Neked szedem a kalászt!

Jézus, az apostolokkal együtt egy búzaföld mellett halad el. Igen meleg van, noha még a nap korai óráinál tartanak. Az aratók után nők kötik a kévét. Jézus, amikor elhaladtában látja, hogy nézik, köszönti őket:

-- Béke és Isten áldása legyen veletek!

-- Isten áldása szálljon vissza rád! -- válaszolják neki, vagy még egyszerűbben: -- Legyen veled is! Néhányan, a beszédesebbek, így tájékoztatják Jézust a termésről:

-- Jó volt ebben az évben. Nézd, milyen tömött kalászok, és milyen tömött sorokban állnak. Alig bírjuk vágni. De ez kenyér!

-- Legyetek érte hálásak az Úrnak! És tudjátok, hogy nem szavakkal, hanem tettekkel kell kimutatni a hálát. Legyetek irgalmas szívűek aratás közben, és gondoljatok a Fölséges Úrra, aki irgalmasan harmatot és napsütést juttatott földjeitekre, hogy sok búzátok legyen.

Emlékezzetek a mózesi Törvény előírására. Amikor begyűjtitek az Istentől kapott gazdag termést, gondoljatok arra, akinek nincs, és a magatokéból hagyjatok hátra neki egy keveset. Szent tévedés ez, ami szeretet felebarátotok iránt, s amit Isten lát. Jobb készségesen ott hagyni, mint kapzsin összegyűjteni. Isten megáldja a nagylelkűeket.

Jobb adni, mint kapni, mert az igazságos Istent arra kötelezi, hogy bőségesebb fizetséget adjon annak, aki könyörületes volt.

Jézus, továbbhaladtában, megismétli szerető tanácsait. A nap heve fokozódik. Az aratók abbahagyják a munkát. A közelben lakók házaikba térnek vissza, a távol lakók a fák árnyékába húzódnak, és ott pihennek, esznek, szunyókálnak. Jézus is egy nagyon sűrű ligetbe menekül a hőség elől, apostolaival.

A liget a mező közepén van. A földön ülve -- miután imádkozott, fölajánlva a kenyérből, sajtból és olajbogyóból álló szűkös ételt -- szétosztja a részeket, és evés közben beszélget övéivel. Az árnyékban hűvös és csend van. A nyári, napos órák csendje. Alvásra hívogató csend. A legtöbben tényleg el is szunnyadnak evés után. Jézus nem. Pihen, egy fához támaszkodva. Elbeszélget ébren lévő apostolaival az állatvilág titkairól, következtetéseket vonva le azokból az emberek viselkedésével kapcsolatban. (Lásd P 7,253-255)

Utána megkérdezi tőlük:

-- Ki jön segíteni annak a szegény öregasszonynak? -- és egy töpörödött, kis öregasszonyra mutat, aki fittyet hányva a kánikulának, kalászt szedeget a learatott földeken.

-- Én -- mondja János, és vele Tamás, meg Jakab. A kis öregasszony ennyi fiatalember láttán csüggedt mozdulatot tesz, és megpróbál gyorsítani.

-- Asszony! Asszony! -- kiáltja Jézus -- Neked szedem a kalászt. Ne légy a napon, anya!

A kis öregasszony, elképedve ekkora jóságtól, mereven néz rá, majd engedelmeskedik, és meggörnyedt, kissé reszkető, töpörödött kis testét a lejtős talaj keskeny, árnyékos részére vonszolja. Jézus gyorsan kapkodja a kalászokat. János közelről követi. Tamás és Jakab távolabb van.

-- Mester -- szól lihegve János. -- Hogyan találsz annyi kalászt? Én a melletted levágott részen olyan keveset találok!

Jézus mosolyog, de nem szól. Nekem úgy tűnik, hogy a lekaszált, de föl nem szedett kalászok ott nőnek ki, ahová isteni szeme tekint. Jézus csak szedeget, és mosolyog. Egy igazi kalászköteg van karjaiban.

-- Nesze, János, az enyém! Így neked is sok van, és az anyóka boldog lesz.

-- De, Mester... Te csodát művelsz? Lehetetlen, hogy ilyen sokat találj!

-- Psszt! Az anyóka számára... az én anyámra és a te anyádra gondolva. Nézd meg, mennyire öregecske!... A jó Isten, aki enni ad az alig kikelt madárfiókáknak, meg akarja tölteni e kis nagyanyó csöpp csűrét is. Lesz kenyere a még hátralévő hónapjaiban. Nem éri meg az új aratást. De nem akarom, hogy utolsó telén éhezzen. Most majd meghallod

kiáltozásait. Készülj fel rá, János, hogy azok hasogatják majd a füledet, ahogyan én is felkészülök, hogy megmosson könnyeivel és csókjaival...

-- Békesség neked, anya! Itt vannak kalászaink! Társaim később jönnek az övékével.

-- Isten áldjon meg, fiam! Hogy találtál ilyen sokat? Igaz, én rosszul látok. De ez itt igazán két nagy... nagy kéve... -- Az öregasszony megtapogatja, reszkető kezével megsimogatja, fel akarná emelni... Nem bírja.

-- Majd mi segítünk neked. Hol van a házad?

-- Az ott -- mutat a földeken túl egy házikóra.

-- Egyedül élsz, igaz?

-- Igen. Honnan tudod? És te ki vagy?

-- Valaki, akinek van anyja.

-- Ez itt a testvéred?-- Barátom.

A barát -- Jézus háta mögül -- erősen integet az öregasszonynak. De ez, fátyolos szemével, nem látja. Meg aztán túlságosan Jézust figyeli. Öreganyai szíve elérzékenyül.

-- Át vagy izzadva, fiam! Gyere ide, ennek a fának az árnyékába! Ülj le! Nézd, hogy csorog rólad a verejték! Törüld meg magadat kendőmmel! Kopott, de tiszta. Fogd, fiam!

-- Köszönöm, anya.

-- Áldott, aki neked Anyád, te jóságos! Mondd meg nekem nevedet és az övét. Hadd mondjam meg Istennek, hogy megáldjon titeket!

-- Mária és Jézus.

-- Mária és Jézus... Mária és Jézus... Várj csak! Valamikor sokat sírtam... A fiam fiát megölték, mert védelmezte fiúgyermekét, fiam pedig efeletti fájdalmába halt bele... és akkor azt beszélték, azért ölték meg az ártatlant, mert egy Jézus nevűt kerestek... Most már a halál küszöbén vagyok... de ez a név visszatér emlékezetembe...

-- Akkor sírtál a miatt a név miatt. Most ez a név adjon neked áldást...

-- Te vagy az a Jézus?... Mondd meg annak, aki halálához közeledik, és aki úgy élt, hogy nem átkozódott, mert azt mondták neki, fájdalma arra volt jó, hogy megmentse Izraelnek a Messiást.

János megkettőzi integetéseit. Jézus hallgat.

-- Ó, mondd meg nekem! Te vagy? Te, hogy életem végén megáldj? Isten nevében, beszélj!

-- Én vagyok.

-- Ah! -- A kis öregasszony a földre borul. -- Szabadítóm! A reád való várakozásban éltem, de nem reméltem, hogy meglátlak. Megérem diadalodat?

-- Nem, anya. Miként Mózes, meghalsz anélkül, hogy megismernéd azt a napot. De én előre megadom neked Isten békéjét. Én vagyok a Béke. Én vagyok az Élet. Te, igaz emberek anyja és nagyanyja, egy másféle örök diadalban látsz majd meg engem, és neked én nyitom ki majd a kapukat, neked és fiadnak, fiad fiának és annak a fiúgyermeknek. Szent az Úrnak az a fiúgyermek, aki miattam halt meg! Ne sírj, anya!...

-- És én megérintettelek! Te pedig kalászokat szedtél nekem! Ó, hogy is érdemeltem meg ezt a kitüntetést?!

-- Szent belenyugvásoddal. Jöjj, anya! A házadba. És ez a búza inkább lelkednek adjon kenyeret, mint testednek. Én vagyok az igazi Kenyér, aki az égből szálltam alá, hogy kielégítsem a szívek mindenfajta éhségét. Ti -- mondja Tamásnak és Jakabnak -- fogjátok ezeket a kévéket! És menjünk!

És mindhárman kalászokkal megrakva mennek, Jézus pedig követi őket a síró és imákat mormoló nagyanyóval. Megérkeznek a házikóhoz. Két kis szoba, egy csöppnyi kemence-kamra, egy fügefa, pár szőlőtő. Tisztaság és szegénység.

-- Ez a te menedékhelyed?

-- Ez. Áldd meg, Uram!

-- Szólíts engem így: ,,fiam''. És imádkozz, te, aki tudod, mi egy anya fájdalma, hogy az én Anyámnak is legyen vigasza fájdalmában. Isten veled, anya! Megáldalak az igaz Isten nevében. És Jézus fölemeli kezét, és megáldja a kis hajlékot, majd lehajol, átöleli a kis öregasszonyt, szívére szorítja, és megcsókolja a -- kevés, rövid, fehér hajszállal fedett -- fején. Az pedig sír, és ajkait végighúzza Jézus kezein, hódol előtte, szereti...

Forrás: Valtorta Mária-Jézus, a szegények barátja

Az Úr legkedvesebb gyermekei

Arimateai József földjein már befejeződött az aratás, mire Jézus odaér. Négy szérűje fokozatosan megtelik a temérdek kévével. József egyik szérűről a másikra megy, és felügyel, hogy mindent jól végezzenek el.

Egy béres, az egyik megrakott szekér tetejéről, bejelenti:

-- Befejeztük, uram. Minden búza szérűiden van. Az utolsó birtokról ez az utolsó szekér.

-- Jól van. Rakd le, utána fogd ki az ökröket, és vezesd őket az itatóvályúkhoz és az istállóba. Jól dolgoztak, és megérdemlik a pihenést. Ti is mind derekasan dolgoztatok, és pihenést érdemeltek. A legutolsó munka könnyű lesz, mert a jó szíveknek enyhülést jelent mások öröme. Most ide hívjuk Isten gyermekeit, és átadjuk nekik Isten ajándékát. Ábrahám, menj, hívd őket -- mondja egy pátriárka külsejű béreshez fordulva, aki valószínűleg az első a béresek között, Józsefnek ezen a birtokán. Ő nem dolgozik, csak felügyel, és tanácsaival segít urának.

Az öreg elmegy... Látom, hogy egy tágas, de igen alacsony építmény felé tart, ami inkább csűrhöz hasonlít, mint házhoz. Van rajta két, óriási, az ereszig fölérő ajtó. Bemegy oda, majd kijön, nyomában egy vegyes, nyomorúságos tömeggel. Van ebben minden életkorú ember, mindenféle nyomorúsággal... Egyesek csontig lesoványodtak, de nem nyomorékok, mások nyomorékok, vakok, csonkák, szembajosak... Sok özvegyasszony, sok árvától körülfogva, vagy valamelyik beteg ember felesége. Szomorúak, levertek, lefogytak a sok virrasztástól, ami a betegek ápolásával jár.

Közelednek, a szegényekre jellemző módon, amikor olyan helyre mennek, ahol jótéteményben lesz részük: tekintetük félénk, viselkedésük tartózkodó. A szenvedéssel teli napoktól beesett arcokra vésett szomorúságon mégis átragyog egy mosoly, a diadal egy csöppnyi szikrája, mintegy válaszként a sors kegyetlenségére a sivár napok egymásutánjában, valami, ami ezt mondja: ,,Ma olyan napunk van, amely számunkra is ünnep, vidámság, enyhület!'' 

Az apróságok szemüket meresztik a háznál is magasabb kévekazlak láttára, és ezekre mutatva így szólnak anyjukhoz:

-- A miénk? Ó, de szépek!

Az öregek így suttognak:

-- Az áldott Úr áldja meg a könyörülőt!

A koldusok, nyomorékok, vakok, csonkák vagy szembajosak azt mondják:

-- Végre nekünk is lesz kenyerünk, és nem kell mindig kinyújtanunk érte kezünket!

A betegek pedig így szólnak hozzátartozóikhoz:

-- Legalább tudjuk kezeltetni magunkat, mert tudjuk, hogy nem nélkülöztök miattunk! Most már használnak majd az orvosságok.

A rokonok pedig így válaszolnak a betegeknek:

-- Látjátok? Ezentúl nem mondjátok többé, hogy böjtölünk, csakhogy nektek hagyjuk a falatot. Most tehát legyetek boldogok!...

Az özvegyek pedig így oktatják árváikat:

-- Gyermekeim, nagyon kell majd áldanotok a mennyei Atyát, aki Atyátok, s akinek a jó József az intézője. Ezentúl nem halljuk majd sírástokat az éhség miatt, gyermekeim, akiknek csak anyátok van, hogy segítsen nektek... Szegény anyátok, akinek csak a szíve gazdag... Vidámságot kelt ez a kórus, ez a látvány, de könnyeket is csal a szembe...

József, amint elébe érnek a nyomorultak, kezdi végigjárni a sorokat. Egyenként szólít meg mindenkit, megkérdi, hányan vannak a családban, mióta özvegyek vagy betegek, és így tovább... és mindent följegyez. Az egyes esetekhez mérten ilyen parancsokat ad:

-- Adj tízet! Adj harmincat!

-- Adj hatvanat -- mondja, miután meghallgatott egy félvak aggastyánt, aki tizenhét unokájával jön eléje, mind tizenkét éven aluli. Két gyermekének gyermekei. Fia a múlt évi aratásban halt meg, leánya szülésben... és, -- mondja az öreg -- férje megvigasztalódott, és egy év múlva újra házasodott, öt gyermekét pedig azzal küldte vissza hozzám, hogy majd gondoskodik róluk. De sohasem küld egy dénárt sem...

,,Most meghalt a feleségem is, és egyedül vagyok... ezekkel...''

-- Adj hatvanat az öregapának! Te pedig, apa, maradj még, mert utána adok neked ruhaneműket a kicsik számára!

Ábrahám felhívja a figyelmét, hogy ha esetenként hatvan kévéig mennek, nem jut majd mindenkinek...

-- És a te hited hol van? Talán magamnak halmozom fel a kévéket? Nem. Az Úr legkedvesebb gyermekeinek. Maga az Úr gondoskodik majd, hogy jusson mindenkinek -- feleli neki József.

-- Igen, gazdám. De a szám mégis szám...

-- A hit pedig hit. És én, hogy megmutassam, hogy a hit mindent elnyerhet, megparancsolom, kettőzd meg az elsőknek már kiadott mennyiséget. aki tízet kapott, kapjon újabb tízet, és aki húszat, még húszat, az öregnek pedig százhúszat adj! Tedd! Tegyétek! A szolgák vállat vonnak, de végrehajtják a parancsot.

A szétosztás pedig folytatódik, a jótétemény élvezőinek ámulata közepette, hisz legmerészebb reményeiket is felülmúló mennyiséget kapnak.

József csak mosolyog, s közben meg-megsimogatja a kicsiket, akik igyekeznek segíteni anyjuknak, vagy pedig a nyomorékoknak segít ő maga, kis kévecsomójuk elkészítésében. 

Segít az öregeknek, akik már túl gyengék ennek elvégzéséhez, vagy a túl sovány asszonyoknak. Az egyik oldalra állít két beteget, hogy még más segítséget is adjon nekik,

ahogyan a tizenhét-unokás öreggel tette. A háznál is magasabb kévekazlak most már igen laposak, majdnem a földdel egyenlők. De mindenki megkapta a részét, méghozzá bő mértékkel. József megkérdi:

-- Hány kéve maradt még?

-- Száztizenkettő, Uram -- mondják a szolgák, miután megszámolták a maradékot.

-- Jól van. Vegyetek ki belőle... -- József végigfut a megjelölt nevek listáján, majd folytatja: -- vegyetek ki belőle ötvenet! Ezt tegyétek félre, vetőmagnak, mert a vetőmag szent. A többit, egyesével, adjátok oda az itt jelenlévő családfőknek. Pontosan hatvankét fő. A szolgák engedelmeskednek. A tornácra viszik az ötven kévét, a többit szétosztják. A szérűről eltűntek a hatalmas, aranyszínű halmok. Van viszont a földön hatvankét kis halom, s ezek tulajdonosai a csomók összekötözésén fáradoznak. Majd fölrakják a csomókat kezdetleges kis szekerükre, vagy nyamvadt kis szamarukra, amelyet most oldottak el a

ház mögötti léckorláttól.

Az öreg Ábrahám, miután beszélgetett a béresek vezetőivel, velük együtt megy gazdájukhoz, aki azt kérdi tőlük:

-- Nos? Láttátok? Jutott mindenkinek! Még maradt is!

-- De uram! Itt valami titok van! A mi szántóföldjeink nem teremhettek annyi számú kévét, ahányat te szétosztottál! Én itt születtem, és hetvennyolc éves vagyok. Hatvan éve kaszálok. És tudom. Igaza volt a fiamnak. Valami titok nélkül nem adhattunk volna annyit!

-- Pedig valóság az, hogy adtunk, Ábrahám. Te ott álltál mellettem. A kévéket a szolgák adták át. Nincs itt semmi boszorkányság. Nincs semmi valószínűtlen. A kévéket újra meg lehet számolni! Még ott vannak, bár sok részre osztva.

-- Igen, uram. De... Nem lehet, hogy a földek ilyen sokat termettek volna!

-- És a hit, fiaim? És a hit? Hová teszitek a hitet? Meghazudtolhatta-e szolgáját az Úr, aki az Ő nevében ígért, szent célból?

-- Akkor te csodát műveltél?! -- mondják a szolgák, már készen a hozsannázásra.

-- Nem vagyok én csodatevő ember. Egyszerű ember vagyok. Az Úr művelte ezt. Olvasott szívemben, és abban két kívánságot látott: az első az volt, hogy titeket elvezesselek az én hitemhez. A második az, hogy sokat, nagyon, nagyon sokat adhassak e szerencsétlen

testvéreimnek. Isten helyeselte kívánságaimat, és teljesítette. Ő legyen ezért áldott! -- Mondja József, oly tisztelettel hajtva meg magát, mintha egy oltár előtt állna.

-- És vele együtt a szolgája -- mondja Jézus, aki eddig elrejtőzve maradt egy sövénnyel körülkerített kis ház sarka mögött, és aki most nyíltan kilép a szérűre, ahol József van.

-- Mesterem és Uram! -- kiált fel József, térdre hullva, hogy hódoljon Jézus előtt.

-- Békesség neked! Eljöttem, hogy megáldjalak az Atya nevében. Hogy megjutalmazzam könyörülő szeretetedet és hitedet. Ma este vendéged vagyok. Akarod?

-- Ó, Mester! Még kérded? Csak... csak itt nem tudlak méltón ellátni... Szolgák és béresek közt vagyok... tanyai házamban... Nincsenek itt se finom edényeim, se mesterszakácsaim, se ügyes szolgáim... Nincsenek különleges ételeim... Nincsenek kitűnő boraim...

Nincsenek barátaim... Igen szegényes lesz a vendéglátás... De légy elnéző... Uram, miért nem értesítettél? Intézkedtem volna... De tegnapelőtt volt itt Hermász, övéivel... Őt használtam fel, hogy értesítse ezeket, akiknek oda akartam adni, vissza akartam adni azt,

ami Istené... De Hermász nekem semmit se szólt! Ha tudtam volna!...

Engedd meg, Mester, hogy parancsokat adjak, és próbáljam helyrehozni...

Miért mosolyogsz így? -- kérdi végül József, aki magán kívül van a váratlan örömtől és a helyzettől, amelyet ő... kétségbeejtőnek ítél.

-- Fölösleges aggodalmaidon mosolygok. De, József, mit keresel? Azt, amid megvan?

-- Amim van? Semmim sincs.

-- Ó, mennyire ember vagy most! Miért nem vagy már az iménti lelki József, amikor bölcs emberként beszéltél? Amikor magabiztosan ígértél, a hitre hivatkozva, és hogy hitet adj!

-- Ó, hallottad?-- Hallottam, és láttam, József. Az a babérsövény nagyon hasznos annak látásához, hogy amit elvetettem, nem halt el benned. És ezért mondom, hogy fölösleges szenvedést okozol magadnak. Nincsenek mesterszakácsaid, se ügyes szolgáid? Ahol azonban a felebaráti szeretetet gyakorolják, ott van Isten, s ahol Isten van, ott vannak angyalai. És kívánhatnál-e náluk ügyesebb szakácsokat? Nincsenek kitűnő ételeid és boraid? De milyen ételt és milyen kitűnőbb bort adhatnál nekem annál a szeretetnél, amelyet ezek iránt mutattál, és irántam is tanúsítasz? Nincsenek barátaid, hogy velük megtisztelj? És ezek? Vannak-e a szegényeknél és a szerencsétleneknél kedvesebb barátok a Mester számára, akinek neve Jézus? Nosza, József! Ha Heródes megtérne és kitárná előttem termeit, hogy vendégül lásson, és megtiszteljen egy megtisztított királyi palotában, és tiszteletemre ott volnának vele minden társadalmi osztály vezető emberei, akkor sem volna válogatottabb

udvarom, mint ezek, akiknek én is akarok pár szót mondani, és egy ajándékot adni. Megengeded?

-- Ó, Mester! Hisz mindazt, amit te akarsz, én is akarom! Parancsolj!

-- Mondd nekik, hogy gyűljenek egybe, és jöjjenek ide a szolgák is. Számukra mindig akad kenyér. Jobb, ha most az én szavamat hallgatják ahelyett, hogy ide-oda loholnak, jelentéktelen dolgokat végezve.

Az emberek gyorsan és ámulva gyűlnek össze. Jézus beszél hozzájuk:

-- Itt már megtudtátok, hogy a hit képes megszaporítani a búzát, ha ez az óhaj szerető kívánságból fakad. De hiteteket ne korlátozzátok az anyagi szükségletekre! Isten alkotta meg az első búzaszemet, és attól fogva terem kalászt a gabona az emberek kenyeréhez. De megteremtette Isten a mennyországot is, és ez várja polgárait. Azok számára teremtette, akik a Törvény szerint élnek, és hűségesek maradnak az élet fájdalmas megpróbáltatásai ellenére is. Legyen bennetek hit, s akkor szentül meg tudjátok magatokat őrizni az Úr segítségével, ahogyan József kétszeres mértékkel tudta kiosztani a búzát, hogy titeket kétszeresen boldoggá tegyen, szolgáit pedig megerősítse a hitben. Bizony, bizony mondom nektek, hogy ha az ember hinne az Úrban, helyes célból, még a hegyek sem tudnának ellenállni -- bár sziklabelsejükkel a talajba vannak ágyazva -- és annak parancsára, aki hisz az Úrban, odébb mennének. Hisztek Istenben? -- kérdi, mindenkihez fordulva.

-- Igen, ó Uram!

-- Számotokra kicsoda az Isten?

-- A Szabadító. A Tanító. A Szent!

-- Csak ez?

-- Isten Fia. De ezt nem szabad kimondani, mert üldöznek minket a farizeusok, ha ezt mondjuk.

-- De ti hiszitek, hogy Ő az?

-- Igen, Urunk!

-- Nos, akkor növekedjetek hitetekben! Ha ti hallgattok is, hirdetik majd a kövek, a növények, a csillagok, a föld, minden dolog, hogy Krisztus az igazi Megváltó és Király. Ezt hirdetik majd fölvétele órájában, amikor Ő a legszentebb bíborban lesz és a megváltás

koszorújával. Boldogok, akik ezt már mostantól fogva el tudják hinni, és akkor majd még jobban hiszik, és hisznek Krisztusban, s ezáltal örök életük lesz. Megvan bennetek ez a megingathatatlan hit Krisztusban?

-- Igen, Urunk! Tanítsd meg nekünk, hol van Ő, és mi majd megkérjük, növelje hitünket, hogy így boldogok legyünk! -- És a kérés utolsó részét nemcsak a szegények mondják, hanem a szolgák, az apostolok és József is.-- Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ezt a hitet, ezt az értékes igazgyöngyöt a szívetekben tartjátok, és nem

engeditek, hogy bármi emberi, vagy természetfölötti és gonosz dolog elrabolja tőletek, akkor ti is mind azt mondhatjátok majd annak a hatalmas eperfának, amely beárnyékolja József kútját: ,,Szakadj ki onnan, és eressz gyökeret a tenger hullámaiban!''

-- De hol van Krisztus? Várjuk Őt, hogy meggyógyítson minket. A tanítványok nem gyógyítottak meg minket, de azt mondták: ,,Ő meg tudja tenni.'' Szeretnénk meggyógyulni, hogy dolgozhassunk -- mondják a beteg, vagy magatehetetlen emberek.

-- És hiszitek, hogy Krisztus megteheti ezt? -- kérdi Jézus, intve Józsefnek, ne mondja meg, hogy Ő a Krisztus.

-- Hisszük. Ő Isten Fia. Mindent megtehet.

-- Igen. Mindent megtehet... és mindent meg akar tenni! -- kiáltja Jézus. Parancsoló mozdulattal előre nyújtja jobb karját, és leengedi, mintegy esküként. És harsány hangon így fejezi be: -- És így történjék, Isten dicsőségére!

És meg akar fordulni, hogy a ház felé induljon. Ám a meggyógyultak, lehetnek úgy húszan, kiáltoznak, odasietnek, és beszorítják kinyújtott kezük közé, mert meg akarják érinteni Jézust, hogy áldást mondjanak, keressék kezét, ruháját, megcsókolják, megsimogassák. Elkülönítik Józseftől, mindenkitől...

Jézus pedig mosolyog, simogat, áld... Lassan kiszabadítja magát, és -- noha nyomában vannak -- bevonul a házba. Közben hozsannák szállnak a kezdődő alkonyattól lilásra színeződött ég felé.

Forrás: Valtorta Mária-Jézus, a szegények barátja

Nem vagytok sosem árvák

Matyi és Marika történetével kapcsolatban mondja Jézus:

-- Aki bezárja szívét testvére előtt, az bezárja szívét Isten előtt, Isten pedig őelőtte.

Ó, emberek, az első parancsolat ez: Szeretet és szeretet. Aki nem szeret, hazudik, amikor kereszténynek vallja magát. Hiába járul gyakran a szentségekhez és jár el a szertartásokra, fölösleges az ima, ha hiányzik az emberszeretet. Üres, sőt istengyalázó cselekményekké

válnak. Hogyan járulhattok az Örök Kenyérhez, és táplálkozhattok vele, amikor egy éhezőtől megtagadtátok a kenyeret? A ti kenyeretek talán értékesebb az enyémnél? Szentebb? Képmutatók! Én nem mérlegelek, amikor odaadom magamat nyomorúságuknak, amelyek nem olyan gyűlöletesek Isten előtt, mint a tieitek. Mert azok sorscsapások, a tieitek ellenben bűn.

Túl sokszor mondjátok nekem: ,,Uram, Uram'', hogy jóindulatú legyek a ügyeitek iránt. De ugyanezt nem mondjátok a felebarát iránti szeretetből. Nem tesztek semmit az Úr nevében a felebarátért.

Nézzétek: a közösség és az egyén szempontjából, mit adott nektek hazug vallásosságotok és igazi szeretetlenségetek? Azt, hogy Isten elhagyott titeket. És az Úr csak akkor tér vissza, amikor majd tudtok úgy szeretni, ahogyan én tanítottam. De nektek, akik azért szenvedtek, mert jók vagytok, én mondom: ,,Nem vagytok sohasem árvák. Nem vagytok sohasem elhagyatottak. Isten előbb szűnne meg létezni, mintsem elmulasztaná a gondviselést gyermekei iránt. Nyújtsátok ki kezeteket:az Atya mindent megad nektek, ,,atyaként'', vagyis szeretettel, amely nem aláz meg. Töröljétek le könnyeiteket! Én fölveszlek és viszlek titeket, mert szánakozom bágyadtságtokon.'' Isten a teremtmények között az embert szereti a legjobban. Talán azt gondoljátok, hogy az Atya inkább könyörül a madarakon, mint a hűséges embereken? Ő, aki a bűnöshöz is türelmes, és időt és módot ad neki, hogy megtérjen? Ó, ha megértené a világ, milyen könyörületes az Isten!

Forrás: Valtorta Mária-Jézus, a szegények barátja