeibe, de sose tetszelgett hiú módon ezekkel a kiváltságokkal. Hanem inkább, olvassátok csak el, miként szenvedett, amikor fel kellett ezeket fednie, mintegy azt mondva: ,,El kell mondanom, mert ez az igazság felmagasztalja Uramat, előre bocsánatotokat kérem, hogy úgy mutatkozom be, mint az egyedüli, aki ezeket tudja'', és röviden rámutat a csak általa ismert részletekre.

Olvassátok el evangéliumának első fejezetét, ahol beszámol velem való találkozásáról: ,,Másnap megint ott állt János két tanítványával... E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött... A kettő közül, aki János szavára követte, az egyik András volt. Reggel találkozott testvérével...'' (Jn 1,35-41) János nem nevezi meg saját magát, hanem elrejtőzik András mögé, és őt világítja meg.

Kánában velem volt, és azt mondja: ,,Jézust is meghívták, tanítványaival együtt... és tanítványai hittek benne.'' (Jn 2,2-11) A többiek szorultak rá a hitre. Ő már hitt. De azonosítja magát a többiekkel, mintha neki is szüksége lett volna csodákat látni ahhoz, hogy higgyen.

Tanúja volt annak, amikor először űztem ki a kereskedőket a Templomból, amikor Nikodémussal beszéltem, a Szamariában történteknek, de sose mondja: ,,Én ott voltam'' hanem úgy beszél, mint Kánánál tette, és azt mondja: ,,tanítványai'', akkor is, ha egyedül ő volt ott, vagy csak egyvalaki volt ott vele. És szinte mindig így tesz, sose nevezve meg magát, hanem mindig társait helyezi az előtérbe, mintha nem ő lett volna a leghűségesebb, a mindig hűséges, a tökéletesen hűséges.

Figyeljétek meg a finomságot, amellyel rámutat az Utolsó Vacsorán történtekre, amelyben a többiek is elismerik, hogy ő az, akihez fordulnak, amikor meg akarják tudni a Mester titkait: ,,Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki, és kérte: >>Kérdezd meg, kiről beszél.<< Erre Jézus keblére hajolt, és megkérdezte: >>Uram, ki az?<<'' (Jn 13, 22-24)

Akkor sem nevezi meg magát, amikor követi Jézust. Nem mondja: ,,Én követtem az Urat'', hanem: ,,Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Mivel ez a másik tanítvány ismerőse volt a főpapnak, bejutott Jézussal a főpap udvarába.'' (Jn 18,15) János nélkül nem lett volna meg a vigaszom, hogy láttam őt és Pétert, elfogatásom első óráiban. De János nem dicséri magát. A Szenvedés óráiban a főszemélyek között van, az egyetlen apostol, aki mindig jelen van, szeretetteljesen, részvéttel, hősiesen.

Jelen van Krisztus mellett, az Anya mellett, a megvadult Jeruzsálem előtt. Elhallgatja nevét még akkor is, midőn a kereszt alatt állva a Haldokló szavait hallja, és ezt tolmácsolja:

,,Asszony, íme a te fiad'' ,,Íme a te anyád''. (Jn 19,25-27) Ő a névtelen ,,tanítvány'', nincs más neve csak az, ami dicsősége, miután hivatása lett: ,,a tanítvány''.

Isten Anyjának ,,fiává'' lett, de még ez a megtiszteltetés sem kábítja el, hanem a feltámadásnál is csak azt mondja: ,,Péter és a másik tanítvány (akinek Mária, Lázár nővére megmondta, hogy a sír üres)

elindult, és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett ... de nem ment be.'' (Jn 20,3-6) A kedves alázatosság

jellemvonása! Engedi ő, a kedvelt, a hűséges, hogy Péter, a fő, jóllehet vétkezett gyávaságból, elsőnek lépjen be. Nem ítéli el őt. Ő

az ő főpapja. Segíti őt szentségével, mert még a ,,vezetőket'' is lehet, sőt kell segíteniük az alattvalóknak. Hány alattvaló jobb a ,,vezetőknél''! Ti szent alattvalók, sose tagadjátok meg részvéteteket a ,,vezetőktől'', akik meggörnyednek a teher alatt, amelyet nem bírnak hordozni, vagy akiket megrészegít a megtiszteltetés, és elvakít. Ti szent alattvalók, legyetek elöljáróitok cireneusai, legyetek az én kis Jánosaim, akik előre futnak, és irányítják a ,,Pétereket'', és utána megállnak, és engedik őket belépni, tiszteletből hivataluk iránt, és akik -- az alázatosság remekműveiként -- nem alázzák meg a ,,Pétereket'', akik nem tudnak megérteni és hinni, hanem olyan hitetlenek ők is, mint a ,,Péterek''.

Olvassátok a Genezáreti-tónál történt utolsó eseményt. János ismeri fel a parton álló Urat az emberben, és miután együtt ettek, s Péter megkérdezi: ,,És vele mi lesz'', ő még mindig csak a ,,tanítvány'' és nem több. (Jn 21, 7-24.)

Ami őt illeti, megsemmisíti magát. De amikor mond valamit, ami mindinkább isteni fényben tünteti fel Isten megtestesült Igéjét, akkor János felemeli a leplet, és kinyilvánít egy titkot. Evangéliumának hatodik fejezetében azt mondja: ,,Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.'' (Jn 6,15) És feljegyzi a hívők számára Krisztusnak ezt az óráját, hogy a hívők tudják, mily sok és sokféle kísértése és küzdelme volt Krisztusnak mint az Embernek, a Mesternek, a Messiásnak, a Megváltónak, a Királynak, és hogy az emberek és a Sátán, aki állandóan ösztönzi az embereket, nem kímélte meg semmiféle cselvetéstől sem Krisztust, hogy csökkentse, leverje, tönkretegye Őt. Az Ember, az Örök Főpap, a Mester és az Úr ellen támadást indított a sátáni és emberi gonoszság, álcázva magát a jó ürügyével, az emberek szenvedélyeivel, a hazafisággal, a fiúi, vagy férfi kötelességgel, ösztönözve, vagy kísértve, hogy felfedezzen egy gyenge pontot és eltávolítsa Őt.

Forrás: Valtorta Mária-A Keresztelő és a tíz apostol